2018. június 9., szombat

Gondolatcseppek





Ismét hallom, édes hangon énekelnek fent a felhők,
s én csak állok a karzaton, s csodálom a zúgó esőt.
Eltompult a táj is, lassan nem látok a távolba,
de minek is néznék messzebbre, miért vágynék máshova?

Jó nekem itt. Fejem karom támaszában megpihen,
s egy mélyről jövő sóhajjal könnyítek a lelkemen.
Nézem a szomszéd erkélyen ácsorgó galambokat,
ahogy apró gombszemük száraz út után kutat.

Csendes eső. Szeretem. Nem tudok betelni vele.
De tudom, a csönd után viharnak kell jönnie.
S felhangzik az első moraj - életlenül, bágyadtan,
hogy percek múlva itt üvöltsön - itt bent, a dobhártyámban.

Villám csattan, zúg a víz, hömpölyög a járdákon,
még ha be is vág az eső, én akkor is bámulom.
Tépi a szél az ágakat, ruhámba is belemar,
végül is, cibálhat nyugton, engem csöppet sem zavar.

Menekülnek az állatok, rohannak az emberek
fejvesztve, lélekszakadva búvóhelyet keresnek.
De én csak állok az erkélyen, s lehunyom a szememet,
jobb, ha kint tombol a vihar, mint itt nálam, idebent...


(szájdnót: ez a vers pusztán azért született, mert per pill szakad az eső és én imádom órákon át bámulni. Nincs semmi mögöttes komolyabb tartalom, semmi elvont lélektani dráma, csak úgy jött. A melankóliám persze kiérezhető, de legalább jó párost alkot a mostani témával. Ja, és ezúttal saját képet akartam, nem művészi pinterest-est. Csak így lazán, smink nélkül, szemüveggel, itthoni pólóban, kócosan. Mert néha ilyen is kell.)