2013. május 30., csütörtök

Eyecandy

Amikor a szépség témakörével találkozom csalódottan veszem tudomásul, hogy mindig csak bájos nőket mutogatnak a médiában. Nem értem, hogy a szépség fogalma miért vált eggyé a nőiséggel, holott a férfiak között is lehet nem egy igazán gyönyörű arcot találni. Én személy szerint elképesztően szépnek találom a férfiakat. Nem csak úgy, mint ellenkező nem, hanem esztétikai, harmóniai szempontból is. Az a csinos, deltás testfelépítés, a markáns arccsontozat és a lehengerlő kisugárzás számomra legalább annyira illik a szépség fogalmához, mint egy nő. Úgyhogy kedves hölgy társaim, a mi kedvünkért álljon itt most néhány - szerintem - kivételesen lehengerlő férfipéldány. Persze a képek az én ízlésemhez passzoló urakat mutatják be, lehet, hogy nem mindenkinek fognak tetszeni, de számomra ők a vonzóak. Talán a hozzám hasonlóan sötétebb stílussal megáldott lányok jobban fogják értékelni a képeket, mert zömében azért én is a magam fajtákat szeretem megnézegetni. És mielőtt megkapnám a piszkálódást, felhoznék egy igen bölcs szólás-mondást; hűséget fogadunk, nem vakságot :P És én bizony szeretek nézelődni, szeretem elismerni, ami szép (mindenféle szexuális vonzat nélkül, pusztán a szépérzékem kielégítése végett), és ez alól az erősebbik nem sem kivétel. Úgyhogy jó nézelődést mindenkinek!




(természetesen a képzeletbeli dobogó első helyén Viktor áll :P Aki ezt vitatni meri, azt felhívom, közlöm vele, hogy hét nap múlva meghal, aztán kimászok a tévéjéből!)


































Ismerj meg! - 10. rész



Nem félek önmagam lenni. Pedig a valós személyiségünk felvállalása kockázatos dolog. Manapság olyan világot élünk, ahol minden ember álarcot visel, senki nem meri megmutatni a valódi személyiségét, mert félünk, hogy ezáltal sebezhetőek, esetleg kirekesztettek leszünk. Az embereknek mindig is könnyebb volt beleolvadni a tömegbe, mert akkor mint egy csorda vonulhat és legalább békessége van. Én inkább élek megkülönböztetett életet, semmint hogy beálljak azon futószalagon gyártott emberek sorába, akikből annyit látok az utcán. Nagyon kevés igazi egyéniséggel találkozom, és ez alatt nem feltétlenül értem azt, hogy az illetőnek mindenképpen extrém kinézetűnek kell lennie. Van, aki csak a polgárpukkasztás miatt öltözik kirívóan, de én a magam részéről nem szeretnék feltűnést kelteni, csak önmagam akarok lenni. Volt idő, persze, mikor kétségbeesetten vágytam arra, hogy befogadjon a társadalom, szerettem volna népszerű, közkedvelt lány lenni, de mivel alapból van egy nagyon különc személyiségem, ezért sosem tudtam beilleszkedni sehová sem. Aztán végül rájöttem, hogy nem is vagyok erre rászorulva. Önmagamat adom, talpig feketébe öltözöm, 18. századi romantikus irodalmat olvasok, merész ékszereket és sminket viselek, bátran bömböltetem a fülemben a furábbnál furább zenéket és magasról teszek rá, ha valakinek mindez nem tetszik. Természetesen mindennaposak az ocsmány, undok beszólogatások felém, kapom a hülye beceneveket, amikben egy csepp fantázia sincs (mint pl. varjú, boszorkány, dracula felesége és ehhez hasonló igen elmés dolgok) és az emberek minduntalan tetőtől talpig végig mérnek maguknak, illetve látványosan szörnyülködnek azon, hogy mennyire nem vagyok normális. De normálisnak lenni unalmas és sablonos. Normális emberből annyi van a világon, belőlem meg csak egy. Nem kötelező szeretni, nem kötelező megérteni, de fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok. Élni és élni hagyni. 





Hiszek a reinkarnációban. Ez olyasmi számomra, aminek létezése soha nem is volt kérdéses számomra. Egyszerűen nem tudtam még csak elképzelni sem, hogy egyetlen egyszer élek, aztán egyszer csak filmszakadás és sípszó. Mindig is éreztem, belül a lelkem mélyén, hogy a mostani jellemem sok-sok előző élet hozadéka, rengeteg személyiségbeli vonásom régebbi időkre vezethető vissza és ami azt illeti néhány előző életemről tudomásom is van. Álmaimban hajlamos vagyok visszatekinteni a régi életeimbe, ahol az események nem mint szürreális agyszülemények jönnek elő, hanem mint emlékek, melyekhez borzasztó erős érzelmi szálak fűznek. Sok dolog magyarázatot nyert ezen álmok által, amik jelenlegi életemben néha problémát okoznak. Úgyhogy szerény véleményem szerint egy embernek nem az a célja, hogy megszülessen, éljen (vagyis inkább pusztítson), aztán dobja fel a pacskert. Tanulni jövünk ide, ahhoz pedig idő kell. Egyetlen emberöltő kevés ahhoz, hogy mindent megtanuljunk, ezért többször vissza kell ide járnunk tapasztalni, újra járni a régi utakat, csak most más lehetőségeket választva, stb. 





A saját világomban élek. Nem igazán szeretem a valóságot, vagyis inkább úgy mondom, hogy az életet nagyon szeretem, mert tele van gyönyörű és csodálatra méltó dologgal, de a mostani világ, a mostani emberi természet rideg valósága és kegyetlensége kétségbe ejt és elszomorít. Pontosan ezért sokszor menekülök a saját kis világomba, ahol egyedül én vagyok otthon, és ahol a gondolataim szabadon röpködhetnek. Néha teljesen kitalált, nem létező helyekre képzelem magam, és ott is ragadok ameddig csak lehet. Ez a mostani világ nem vonz annyira, hogy kiszakadjak miatta a saját magam által megteremtett világból, ahol kényelmesen, otthonosan és békében érzem magam. Természetesen ettől még tisztában vagyok, hogy milyen a valós élet, csak éppenséggel nem vagyok hajlandó emészteni magam miatta.





Nem tudok smink nélkül élni. A sminkelés annyira az életem része lett, hogy már meg sem tudnék lenni nélküle. Nem arról van szó, hogy öt tonnányi festék nélkül már fel sem vállalható az arcom, egyszerűen csak jobban érzem magam, ha szépen ki vagyok sminkelve, mert ez jó közérzetet és kellemesebb megjelenést biztosít számomra. Persze azért a sarki boltba én is "natúr" arccal megyek le, annyira nem vagyok fanatikus, meg hát valamikor a bőrömnek is pihennie kell. Minden esetre imádom pingálgatni magam, imádok kísérletezni a különféle színekkel, márkákkal, textúrákkal, úgyhogy biztosan nem tudnék lemondani a sminkelésről. Ez már hozzá tartozik a személyiségemhez, és én is így érzem jól magam. 





Addig hallgatok egy nekem tetsző számot, amíg már rá nem unok. Ez nagyon jellemző rám. ritkán kattanok rá előadókra, inkább 1-1 számba leszek szerelmes, és azt képes vagyok akár napokig is elhallgatni. Minden alkalommal egy csomó zenét teszek föl a telefonomra, ami közül majd válogathatok, de aztán hangulatomtól függően mindig akad egy olyan dal, amitől képtelen vagyok elszakadni, így állandóan visszaléptetem a lejátszási listámat, csak hogy újra hallhassam. Aztán később már annyira megunom, hogy le is törlöm a telefonomról és hónapokig nem hallgatom meg, ha pedig mástól még is ezt hallanám vissza valószínűleg kimenekülnék a fél világból. Nagyon szenvedélyes típus vagyok, ezért egy-egy újdonság hallatán mindig fellelkesülök, hogy hú, milyen szuper zene, aztán ahogy kiismerem az eleinte idegen dallamot úgy kezdek ráunni és keresek magamnak másik prédát :)

Apróbb hétköznapi események

Elég mozgalmasan teltek a napjaim, pedig ezen a héten nem is volt a lánykám, lebetegedett. Ehhez képest én ki se látszottam a tennivalóból. Egész héten nyári dekorációt csináltunk az oviban, amihez alkoholos filcet kellett használnom - hát nem túlzok, kedves emberek, hogy én minden nap végére olyan szinten beálltam a tömény alkohol szagtól, hogy egy másik dimenzióban éreztem magam. Ezek után már csak egy lépés a nejlon zacskóból szipózott technokol :D Ezen kívül végre valahára bejelentkeztem a kozmetikusomhoz szemöldök tetoválás korrekcióra. Már az állatkertes képeknél is feltűnt, hogy jócskán ki van kopva, úgyhogy nincs mese, ismét végig kell szenvedni a procedúrát. Június 14-ére kaptam időpontot, és habár a fájdalmat szívesen kihagynám, a végeredmény kárpótolni fog. Ahhoz képest, hogy majdnem 3 évvel ezelőtt jártam ott a kozmetikus hölgy azonnal megismert. Úgy látszik emlékezetes kliense voltam, bár ezt nem csodálom, hiszen jóformán a semmiből kellett nekem szemöldököt csinálnia. Holnap pedig kirándulásunk lesz a csoporttal, habár a mai ítéletidő után fogalmam sincs, mi lesz így ebből. Ha megint ránk szakadna az ég, akkor maximum úszunk egyet :D Én voltam egyébként az egyetlen az egész oviban, aki egy szál pólóban, boldog kifejezéssel az arcán járkált fel s alá, mert élveztem ezt a finom, hűvös időt, az eső illatot és magát ezt a borongós, szürkés időjárást. Tudom, hogy furcsa vagyok, de én mindig olyasmiket szeretek, amiket senki más nem. Ezen kívül a mamámat ma hazabocsátották a kórházból. Szerencsére nem negedték el útravaló nélkül, kapott valami tapaszt, amit csakis és kizárólag a klinikáknál lévő gyógyszertárban lehet kapni, mert az ottani gyógyszerészek fejlesztették ki, és ez állítólag nagyon jót fog tenni neki. Három naponta kell cserélni, ami nem is olyan vészes, reméljük ez többet fog segíteni neki, mint az eddigi próbálkozásaink. Persze a mama nem tartotta fejben, hogy a receptjét csakis és kizárólag az ottani gyógyszertárban lehet kiváltani, ezért szépen hazautazott vele ma Gödöllőre. Ez csak azért vacak, mert így anyunak holnap Szigetszentmiklósról oda kell utaznia, majd elhozni a receptet, bemenni a klinikákra, elvinni a kiváltott tapaszt a mamának vissza Gödöllőre, majd jöhet haza ismét Miklósra. Az egész napját át fogja szegénykém utazni :( Ennek etejében anyuval sincs minden rendben, ugyanis két nappal ezelőtt akkorát esett a zebrán átjövet, hogy mind a két térde duplájára van dagadva, be van lilulva és alig bír járni. Ennek hátterében elég érdekes lesz a holnapi több órás útja :S Hát, nálunk úgy látszik sosincs pihenő, mindig van valami. Jól fog esni már ez a hétvége.

2013. május 29., szerda

Ismerj meg! - 9. rész



Büszke vagyok a könyv gyűjteményemre. Habár nincsen könyvtárnyi kötetem, azért elég szép számmal sorakoznak olvasnivalók a polcomon és én nagyon büszke vagyok rájuk. Alig akad közöttük olyan, amit még nem olvastam, de azok is folyamatban vannak. Imádom új könyvvel gyarapítani a kollekciómat, ez afféle szenvedély nálam. Régen elég nagy problémát okozott az, hogy ha bementem egy könyvesboltba, sosem távoztam üres kézzel és ezt a pénztárcám is megsínylette, de nekem azon járt közben az agyam, hogy az én féltve őrzött kincstáram most ismét gyarapodott néhány érdekes, új történettel. 





Az egészséges ételek híve vagyok. Mennyivel hitelesebb lenne ezen kijelentésem, ha nem egy kis kanálnyi Nutellát nyalogatnék közben :D Na de viccet félretéve, én tényleg az egészséges étkezés mellett voksolok. Egyrészt jobb szeretek olyan tudatban élni, hogy a testembe nem hulladék kaják kerülnek, amik csak az energiát vonják el tőlem, de nem táplálnak, másrészt a szervezetem is jelzi, hogy mire van szüksége. Sajnos elég gyenge az egészségem, így nagyon oda kell figyelnem arra mit eszem, mit iszom. Ha minden héten gyorsétteremben ennék valószínűleg rövid időn belül kórházban kötnék ki, ugyanis az emésztőrendszerem nem bírja az ilyen nehéz, műanyag ételeket. És ami azt illeti nem is kívánom őket, maximum szökőévben egyszer. Szeretek főzni, de még inkább szeretek egészségesen főzni, így aztán kedvemre kísérletezhetek a konyhában mindenféle finom, organikus dologgal. Viktor eleinte nehezen barátkozott meg ezzel, hiszen ő is a jóféle nehéz, zsíros, fűszeres magyar koszthoz volt hozzászokva, de mostanra rájött, hogy nem kell félnie az egészséges ételektől, mert azok is lehetnek ugyanolyan jók, mint bármi más. Minden attól függ, hogyan van elkészítve. Én sem szeretek lemondani a finom fűszerekről, a pikáns alapanyagokról, így az egészséges ételeimet is ízletesen készítem el. Szerintem az "egészséges" és a "finom" nem zárja ki egymást, minden a szakácson múlik. Ja, és a Nutella kivételt képez! :D





Verseket írok. Főleg középiskolában, meg általánosban volt ez nagy szenvedélyem, de mai napig szívesen ragadok tollat, ha néhány költői gondolat eszembe jut. Ezért is van a táskámban kis jegyzetfüzet, ahová a jó ötleteimet felirogathatom, aztán ha jön tovább az ihlet születik belőle valami érdekes. Nincs velük semmiféle szándékom, inkább csak a magam szórakoztatására írom őket. Sajnos mint a letöbb művész embert, engem is inkább a negatív, szomorú dolgok ihletnek meg, azokról születtek a legszebb verseim. 





Nehéz engem szeretni. Ez összetett dolog. Azt hiszem, hogy összességében kedves, szerethető személyiségem van, de mivel nagyon összetett jellem vagyok és gyakran ingadozik a hangulatom (a legkisebb történés is hatással van rám), ezért sokan nem tudják hogyan álljanak hozzám. Érzem, hogy szimpatikus vagyok nekik, látják bennem a szeretni való lányt, de a furcsaságaim távolságtartásra kényszerítik őket. És ahol nincs bizalom, ott nem alakulhat ki igazi szereteten alapuló kötődés. Sokszor volt már problémám abból, hogy milyen irtózatos módon vágytam mások szeretetére, de ezen közben hiába voltam én kedves, aranyos, a labilitásom és érzékenységem mindenkit két lépés távolságtartása ösztönzött, én pedig majd belebolondultam abba, hogy senkinek sem kellek. Tisztában vagyok vele, hogy nincs egyszerű természetem. Olyan változékony vagyok, mint a Hold és tényleg a legkisebb környezeti tényező is képes lehangolni, vagy teljesen megváltoztatni a hangulatom, emellett pedig van egy bosszantóan rossz szokásom, mégpedig hogy nagyon őszinte ember vagyok. Ezek kombinációja nem tesz túl népszerűvé, de nem is célom mindenkinek a kedvében járni. Akik kíváncsiak rám, azok úgy is közelebb merészkednek, akik meg nem, azok jobb is, ha a távolban maradnak, mert így legalább nem bántjuk egymást. És habár nehéz engem szeretni, azért néhányaknak sikerül, és őket életem végéig a szívembe zártam. 





Érdekel az asztrológia. Mindig is kedveltem a horoszkópokat, szerintem van alapjuk, de természetesen különbséget tudok tenni a női magazinos hülyeségek és a valódi asztrológia között. Nem hiszem, hogy csak 12 típusú ember létezne a világban, de azt igenis vallom, hogy a horoszkópunk sokat elárul a természetünkről. Egy emberi jellem nagyon összetett, nem lehet leírni 12 archetípussal, de egy alapot, egy kisebbfajta áttekintést adni tud rólunk. És ha már itt tartunk, az igazi asztrológia legalább olyan összetett és bonyolult, mint az emberi természet. Én ugyan nem értek hozzá, de láttam már teljesen kidolgozott horoszkópot és döbbenetes volt a végeredmény. Legalább 20 oldalnyi tömény adat volt benne és annak a 98%-a tökéletesen ráillett az adott emberre. Szerintem ez egy komoly, régi tudomány, ami megfelelő kezekben, jó szakemberek által elkészítve nagyon hasznos és tanulságos dolog lehet, a kontárokkal meg nem kell foglalkozni. 

A kanalas gyilkos

Mikor egyik táncóra előtt megnéztük ezt a videót, nem tudtam mit gondoljak róla. Ott ültem előtte tátott szájjal, értetlen fejjel és egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy valaki képes volt ilyesmit nem hogy kitalálni, de még meg is valósítani. Most már ott tartok, hogy visítva nevetek rajta, mert annyira szar, hogy az már jó :D Aki nem sajnál 10 percet az életéből és szereti a fárasztó, értelmetlen poénokat, az nézze meg, mert ilyen forradalmi baromságot ritkán látni! :D



2013. május 28., kedd

Ismerj meg! - 8. rész



Képes lennék egy könyvesboltban élni. Tényleg. Vinném a kis fogkefémet és beköltöznék egy Libribe, miközben egymás után falnám a könyveket. Nekem egy könyvesboltba betérni felér egy lelki terápiával. Imádom azt az illatot, azt a szellemiséget, ami ott búvik meg a polcok között és imádok nézelődni az érdekesebbnél érdekesebb könyvek között. Ha tehetném - és nem dobnának ki -, akár egy egész napot is eltöltenék ott behuppanva az egyik fotelba, valami jóféle könyvvel a kezemben. Ilyen téren elég zombi vagyok, mert ha van rá lehetőségem, akkor én addig fel nem állok egy könyv mellől, amíg ki nem olvastam. Emlékszem anyukám anno úgy parancsolt ágyba, mert reggeltől estig bújtam a könyveket, és csak mosdóba voltam hajlandó kimenni. Az étkezésről is teljesen megfeledkeztem. 





Írországról álmodom. Úgy szeretnék egyszer eljutni oda, a drága Smaragd szigetre! Ez valószínűleg nagyban köszönhető a kelta felmenőimnek, de még ha nem is lenne semmi kapcsolatom Írországgal akkor is vágynék oda, mert az a buja, misztikus, varázslattal teli ország szinte hívogat magához. Egy hozzám hasonló léleknek, aki imádja a zöldet, a természetet, a vad szépséget nincs is más vágya, mint látni ezt a csodálatos országot, ahol mindent körbeleng egyfajta titokzatos, ősi erő. 





Imádok énekelni. Állítólag tudok is :) Egész kicsi korom óta végig kísér a zene iránti szeretet, és az éneklés valahogy teljesen természetesen, magától jött belőlem. Ez a legjobb hangszer, mert bármikor a rendelkezésedre áll és akkor hódolhatsz neki, amikor csak akarod. 12 évnyi kórus és 4 évnyi színjátszózás után szörnyen hiányzik az éneklés az életemből. Eldudorászok én persze bárhol, bármikor, de az nem olyasmi, amire vágyom. Én a dalokkal kiadom az érzelmeimet. Egy-egy jól sikerült dallal én magam is megkönnyebbülök és nagyon is érzem magamon, hogy mióta nincs ez a feszültség levezető forrásom, azóta sokkal frusztráltabb vagyok, mint voltam. Mindig elhatározom, hogy a barátaimmal elmegyek karaoke-zni, de aztán sosem jutok el odáig, hogy meg is valósítsam, így továbbra is csak a négy fal között, egymagamban dudorászom.





Egy igazi, életre szóló barátságra vágyom. Rendkívül fontosak számomra a barátaim. Olyanok ők nekem, mintha a lelkem darabjai más testekben találtak volna menedékre, nekem pedig meg kell őket találnom és meg kell tartanom magam mellett. Ez az, ami számomra igazán nagy nehézséget okoz. Nagyon nehéz természetem van, eddig még nem sokan maradtak meg a társaságomban igazán hosszú ideig és fogalmam sincs, hogy lesz-e olyan barátom, aki életem végéig ki fog tartani mellettem. Én nagyon szeretném, de sajnos senkinek nincs könnyű dolga velem, így aztán gyakran maradok egyedül. Számomra nem csak a Viktorral való szerelmem a fontos, hanem a barátaim is, nem tudok köztük fontossági sorrendet felállítani. Mindkettejüktől másféle szeretetet, másféle törődést kapok, így aztán mindkét kapcsolatra nagy szükségem van. Álmodozom arról, hogy lesznek talán páran, akik utolsó lélegzetvételemig mellettem maradnak, szeretnek és támogatnak, de tényleg olyan nehéz természetem van, hogy fogalmam sincs lesznek-e olyan kitartó emberek, akik a magam köré épített falakat lerombolva igenis makacsul kitartanak mellettem. Szeretném, annyira nagyon szeretném... De ismerve önmagamat, fogalmam sincs megvalósul-e ez az álom.





Olyan zenét hallgatok, amit senki más. Szeretem az érdekes, egyedi muzsikát. Sokszor nem a dallamossága és a könnyű megjegyezhetősége miatt kedvelek meg egy dalt, hanem mert annyira egyedi, hogy már-már nem tetszik és napokig kell hallgatnom, hogy egyáltalán megszokjam. Imádom az elborult hangzásvilágot, a beteg dolgokat és a mások számára zaj-szintet megütő kreálmányokat, mert ezek újszerűek és nem futószalagon gyártott tömegtermékek. Amikor például törzsi fúziós táncosokat nézegetek a neten nagyon sok érdekes zenét hallok, és némelyik tényleg annyira furcsa, hogy egy pillanatig a muzikalitást sem találom benne, de aztán pont ez fog megtetszeni benne - hogy nem egy kész terméket tolnak elém, hanem nekem kell felfedeznem benne a művészit, a muzsikát. Tudom, a legtöbb ember csak kikapcsolódásra vágyik, mikor zenét hallgat, de nekem valami különlegeset is kell kapnom általuk, valami semmi máshoz nem fogható élményt.

2013. május 27., hétfő

Ismerj meg! - 7. rész



Maximalista vagyok. Ha én valamibe belekezdek, akkor azt csakis úgy csinálom végig, hogy tökéletes legyen, annál kevesebbel nem érem be. Iszonyatos verseny szellem van bennem. Nem tudok összecsapott munkát kiadni a kezeim közül, ha valamihez nekifogok akkor azt vagy csinálom rendesen, vagy inkább neki sem állok. Azt gondolná az ember, hogy biztos a gyerekkori szülői nyomás miatt vagyok ilyen ("márpedig kislányom neked a legjobbnak kell lenned!"), de erről szó sincs. A szüleim sosem versenyeztettek másokkal, ez a kényszer belülről jön. Szeretek minden tőlem telhetőt megtenni valamiért, amit feladatul kaptam, és ha ez nem sikerül, képtelen vagyok addig tovább lépni, míg nem teljesítettem az önmagam felé támasztott elvárást, azaz a tökéletességet. Na jó, igazi tökéletességről szó sincs, de a saját magam által elvárt tökéletességnek minden körülmények között megpróbálok megfelelni, és az épp elég nagy kihívás. 





Imádok korán reggel kelni. Ezzel a hozzáállásommal azt hiszem nagyon egyedül vagyok a világban :) Míg mások az éjszakát szeretik minél hosszabban elnyújtani, addig én ha tehetem korán lefekszem aludni és korán is kelek fel. Sosem okoz ez gondot számomra, mert imádom az álmoskás, napfényes reggeleket. Szerencsére jó alvó vagyok, mélyen és zavartalanul alszom, így reggel frissen és üdén szoktam ébredni. Szeretem a korai hűvöskés időt, a madárdalt, az ablakon beszűrődő halvány napfényt, a reggeli teát, az ébredezést, és minden egyéb rituálét, ami a reggelhez köthető. A napfelkeltét is imádom, ezeket az élményeket semmi pénzért nem szalasztanám el. Lehet, hogy az éjszaka csodálatos a maga misztériumával, de aza csöndes, békés hangulat, ami reggel uralkodik a világon olyan jóleső számomra, mint semmi más. Persze ha rossz alvó lennék, vagy nehezen ébredős típus volnék közel nem áradoznék ennyit a reggelekről, de szerencsére egyik sem jellemző rám. 





Sosem érzem elég jónak magam. Tökéletesség-mánia itt is befigyel. Mint minden ember, én is szeretnék jó ember, jó barát, jó feleség lenni. Szeretném, hogy a rám bízott szerepeket maradéktalanul ellássam, de sokszor úgy érzem, hogy hiába, nem vagyok elég jó. Sokat próbálkozom megfelelni az elém támasztott elvásároknak, de néha túl nagy falatnak bizonyulnak. Másrészt van bennem egy nagy adag önbizalom hiány, így eleve félve állok neki minden feladatomnak, mert rettegek, hogy csalódást okozok akár a legkisebb rezdülésemmel is. Állandóan töröm magam, hogy a környezetemben élő embereknek ne okozzak csalódást, de néha borzasztóan el tudok fáradni és akkor aztán homlokegyenest süppedek bele a depibe, hogy nem vagyok elég jó, nem tettem meg minden tőlem telhetőt, csalódást okoztam, nem vagyok jó semmire, értéktelen vagyok, ésatöbbi. 





Erősnek mutatom magam, miközben nem vagyok az. Nem szeretem kimutatni a gyengeségeimet. Nagyon tudom tartani magam, nem szeretem, ha mások meglátják mennyire sebezhető vagyok, de néha nagyon fárasztó feladat állandóan erősnek mutatni magamat, miközben belül sírni tudnék. Ennek ellenére nagyon ritkán engedem meg magamnak a kiakadást, mert félek, hogy nem értenének meg, hogy másként tekintenének akkor rám, pedig én is csak emberből vagyok, aki nem tud a végtelenségig tűrni. Ám én büszke, önérzetes nő vagyok, aki nem szereti kimutatni, hogy mennyire szenved belül. Persze néha kiül az arcomra, mikor már annyira lestrapálódom, hogy nem tudom tartani magam, de többségében nagyon erős tartásom van, nem engedem meg magamnak a kibukást, vagy ha mégis, akkor csakis a négy fal között, Viktor karjaiban. A külvilág lásson nyugodtan Vaslédinek. És ami azt illeti tényleg erős embernek tartom magam, legalábbis elég sok mindent átvészeltem már, viszont én is érző emberi lény volnék és néha még a látszat kedvéért sem tudok erős maradni. Ez azért ritkán fordul elő velem, mert az esetek többségében azért nem omlok össze nyilvánosan. A szégyenérzetem is nagyon erős szerepet játszik mindebben. 





Folyton álmodozom. Jó érzés néhány gondolat erejéig kizökkenni a mindennapok szürke mókuskerekéből, és én amikor csak tehetem megragadom erre az alkalmat. Imádok álmodozni, kellemes, kedves, szép dolgokat vetítek magam elé, amikről azt kívánom, bárcsak megtörténnének a valóságban is. Némelyikük tényleg megvalósul, némelyikük pedig megmarad szép ábrándnak, de nem baj, mert álmodozni kell, álmodozni jó, álmodozni muszáj. Úgy tekintek erre, mint kisebb-rövidebb lélek-utazásra, apró meditációkra, amik felfrissítik a lelket. Elvégre nem pöröghet az agyunk állandóan a napi problémáinkon, néha ki kell kapcsolnia, és akkor én elvonulok egy másik világba, egy másik helyre, ahol szívesen megpihennék, vagy csak elkalandozok találkozásokon, embereken, érzéseken. A gondolatok vágyakat szülnek, a vágyak reményeket, a remények pedig néha beteljesülnek és az csodálatos dolog :)

Mi lenne a főgonosz neved?


Én vagyok a Megállíthatatlan Farkas! Ugye, milyen félelmetes vagyok? Rettegjetek! Viktor pedig Megállíthatatlan Mutáns, egyik jobb, mint a másik :D Azt hiszem ilyen nevekkel meg sem kísérelnék világuralomra törni :D

Ismerj meg! - 6. rész



Túl könnyen megbízom az emberekben. Ez megint csak a naivságomhoz és a túlzott jóhiszeműségemhez vezethető vissza. Nekem az az alap hozzáállásom másokhoz, hogy mindenki rendes ember, még az is, akin nem látszik. Aztán ha képesek vagyunk normális hangvételű kommunikációra, akkor kezdek érdeklődni, ha pedig még szimpatizálni is tudunk egymással, akkor az illetőnek nyert ügye van nálam. Sajnos egy másik személy megismerése, jobban mondva kiismerése nem pár beszélgetés alatt történik meg, hanem egy hosszú folyamat, én viszont nem szoktam megadni ezt az időt bizonyos emberi kapcsolataimnak. Ha valaki jó benyomást tesz rám, annak képes vagyok három beszélgetés után is kitárni a lelkem, talán azért, mert borzasztóan szomjazom a hozzám hasonlóak társaságát és a kellemes beszélgetést, no meg a bensőséges kapcsolatokat. Szeretek tartozni másokhoz, ezért sokszor túl hamar engedem őket közel magamhoz. Megbízom bennük, pedig nem kellene, vagyis nem olyan korán, mint ahogy én szoktam csinálni.





Nem szeretek segítséget elfogadni. Pedig igen gyakran szükségem volna rá. Ezen berögződésemnek két oka van. Egyrészt harcos típus vagyok, aki jobb szeret maga boldogulni a problémáival, még ha azok sokszor túlnövik az erejét, másrészt pedig ezt szoktam meg. Nem sűrűn számíthattam arra, hogy bárki is segítő kezet nyújt nekem, hiszen mindenki a saját bajával van elfoglalva, így megszoktam, hogy mindent magamnak kell megoldanom. Hajt a büszkeség, a győzni akarás, a bizonyítási vágy magam felé, hogy nem szorulok rá másokra, illetve ott van bennem ez a fránya berögződés, hogy ne számítsak mások segítségére, mindenki boldoguljon úgy, ahogy tud. Ennek ellenére nagyon sokszor van szükségem támogatásra, segítségre, csak még mindig nehéz elfogadnom a felém nyújtott kezet. Néhányan azért próbálkoznak és biztos nagyon megszenvedik a konokságomat, de hát évek berögződését nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra kiverni a fejemből. Azért mondjuk vannak helyzetek, mikor kifejezetten vágyom rá (no persze sosem hívom fel rá a figyelmet), és ha megkapom, titkon örülök neki, mert magamtól lehet sosem szóltam volna.





Nevetek a saját vicceimen. Legtöbbször csak én, mert borzasztóan szar, fárasztó vicceim vannak, amitől a szeretteim kaparják a falat kínjukban. De hát nincs mit tenni, jó mesterem volt, Viktor mellett rám ragad ez az agyzsibbasztó poénkodás. Mikor például elsütök egy viccet, szinte rögtön kipukkan belőlem a nevetés, nagyon jó ízűt tudok nevetni a saját poénjaimon, míg Viktor ilyenkor csak néz rám bágyadt fejjel, tátott szájjal és csóválja a fejét. Hah, alakul a padavan, mint púpos gyerek a satu alatt! :D Meg különben is, a legtöbb viccem bennfentes poén, amit csak azok értenek meg, akiknek szólnak, vagy akik elég jól ismernek ahhoz, hogy követni tudják a hülye észjárásomat. De önmagunkon a legjobb nevetni, nem? :)





Imádom a metal-t. Ezen nincs mit magyarázni, egyszerűen élek-halok a jóféle fémzenéért. És hiába tartom magam gothnak, az ilyen típusú zenék legtöbbször nem tudnak bemászni a fülembe (kivétel azért akad természetesen), ezerszer inkább kedvelem a dübörgő, energikus metal zenét. Nagyon vegyes az ízlésem még ilyen téren is, mert a régi klasszikusoktól kezdve a modern metalig mindent meghallgatok, a lényeg az, hogy megfogjon benne valami. Nem szeretem a tucat zenét ezen a műfajon belül sem. Kell, hogy legyen valami különlegesség a muzsikában, egy megkapó hangú énekes, egy semmi máshoz nem hasonlítható gitártechnika, egy ritmusvilág, egy basszushangzás, de akár témaválasztás is, hogy észrevegyem és komolyabban foglalkozzak vele. Persze kinek mi a fontos, ezerféleképpen lehet értékelni egy együttest, de ha már hallgatni szeretnék valamit, akkor számomra az a fontos, hogy állandó jelleggel fenntartsa a figyelmemet. Nekem a metal zene nem csak háttérzaj, hanem igazi lélek-dallam és az ilyeneknél az a fontos, hogy állandó mozgásban tartson, inspiráljon, motiváljon. 





Imádom a k-popot. Na, csak hogy éles ellentétbe állítsam a fönt említett műfajjal, bizony, én az ilyen langyi limonádékat is szeretem. Mert van, mikor a lelkem pillangókra, tündérkékre, meg cukiságra vágyik, és olyankor fejest ugrok az imádnivalóan bárgyú koreai pop zene világába. A "férfi" előadóikról inkább nem nyilatkozom, de a női énekesekkel alapjáraton nincs problémám, ha tudnak énekelni. Mert ott van pl. a japán pop, ahol a legtöbb előadó hírből sem ismeri a muzikalitást. Na a koreaiakban legalább annyi becsület van, hogy viszonylag normális hangú emberkéket próbálnak beválogatni, és ha ehhez kellemesen fülbemászó, dallamos számokat is énekelnek, akkor én is szívesen meghallgatom őket. Viszont ahhoz már tényleg nagyon cuki-hangulatomban kell, hogy legyek :)

Na mit találtam! (avagy a világ legdepressziósabb száma)

Barbi, ismerős? Ezt még a Metal Hammer cd-jén hallottuk és emlékszem ott szerettük meg őket. Tiszta nosztalgia! Erre aztán lehet öngyilkolni :D



2013. május 26., vasárnap

Esti agyzsibassztás :D


Úgy szeretem ezt a dalt :D

Túl a filmen, túl a könyvön

Még pénteken kiolvastam a Smaragdzöldet és valami fantasztikus volt! Bevallom nagyon megdöbbentett a végén lévő csavar, amit most nem írok le, mert lehet akad olyan olvasó, aki még nem tudja és nem szeretném számára lelőni a poént. Viszont ha úgy vesszük lehetett is rá számítani, csak én valahogy túl... hm, hogy is fogalmazzak... szóval nem vagyok elég logikus gondolkodású ahhoz, hogy magától értetődő következtetéseket vonjak le bizonyos cselekményszálak alakulásából :D (ezzel most nagyon finoman megfogalmaztam, hogy sík hülye vagyok az ilyesmihez :D) Szóval számomra kellemes meglepetést okozott a vége, viszont nagyon-nagyon tetszett a két főszereplő sorsának alakulása, úgyhogy elégedett vagyok a befejezéssel :)
Ezen kívül Sayitame javaslatára megszereztem magamnak németül a Rubinpiros kötetből készült filmet német nyelven és meg is néztem. Vagy is hát fogjuk rá, hogy megnéztem, mert inkább végig szenvedtem. A német nyelv számomra egyszerűen fülsértő, szinte alig bírtam ki a film teljes játékidejét. Felállt tőle a szőr a hátamon, így annyira nem is tudtam élvezni a dolgot. Aztán ahogy megjósoltam, a főszereplő leányzó nem vált be számomra, én másmilyennek képzeltem el Gwendolynt, Gideon viszont wahh, és huhh! :D Szóval ő vitte a prímet, illetve a gróf szerepére is remek színészt találtak. Ja, aki még nagyon tetszett, az Charlotte volt. Tökéletes volt a szerepre, pont ilyennek képzeltem el őt. Maga a cselekmény néhol kissé homályos volt, mert hát nem most olvastam a könyvet, viszont ha egyáltalán nem ismertem volna a sztorit, semmit nem értettem volna a filmből. És mivel a csodás nyelvezet megakadályozott a mozi maradéktalan élvezetében, ezért a közeljövőben rá fogom venni magam arra, hogy újra megnézzem. Azért remélem készül majd hozzá szinkron, mert ezt hosszú távon nem fogom bírni. Utólag is elnézést kérek a német nyelv kedvelőitől, de én sajnos nem szenvedhetem. Szóval a könyv pazar volt, a filmmel pedig még újra próbálkozom.

Ismerj meg! - 5. rész



Reménytelenül romantikus vagyok. Szerintem az én szívem cukorsziruppal van tele, mert borzasztóan vágyom az igazi, régimódian romantikus dolgokra, szinte szívom őket magamba. Amit mások giccsesnek és nyálasnak tartanak, attól nekem biztos, hogy hatalmasat dobban a szívem. Imádom a romantikus filmeket, mindent, ami az őszinte, igaz érzelmeket vetíti elém, mert nagyon ritkán találkozik vele az ember. Tisztában vagyok vele, hogy manapság a hercegek már nem jönnek fehér lovon és a királylány sem mindig várja meg a megmentőjét, de ha nagy ritkán találkozok pár igaz, őszinte érzelmeket felvállaló emberrel, akkor minél többet próbálok belőlük magamba szívni, mert olyan szép és olyan ritka látvány egy szép szerelmespár. Meghatódom, ha egy fiú kezében vörös rózsát látok (pláne ha még zavarban is van hozzá, az olyan aranyos), de attól is el tudok érzékenyülni, mikor egy pár őszinte, szerelmes csókot vált egymással. Szeretem nézegetni a szerelmes embereket, olyan szépek :) És sajnos ritkák. Mintha manapság az emberek nem mernék felvállalni, hogy érző lények, mintha a szerelem, a gyengédség és a törődés valami szégyellni való dolog lenne. Jó, nyilván nem kell kiteregetni, meg világgá kürtölni, hogy két ember mennyire szereti egymást, de azért felvállalni még lehet, hiszen ebben semmi ciki nincs, sőt. A romantika csodálatos dolog, és habár néha kicsit cukormázas, attól még az én lelkemnek nagyon nagy szüksége van rá. És talán másokénak is :)





A tündérmesék megszállottja vagyok. Imádom ezeket a régi, klasszikus történeteket, de ami azt illeti az újakat sem vetem meg. Legyen bennük csipetnyi varázs, csillámpor, kaland és szerelem, s ezzel az én igényeim tökéletesen ki vannak elégítve. Valahogy annyira elvágyódom ebből a világból egy másikba, a csodák birodalmába. Nem tudok ebből kinőni, lazán olvasgatok a villamoson tündérmesét és írni is legjobban ezeket szeretem. Imádom, mikor szárnyal az emberi fantázia, mikor túllépjük a korlátainkat és mesés, tanulságos történeteket találunk ki, amik aztán másokhoz is eljutnak. Szerintem aki a szívében egy kicsit gyerek marad, az sosem nő ki a mesékből, hiszen mindig jó egy kis nosztalgia erejéig felidézni a régi kedvenceket. Az sem mellékes, hogy jó érzés a valóság talajától elrugaszkodni egy kicsit. Én örökké imádni fogom őket, az biztos :)





Nagyon érzékeny vagyok. Ezt a témát félig-meddig már kifejtettem a "Könnyen elsírom magam" részben, de azért írok még róla pár szót. Azért vagyok ilyen, mert érzelem vezérelte ember vagyok, mindent nagyon mélyen és nagyon erősen érzek, így aztán a rossz is dupla olyan erős hatással van rám, mint másokra. Ha megbántódom, napokig, sőt, hetekig képes vagyok rágódni rajta és szomorkodni. Nem túl jó érzés, pláne mikor látom a szeretteimen, hogy minden szavukkal óvatosan bánnak, mikor velem beszélnek, de hát az ember nem bújhat ki a bőréből. Azért az évek alatt igyekeztem erősödni, mert ha nem edződöm hozzá ehhez a világhoz, akkor tényleg összeomlok. Muszáj volt kicsit összeszednem magam, hogy ne vegyek mindent annyira a lelkemre, és most nagyjából ott tartok, hogy 60/40 arányban le tudom pergetni magamról a kellemetlenségeket. Azért még jócskán ott van az a 40%, de azt is igyekszem magamban tartani, vagy legalább nem említem mindenkinek. Néha kiírom ide a blogba a bánatomat, aztán próbálok megnyugodni. Sokszor úgy érzem, hogy velem van a gond, hiszen más nem csinál akkora ügyet bizonyos dolgokból, de valahogy annyira máshogy működöm, mint a többi ember. Ennek ellenére mindent megteszek azért, hogy erősödjek lelkileg, hiszen egyfajta védelemre mindenkinek szüksége van a mai világban. Ha mindenki kibukna annyiszor, ahányszor sérelem éri, nem is tudom mi lenne velünk, úgyhogy változni kell, nincs mese. Azt mondjuk hozzá tenném, hogy kevésbé érzékeny szeretnék lenni, nem pedig érzéketlen. Talán az a legjobb kifejezés, hogy megtanulom lepergetni magamról a problémákat, de azért csak ne hagyjanak hidegen.





Az emberek mindig számíthatnak rám még akkor is, ha én nem számíthatok rájuk. Hát igen. Ez régi sérelmem és azt hiszem életem végéig el fog kísérni. Szeretek segíteni másokon. Szeretem látni, hogy a tanácsaim által hogy alakul az életük, szeretem megmutatni másoknak a lehetőségeket, ösvényeket, amik valami jó végkifejlethez vezetnek és természetesen szeretek mások lelki támasza lenni. Ettől úgy érzem magam, mintha fontos lennék másoknak, aztán sajnos utána azt tapasztalom, hogy mikor én szorulnék segítségre, egyedül maradok. Nagyon ritkán tapasztalom meg milyen az, mikor valaki számomra nyújt segítséget, mert a viszonzás nem szokása a mostani embereknek. Sajnos szörnyen hálátlanok lettünk. Persze vannak hűséges, lelkiismeretes, kedves emberek, akik ugyanúgy segítenek másokon és én mélységesen tisztelem és becsülöm őket, ez a rész most nem róluk szól. Azokról beszélek, akik elfogadták tőlem a segítő kezet, de mikor én kerültem bajba, széttárták a karjukat, mondván nem tudnak velem mit kezdeni. És ez azért fáj. Mert nyilván az ember nem azért segít másokon, hogy aztán ez viszonozva legyen, sosem ezért nyújtok segítő kezet én sem. Azért segítek, mert szeretem látni, mikor a körülöttem élő emberek élete szépen alakul, szeretem látni mások boldogságát, és ha ehhez nekem is van egy kicsi közöm, akkor végképp boldog vagyok. De jó lenne, hogy mikor én kerülök hasonlóan nehéz lelki helyzetbe, akkor én is számíthassak azokra, akik rám számíthattak. Eddig sajnos ritkán tapasztaltam meg ezt a fajta kölcsönösséget, de bízom benne, hogy azért lesz még benne részem. 





Lányos vagyok. Még szép, fura is lenne, ha nő létemre fiús lennék :D Na de komolyra fordítva a szót, a lányosság alatt azt értem, hogy szeretem a klasszikus női ideálokat követni és nem érzem magaménak a lazább, sportosabb, kicsit fiús külsőséget. Számomra elképzelhetetlen az élet "csajos" dolgok nélkül, az olyan lenne, mintha önmagamat tagadnám meg. Nem is tudnék másmilyen lenni. Elnézem ezeket a furcsa divatirányzatokat, amiket egyes lányok nagy élvezettel próbálnak ki és szörnyen távol érzem őket magamtól. Persze aki az újdonságokat szereti, az nyilván örömmel kísérletezik, de én inkább megmaradok a nőies, lányos stílusomnál. Nem is tudom, szerintem konkrétan rosszul érezném magam, ha fiús ruhákba bújnék. És persze ehhez az egészhez hozzá tartozik az összes apró hülyeség, mint az, hogy szeretek vásárolgatni, nevetgélni a barátaimmal, drogériákban kutakodni, parfümöket szagolgatni, ruhákat nézegetni, megvenni magamnak a nyolcezredik pár cipőmet, meg ehhez hasonlók :D Hiába, javíthatatlan vagyok, de így érzem jól magam ^^ 

Újabb aranyturha Viktor módra

Viktor pogácsát eszik. Konkrétan kikapja a kezemből és az egészet (elég szép méretűek) egyben betolja a szájába, amit emiatt alig bír elrágni.
Én - Legalább élvezd ki, ne csak úgy tömd magadba!
Viktor - De hát én élvezettel tömöm magamba!

Ismerj meg! - 4. rész



Hiszek a karmában. Mindig is úgy gondoltam, hogy mostani cselekedeteink hatással lesznek későbbi életszakaszainkra, de akár következő életeinkre is, így próbálom ennek szellemében okosan élni az életem. Persze gyarló ember vagyok én is csupán és néha hibázom, vagy a rossz útra lépek, de belül, mélyen mindig igyekszem a lehető legjobb ösvényt kiválasztani a sok közül, mert hiszem, hogy amit most cselekszem, az a későbbiekben ilyen-olyan formában, de még hatással lesz az életemre. Nem szeretnék semmi olyat csinálni, amivel esetleg később valami rossz okozatot hozok a fejemre. A tudatos élet persze nehéz és nekem sem sikerül mindig úgy cselekednem, ahogy szeretném, de azért próbálkozom. Hiszem, hogy ahogy most élek a jelenben, az hatással lesz a jövőmre is, akár az egészen távolira is. Próbálok jó életet élni, hogy ezáltal jó dolgok történjenek majd velem.





Hiszékeny vagyok. Ez valószínűleg a végtelenül naiv természetemnek köszönhető, ugyanis amilyen kis mulya tudok néha lenni, könnyen el lehet velem hitetni bármit. Egyrészt azért, mert valamilyen rejtélyes okból kifolyólag még próbálok bízni az emberekben és remélem, hogy nem csapnak be, nem vernek át, aztán sokszor kiderül, hogy csak rászedtek és jót röhögnek rajtam a hátam mögött. Jó lenne, ha tudnék tanulni ezekből az esetekből, de az emberek iránti végtelen bizalmam és reményem valamiért arra ösztönöz, hogy próbáljak újra és újra bizalmat szavazni nekik. Emiatt sajnos állandóan az orromnál fogva vezetnek, pláne ha lelki téren meg tudnak fogni valamivel. Másrészt ha valami hitelesen van elém tálalva, akkor simán elgondolkodom annak igazán, főleg ha nem akarják rám tukmálni. 





Különc vagyok. Mindig is kilógtam az átlag emberek közül, de ez valahogy sosem zavart. Nem szánt szándékkal csináltam, sosem volt célom a polgárpukkasztás, sőt, ha lehet legszívesebben elbújnék a világ elől, de valamiért az önmegvalósításom és önkifejezésem feltűnő szokott lenni (már az átlag mércét nézve, mert annyira azért nem vagyok extrém). Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam mások, én minden körülmények között igyekszem hű maradni önmagamhoz, és ha ez azzal jár, hogy mások különcnek tartanak, hát egészségükre. Nekem ettől semmivel sem lesz rosszabb, nem érzem magam kitaszítva a társadalomból, mert nem is akarok a robotok közé tartozni, ahol mindenki ugyanolyan ruhát, ugyanolyan frizurát és ugyanolyan személyiséget visel. Nagyon összetett jellem vagyok, sokféle arcom van, de mind hozzám tartoznak, és akkor érzem jól magam a bőrömben, ha ezt nem kell rejtegetnem. És miért is kéne? Akinek nem tetszem, ne nézzen rám. Ennyi. 





Harry Potterrel nőttem fel. Bizony, én magam is 11 éves voltam, mikor az első HP kötetet kézhez kaptam, akárcsak Harry. Aztán azt hiszem kb. 3-4 évig tényleg teljesen együtt cseperedtem fel vele, mert akkoriban még minden évben jött ki egy újabb kötet, aztán a vastagabb könyvekhez közeledve már eltolódott az idő, többet kellett várni rájuk és én is idősebb lettem, de ettől még ugyanúgy megmaradt az az érzésem, hogy Harryvel együtt mentem végig minden kalandon. Talán pont a korom miatt tudtam magam beleképzelni minden élethelyzetébe, pedig ezek aztán koránt sem szokványos dolgok voltak, mégis könnyedén ment. Csodálatos érzés volt, hogy ez a sorozat vált életem legmeghatározóbb művévé, mert nem csak könnyed szórakozás és humor található meg benne, hanem rengeteg életbölcsesség is, amik elgondolkodtatják az embert. Annyit tanultam Harry mellett, mint sehol másutt. Csodás értékeket közvetített felém és azt hiszem nagyban hozzájárult a mostani személyiségem, értékrendem kialakulásához is. A benne lévő szereplők igazi példaképpé nőtték ki magukat számomra és tudom, hogy mindez borzasztó giccsesen és gyerekesen hangzik, de akinek tényleg végig kísérte az életét ez a könyvsorozat az tudja miféle mágia lakozik ezekben a könyvekben. 





Antiszociális vagyok. Ezt az utóbbi időben sikerült végre elfogadnom és most már nem is szépítem. Nem vagyok társasági ember. Nem szeretem a tömeget, nem szeretek új társaságot megismerni és úgy általában idegenekkel is félve barátkozom, mert félek az elutasítástól és attól, hogy nem tudnak elfogadni. Persze a régi baráti körömben otthonosan mozgok, ők már ismernek engem és tudják a dilijeimet, de az valahogy sosem volt az én asztalom, hogy odamenjek egy vadidegen társasághoz és találjam fel magam. Sokkal inkább az a típus vagyok, aki csöndben elüldögél a sarokban, aztán ha hozzám szól valaki, akkor természetesen készséggel válaszolok. Alapjáraton barátságos ember vagyok, szóval nem fogok senkit tarkón vágni, mert hozzám merészel szólni, csak nehezen nyitok mások felé. Bulizni nem szeretek, a nagy összejövetelek sem az én műfajaim (már ami ilyen 10 fő felett van), és csakis a megszokott ismeretségi körömben tudok felszabadultan mozogni. Mihelyst új ember van közöttünk bezárkózom és átmegyek külső szemlélődőbe. Ilyenkor a legtöbben azt hiszik rólam, hogy rosszkedvű vagyok, pedig nem, csak nem tudok mit kezdeni az új helyzettel. 

Ismerj meg! - 3. rész


Jobban szeretem az állatokat, mint az embereket. Sajnos az emberekben rendszeresen csalódom, míg egy állat sosem okozott még lelki fájdalmat számomra. Rájuk mindig lehet számítani, nem hagynak cserben, végletekig szeretnek és hűségesek. Nincsenek bennük olyan alattomos emberi érzelmek, mint a bosszúvágy, a féltékenység, vagy az önzőség, mindig oda tudnak ránk figyelni és elhalmoznak szeretetükkel, törődésükkel, kedvességükkel. Még akkor is, ha azt nem igazán érdemelnénk meg. Nekem eddig két kutyám volt/van, és mindkettő csodálatos lélek. Náluk önzetlenebb és szeretetre méltóbb lényekkel még nem találkoztam, és talán pont az egyszerűségük teszi őket annyira csodálatossá. Ők még nem bonyolítják túl a világot - akit szeretnek, azt nagyon, akit meg nem, azt nagyon nem és kész. Ők nem felejtkeznek el az emberről és ha látják, vagy érzik rajtunk, hogy gond van addig nem tágítanak mellőlünk, míg meg nem nevettetnek. Talán nem véletlen, hogy kutyákat alkalmaznak lelki terapeutáknak, mert olyan bámulatos személyiségük és lelkük van, amit mi emberek csak irigyelhetünk. Édesanyámat is Málnácska segítette át a betegségének nehéz időszakain, engem pedig mind Fricike, mind Málna olyan mértékű, szinte felfoghatatlan szeretettel halmozott el, amit emberi lénytől sosem kaptam és nem is fogok. Az emberi szív gyógyításának titkait csak az állatok ismerik. Ott csillog a szemükben, azokban az okos, szép tekintetükben, ami tele van a világ igazságával. Ezen kívül - habár kissé furán hangozhat - a halacskáimat is szeretném megemlíteni, ugyanis a hiedelmekkel ellentétben nagyon is ragaszkodó kis állatkák, a mieink legalábbis azok. Imádom őket nézegetni, a puszta látványuk megnyugtat, a harcsáinkat pedig még simogatni is szoktam, mert igényelik.




Jó hallgatóság vagyok. Szeretem meghallgatni mások problémáit, történeteit, szeretek odafigyelni rájuk, mikor senki más nem teszi. Érdekelnek az emberi történetek és szeretek ezáltal a segítségükre lenni. Sok ember nem megoldást vár attól, hogy valakinek elmondja a gondjait, csak ki akarja adni magából mindazt, ami a szívét nyomja, erre pedig én tökéletesen alkalmas vagyok. Sajnos ez is egy olyan tulajdonságom, amivel elég sokan visszaéltek már, én pedig olyan buta tudok néha lenni, mert a jóindulatom elvakítja az ítélőképességemet és sokszor olyan emberekre áldozom az időmet, akik csak lelki szemetes ládának akarnak használni. Pedig attól, hogy jó hallgatóság vagyok még nem azt jelenti, hogy csak erre vagyok "használható". Én nem ingyenes pszichológus vagyok, hanem jó esetben barát, akit érdekel, hogy mi van a szeretteivel és igyekszik értük mindent megtenni. De jó lenne, ha ezen előzékenységemmel és segítőkészségemmel nem élnének vissza állandóan.




Bánatevő vagyok. Irigylem azokat az embereket, akik ha valami problémájuk akad nem tudnak enni egy falatot sem. Én sajnos ennek pont az ellenkezője vagyok, ugyanis ha valami lelki sérelem ér egyszerűen késztetést érzek arra, hogy valamit majszoljak, főleg édességet. Gondolom a csokoládéból felszabaduló endorfinra van szüksége a lehangolt lelkemnek, de ez természetesen nem megoldás a problémára és nagyon próbálok róla leszokni. Néha azért megengedek magamnak valami finomat, ha nagyon magam alatt vagyok, de többségében inkább elterelem a gondolataim a problémáról valami olyasmivel, amire nagyon kell koncentrálnom, így nem kívánom meg sem az édességet, sem más egyéb rágcsálni valót. 





Imádom a lajhárokat. Az állatkerti kirándulás óta beleszerettem ezekbe a cuki, hatalmas nózijú, lusta állatkákba, mert egyszerűen imádni valóak! Olyan édes buksijuk van, és valahogy az egész lényük nagyon kis mókás, esetlen, pedig kifejezetten ügyes állatok, remekül másznak fára és a nagy karmaikkal bárhol meg tudnak kapaszkodni. Ennek ellenére valamiért olyan kis gyámoltalanoknak látom őket (holott a fogaik közel sem ezt éreztetik az emberben), mint valami ölelni való plüssfigura. Egy szó mint száz, tüneményes állatok :)





Imádom a country zenét. Érdekes, régen ki lehetett volna kergetni vele a világból, de azt hiszem most lettem elég idős ahhoz, hogy értékelni tudjam ezt a műfajt is. Első sorban azért szeretem, mert az előadói az élet apró szépségeiről zenélnek, csupa olyan dologról, ami különlegessé teszi a hétköznapjainkat, mégis apróságok. A vidámabb, tempósabb dalokra rögtön megindul a lábam, kedvem lenne csizmát és cowboy kalapot húzni, majd táncra perdülni, a lassabbakhoz pedig tábortüzet és nagy baráti társaságot tudok elképzelni. Érdemes egyébként odafigyelni a szövegükre, mert tényleg értékes dolgokról mesélnek nekünk. Olyasmikre hívják fel a figyelmünket, amik mellett nap mint nap elsétálunk, közben meg igazi kincsekről van szó. Nagyon szeretem a folkos, népies dallamvilágát, a gyökerei miatt az én drága ír zenémre emlékeztet, de van benne valami amerikai vagányság, amitől egészen különlegessé válik. Nagyon szeretem :)