2011. július 30., szombat

Morticia Addams és néhány idézet

















Morticia: - Gomez, az éjjel teljesen magadon kívül voltál, mint valami kétségbeesett, üvöltő démon. Megrémítettél. Csináld megint!


Fester: - Még sosem mészároltál le senkit?
Wednesday: - De hát még csak gyerek.
Fester: - Az nem mentség!

Kislány: - És akkor anyuci megpuszilt apucit, és az angyalkák szóltak a gólyának, és a gólya leszállt az égből, és egy gyémántot rejtett el az egyik levél alá kinn a káposztásban. És akkor a gyémántból kisbaba lett.
Wednesday: - A mi szüleinknek is gyereke lesz. Nekik a közösüléstől.


Első dadus: - Na ide figyeljetek. Elegem volt ebből a cirkuszból, válaszoljatok egyetlen, rövid kérdésemre. Hol van a kisbaba?
Wednesday: - Melyik része kell?

Második dadus: - Halihó, gyerekecskék, én vagyok Bibi, a babuci. Mit csináljunk ma reggel? Én már tudom! Szépen kitakarítjuk a szobánkat!
Wednesday: - Rendben van, babuci. Én kitakarítom a szobám, ha cserébe megkapom a halhatatlan lelkedet.


Morticia: - Ó, Wednesday most éppen abban a korban van, mikor egy lánynak csak egy dolog jár a fejében.
Anyuka: - A fiúk?
Wednesday: - A gyilkosság.

Debby: - Tudja, én annyira zavarban vagyok, tetszem neki egyáltalán?
Morticia: - Hát persze, hogy tetszik neki, hiszen már hányt is!
Debby: - Az igaz. Mindig ezt csinálja, ha egy nő megtetszik neki?
Morticia: - Ó, dehogy. Ez magának szól.


Fester: - Gomez, Morticia! Óriási szenzáció! El sem tudjátok képzelni, milyen csoda történt!
Morticia: - A hasmenésed végre elmúlt?

Morticia: - A kisfiam beteg, és a férjem a halálán van. Ó, mama, most mit csináljak?
Nagymama: - Van fekete ruhád elég.

2011. július 24., vasárnap

Szeretem az esőt



Nagy nyári zápor volt az előbb, olyan igazi dézsából öntős-fajta dörgéssel, villámlással, tengernyi mennyiségű esővel. Mostanra már kitombolta magát, csupán halkan szemerkél - átment langyos, áztatós esőbe. Valami fenséges illat árad mindenfele szerteszét, olyan üde, friss és tiszta, elmosta a sok koszt és port, amit az utóbbi idők nagy melegjei itt tartottak. Én nagyon szeretem az esőt. A legtöbb ember ilyen időben egyből az esernyője, kapucnija, esőkabátja után nyúl, vagy rohan, hogy minél hamarabb fedezékbe bújhasson, én meg ott állok a nagy, üres utcákon széttárt karokkal, csurom vizesen élvezve, ahogy az eső minden porcikámat felfrissíti. Én nem menekülök, sőt, pont ilyenkor szeretek előjönni. Egyrészt mert imádok ázni és pacsálni, másrészt mert ilyenkor úgy lehetek odakint, hogy csak magam vagyok. Mindenki elbújik, behúzza magát a vackába, egy lélek sincs kint az utakon önszántából. Ha elvétve is látni egy-két embert az is már hazafelé iparkodik, szedi a lábait, hogy minél hamarabb átmelegedhessen és megszárítkózhasson. Én vagyok odakint egyedül önszántamból, bár ez nem is igazán jó szó. A saját örömömre megyek ki. Mert szeretem az esőt. Szeretem, hogy borúsak a fellegek, hogy nem perzsel a nap, hogy nem mászkálnak mindenütt emberek. Kint lehetek, mégis egyedül. Üresek az utcák, a parkok, a házakban már égnek a lámpák, mindenki bent ücsörög, én meg végre vígan sétálgathatok anélkül, hogy zavaró tömegbe ütköznék. Nagyon szeretem ezt csinálni, és nem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam ilyenkor. Kényelmesen felöltözöm, zárt cipőt húzok, magamra kanyarintom az őszi kabátkámat, és sétálgatok mindenfelé. Közben direkt belelépek a tócsákba, néha alaposan tocsogok bennük, aztán egy fa alatt megállok és jól megrázom az ágakat, hogy rám hulljon a leveleken lévő összes víz. Nem számít, hogy később még a zoknimból is csavarhatom, nekem ez jól esik. Szép kényelmesen szoktam ilyenkor ballagni, alaposan megszemlélve a körülöttem lévő kiüresedett világot. Minden olyan tiszta és megújult. A fák lombjai zöldebbek, a föld pompás illatot áraszt, a levegő pedig bódítóan tiszta. És közben hallgatom a csöndet. Ezt is szeretem az esőben. Békés, csöndes, nyugodt. Nincsenek emberek, nincsenek fülsértő zajok, nincs semmi, ami zavarhatna abban, hogy gyönyörködhessek a természetben. Ha nagyon társaságra vágynék, akkor felpillantanék a madarakra az ágakon, ha pedig valami hangot szeretnék hallani, akkor behunyt szemmel élvezném az esőcseppek halk koppanását. Ilyenkor lenne jó elmenni egy rétre, levetni a cipőnket és mezítelen lábbal beletúrni a jó, nedves talajba, miközben a fűszálak csiklandozzák a bokánkat. Utána hazamenni tetőtől talpig koszosan, sárosan, vizesen, hogy anyánk szörnyülködve konstatálja milyen borzalmasan nézünk ki, no meg persze megjósolja, hogy másnapra minimum tüdőgyulladást, de legalábbis alapos megfázást kapunk. Én meg ilyenkor csak mosolygok és tűröm, hogy egy tiszta, illatos törülközővel átborzolja a hajamat, s közben arra gondolok, hogy ezekért az élményekért szeretem annyira az esőt.

2011. július 21., csütörtök

2011. július 19., kedd

Már megint

Az utóbbi időben, amióta ilyen meleg van egyre gyakrabban szédelegtem, vagy lettem rosszul. Sajnos néhányszor a fogorvoshoz menet el is ájultam, és bizony most sem volt ez másként. Azt hittem, hogy a mai napot jól fogom bírni, mert viszonylag békés hőmérsékleteket mondtak az időjárás jelentésben, de mikor kimentem az utcára rá kellett jönnöm, hogy bizony ugyanúgy 35 fok fölött vagyunk. Mire odaértem Viktor munkahelyére (hogy onnan szokásosan együtt menjünk kocsival a dokihoz), már alig álltam a lábamon, utána meg már csak arra emlékszem, hogy a földön térdelek és patakokban folyik rólam a víz. Még szerencse, hogy fel tudtam hívni Viktort, hogy jöjjön ki hozzám - mikor odaért berakott a kocsiba és mentünk is haza. Most nem akartam magamat még a fogorvossal is kínozni, és legközelebb is csak akkor megyek, ha már kicsit hűvösebb lesz az idő. Nem akarom ezt állandóan eljátszani, mert egyrészt az egészségemet teszem kockára, másrészt szegény Viktort is kikészítem. Mikor hazaértünk rögtön dőltem is le pihenni, ahogy ilyenkor szoktam, de még mindig elég kába vagyok. Remélem holnapra már elmúlik ez a pocsék érzés. Elég zavaró, hogy akárhányszor ki akarom tenni a lábam a lakásból, mindig ájulás-veszély fenyeget, vagy legkisebb esetben is émelyítő szédelgés. Eddig sem szerettem a nyarat és a meleget, de most még annyira sem fogom. Nekem ez az évszak csupa kínlódás, úgyhogy már alig várom, hogy vége legyen és jöjjön a finom hűvöskés ősz, meg a fagyos tél. Addig meg igyekszem továbbra is túlélni valahogy.

Gondolat

Az előző bejegyzésem olyan vidám, boldog, örömmel és élménnyel teli volt - jó érzés újra visszaolvasni mindazt, ami mosolyt csalt az arcomra. Szerettem volna most is írni valami szépet, kedveset, ahogy szoktam, de nem sikerült. Pedig érzem a késztetést rá, mintha magamat próbálnám rávenni arra, hogy legyek újra vidám, ám sajnos most nem vagyok ilyen. Elromlott a hangulatom, szomorúnak érzem magam, és még csak ki sem tudom írni magamból. Nem tudom, hogyan kellene elkezdenem, hogyan álljak hozzá, miként fogalmazzam meg, mert nem jönnek a szavak. Talán ez azt jelenti, hogy nem is szükséges. Igazából csak szabadulni szeretnék ezektől az érzésektől, és ez eddig írás formájában mindig egészen jól ment. Hát, most nem megy. Sírni meg már nincs kedvem. Csak tudnám miért történik velem mindez. Olyan kevés örömöm van mostanában, annyi baj és bánat ér, csak egy kicsit szerettem volna azt hinni, hogy újra megengedhetek magamnak egy kis mosolyt, egy kis önfeledt boldogságot, amiből erőt meríthetek, ám sajnos elvették tőlem. Elpárolgott, mintha nem is lett volna.

2011. július 17., vasárnap

Élménybeszámoló

Ahogy ígértem, elmesélem milyen is volt a tegnapi napom, amit előzőleg nagyon ígéretesnek harangoztam be. A megérzéseim nem csaltak, tényleg fantasztikus napunk volt Viktorral, élmény-élmény hátán és persze remek hangulat :)
Ott kezdődött az egész, hogy ebédelni mentünk a Wasabiba, ami egy ázsiai étterem, de túlnyomó hangsúlyban a japán ételek vannak. Megkaptuk a szokott helyünket a szalag mellett (aki esetleg nem ismerné annak röviden annyit, hogy futószalagon érkezik az étel a vendéghez, így bármit ki lehet próbálni. Felül a meleg, alul a hideg finomságokból lehet válogatni), és szinte rögtön neki is láttunk gyűjtögetni. Általában van egy jól bevált repertoárunk, amit minden látogatás alkalmával végig eszegetünk, de most egy kicsit bevállalósabb kedvünkben voltunk, így sok furcsa, eddig ismeretlen étel is az asztalunkon végezte. Én például ismételten megpróbálkoztam a kagylóval, amivel előzőleg már volt egy rossz tapasztalatom. Egyszer egy másik Wasabiban bátorkodtam megkóstolni, de mikor ráharaptam, az összes trutymós belsősége a számban kötött ki, és hát erre azért nem számítottam. Félre is tettem a maradékot (mivel ott amit nem akarsz megenni azt egyszerűen elviteted a pincérrel), de most úgy voltam vele, hogy hátha nagyobb szerencsével járok és ez a kagyló finom lesz. Nos, fogalmazzunk úgy, hogy ehető volt. Megettem, legyűrtem, de nem lesz a kedvencem, az biztos. Kipróbáltam még az egészben grillezett apró halakat és garnélát is, amire Viktor még csak rá se tudott nézni, ugyanis ezek a kaják visszanéztek ránk :P Bizony, teljes egészében sütötték meg a jószágokat, ott bambultak ránk a kis fekete gombszemeikkel, és nagyon finomak voltak! Aztán szegény Viktorom nagyon pórul járt, ugyanis kifogott egy borzasztóan rossz ételt. Alapjáraton a tintahal a kedvence a Wasabiban, és most lehetett olyat kapni, hogy egész tintahal zöldséges körettel. Ő persze egyből lecsapott rá és már örömmel eszegette is, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy kaparja az asztalt kínjában. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de beszélni nem tudott az iszonyattól, úgyhogy megvártam, míg lenyeli a falatot. Akkor elmondta, hogy a tintahal testében szintén benne hagytak minden fincsi belsőséget, és amikor ráharapott a fejére, akkor aztán hasonlóan járt, mint én a kagylóval - irdatlan mennyiségű nyálkás, takony-állagú, rothadt káposzta ízű valami került a szájába. Azt az egyet leerőltette a torkán, de a többit már félretette. Szegénykém, nagyon rossz élmény volt ez neki, pláne mivel imádja a tintahalat, de szerintem ezek után megmarad inkább a filézett verziónál (bár ki tudja, lehet, hogy egy darabig kerülni fogja ezt a típusú tengeri herkentyűt). Azért összességében nagyon jót ettünk, hatalmas volt a választék, remek a hangulat, úgyhogy igazán jól indítottuk a napot.
Ezek után átmentünk a moziba, hogy minél hamarabb átvehessük a jegyeket az utolsó Harry Potterre, aztán volt majdnem 3 óra hosszánk a film kezdetéig. Egy kicsit kétségbe is estünk, hogy mégis mit fogunk mi csinálni ennyi ideig, elvégre a plázát már kismilliószor bejártuk, újdonság és érdekesség már aligha vár ránk. Könyvesboltba értelem szerűen nem mertem beszabadulni, mert tudjuk, hogy akkor mi történik velem, szóval az is ki volt lőve. Végül azt találtuk ki, hogy szójátékozunk, de stílszerűen csakis Harry Potteres témakörben lehetett szavakat kigondolni. Viktor elkezdte a Lumos-sal, én meg S betűvel mondtam, hogy Sirius Black, és így tovább. Olyan jól elszórakoztunk ezzel, hogy észre sem vettük mennyire elröppent az a közel három óra hossza! Közben persze betegre röhögtem magam, mert Viktor nem akkora fanatikus, mint én, és nem ismeri annyira a szereplőket, neveket, varázsigéket, meg úgy az egész Harry Potter világot, és néha olyan bődületes baromságokat mondott, hogy be kellett tapasztania a számat, annyira hangosan kezdtem nevetni :D Szóval végül is nagyon jól telt el az a rengeteg idő, aztán elérkezett várva várt pillanat - mehettünk be a moziba elfoglalni a helyünket. Mondanom sem kell, hogy telt ház volt, egy tűt nem lehetett leejteni, annyira sokan voltak. Mi igyekeztünk még az elején bejutni, hogy ne kelljen egy csomó emberen átgázolni, úgyhogy szép kényelmesen elhelyezkedtünk, én készen létbe helyeztem a százas zsepimet, és vártuk a kezdést. Nagyon izgatott voltam, hiszen mindig is imádtam Harry történeteit, és kicsit furcsa volt, hogy most már filmek terén is ez lesz az utolsó rész, nem lesz tovább. Mozdulatlanul, teljes áhitatban néztem végig a több, mint két órás filmet, és most így hirtelenjében nem is tudom mit írjak róla. Egyszerűen olyan... szép volt. Megható és méltó lezárása egy olyan sorozatnak, ami emberek százait ragadta magával. Fantasztikusra sikerült a befejezés mind látványban, mind érzelmi téren, nem egy embert hallottam mindenfelől szipogni és zsepi után kutatni velem az élen. Igaz, én olyan transzban voltam, hogy arra sem szántam időt, hogy legalább a könnyeimet letöröljem, egyszerűen rátapadt a szemem a vászonra és a végéig le sem tudtam venni róla. A könnyeim csak folytak és folytak megállíthatatlanul, én igyekeztem nem megfulladni tőlük, és ahogy hallottam még sokan mások is így voltak ezzel. Nem is tudok konkrét jelenetet kiemelni a filmből, hogy melyik hatott meg jobban, egyszerűen ennek az utolsó résznek a drámaisága minden képkockánál érezhető volt. Végig ott volt bennem a feszültség, holott nagyon jól tudtam, hogy kiket fognak elveszíteni, ám mégis, mikor ténylegesen láttam a kedves, ismerős szereplőket holtan, szíven ütött a látvány. Annyi ember elveszett ebben az utolsó részben, annyira érezhető volt, hogy ez bizony vérre menő harc és nem számít, ki gyerek, ki felnőtt, kinek van családja, kinek van szerelme. Egyszerűen a háború könyörtelenül lemészárolta azokat, akik éppen útban voltak, és sajnos ezek az áldozatok sokszor igen kedvesek voltak a szívemnek. Tudtam, hogy meg fognak halni, hiszen olvastam a könyvet, de mikor így, vizuálisan is megjelenik előtted az egész... hát, én erre nem tudtam felkészülni. Persze valamilyen szinten meg volt a hepiend, de valamiért olyan érzésem volt, hogy ez közel nem volt akkora siker, mint az eddig megnyert csaták és háborúk. Túl sok volt a fájó veszteség, senki nem tudott úgy örülni, hogy jaj, végre vége van, mert egyszerűen túl nagy árat kellett érte fizetni, és ezt bizony még emésztgetni kell a szereplőknek is. Nem volt mosoly és diadalittas boldogság az arcokon, csupán a fáradtság, meggyötörtség és fájdalom.
Mikor kiléptünk a moziteremből Viktor szokásunkhoz híven megkérdezte, hogy hogy tetszett a film, én azonban meg sem tudtam szólalni. Még este, itthon is a látottak hatása alatt voltam, a fejemben ezernyi gondolat cikázott. Mikor a kocsihoz sétáltunk kifelé, akkor újra rám tört a sírás, de már nem a szomorú filmbeli események miatt, hanem mert rájöttem, hogy ezzel vége. Véget ért a nagy kaland, nem lesz több folytatás. Valószínűleg sokan nem értik, hogy miért bőgnek emberek azon, hogy véget ért egy könyv és filmsorozat, hiszen lesz majd helyette másik, meg ehhez is vissza lehet térni bármikor. Ám azok, akik Harryvel együtt nőttek fel tudják, mit érzek. Ez a történet 11 éves koromtól 23 éves koromig kísérte végig az életemet, megszínesítette, varázslatot hozott belé, és segített azon, hogy át tudjam vészelni a nehéz serdülő éveket. Harry 11 évesen kapta a meghívóját Roxfortba, én pedig 11 évesen kaptam kézhez az első kötetet. Emlékszem először félretettem, mert nem igazán érdekelt, de egy zenekari társam (akkoriban még hegedűltem) külön ajánlotta nekem, hogy nagyon jó és érdemes belekezdenem, így aztán megfogadtam a tanácsát és elkezdtem olvasni Harry Potter történeteit. Onnantól kezdve teljesen magával ragadott ez a világ, a szereplőkkel együtt nőttem fel, sőt, a kalandjaikat is velük együtt éltem át, mintha én is ott lettem volna velük. Nagyon erős kötődést érzek irántuk, hiába csupán kitalált szereplők, nekem ők olyanok voltak, mint egy második család, majd ennél az utolsó résznél jöttem rá, hogy most bizony végleg búcsút kell vennünk egymástól. Persze ettől még mindig el lehet újra merülni ebben a varázslatos világban, de valahogy olyan érzésem van, hogy egy korszak végleg lezárult. Harry is felnőtt, és mi is felnőttünk, de hiszem, hogy a Roxfort mindig tárt kapukkal fogja várni azokat, akik egy kis varázslatra vágynak.

2011. július 16., szombat

Még friss

Jelentem, egyelőre totálisan sokkhatás alatt állok, úgyhogy még kell egy kis idő, mire normális bejegyzést tudok írni a Harry Potter utolsó részéről, illetve az egész napomról. Még egy kicsit emésztgetnem kell a témát, de amint ez megtörténik, írok egy beszámolót.

2011. július 15., péntek

Szuper program

Annyira várom már a holnapot, hogy azt el se tudom mondani! Teljesen be vagyok sózva, tűnkön ülök, és majd megőrülök, hogy miért telik ilyen lassan a nap. Hogy miért is? Hát mert a holnapi napom valami fantasztikusan jónak ígérkezik, ugyanis az én drága kedvesem egész napos programot szervezett kettőnknek, és nem is akármilyet! Holnap ugyanis ebédelni megyünk a Wasabi japán étterembe, ahová régebben elég sokat jártunk, utána pedig megnézzük az utolsó Harry Potter filmet!!!! Atya ég, egyelőre még fel sem fogom, el sem hiszem, hogy ilyen szuper nap elé nézek :D Már annyira ki voltam éhezve egy kis japán kajára, hogy Viktor mintha csak olvasott volna a gondolataimban, mikor kitalálta a Wasabit, a Harry Potter meg egy olyan plusz, amitől tényleg nem jutok szóhoz. Ráadásul ez az utolsó rész, a legeslegutolsó! Egy kicsit félek is, hogy mire számítsak, meg persze szomorkás is vagyok, hogy ezzel vége lesz, de bízom benne, hogy záró akkordként valami fergetegeset alkottak a filmesek, és tátva fog maradni a szánk (szem pedig nem marad szárazon, úgyhogy százas zsepivel megyek :D) Jaj, annyira boldog vagyok már csak a gondolatától is, hogy holnap micsoda örömökben lesz részünk! Úgy szeretem, mikor Viktor meglepetésből kitalál mindenféle programot, amiről tudja, hogy szeretem, és ezekkel bizony most alaposan telibe talált, szebbet-jobbat ki sem lehetett volna találni! :) Egy romantikus kis ebéd a kedvenc éttermemben, utána meg egy mozi, amit hónapok óta várok, hát szóval... le vagyok nyűgözve, de teljesen :) Á, legyen már holnap :D

Szépség és a Szörnyeteg


Mostanában valahogy borzasztóan beette magát a lelkembe ez az örök klasszikus szerelmi történet. Állandóan újra kell néznem az eredeti Disney verziót, aztán a modern változatot Beastly címmel, a hozzá tartozó könyvet pedig az utóbbi napokban már kétszer is kiolvastam. Teljesen a hatása alatt vagyok ennek a csodálatos mesének, egyszerűen nem tudom megunni. Kislány koromban is ez volt a kedvenc Disney mesém, Belle pedig a kedvenc hercegnőm, mert úgy éreztem, hogy hasonlítok rá jellemben. Én is egy igazi könyvmoly vagyok, felnőtt létemre is meséket olvasok, ábrándozok, a környezetem furcsának tart, de mindenek fölött Belle-hez hasonlóan átlátok a felszínes külsőségeken, és észreveszem magát az embert is, a lelket, amit sokszor a külső nem tud megfelelően tükrözni. Hányszor és hányszor bizonyosodunk meg azon igazság felől, miszerint nem minden a csinos külső, hisz előfordulhat, hogy rút belsőt takar, viszont ugyanígy egy kevésbé kellemes kinézet mögött is rejtőzhet igazi szépség. Imádom, hogy ez a mese ezt a különösen bölcs filozófiát hirdeti. Aztán persze van itt még más értékes mondanivaló is, például hogy egy megkeseredett, fájdalommal és haraggal teli embert is meg tud változtatni az igaz szerelem. Akárhány adaptációt nézek a Szépség és a Szörnyetegből, mindegyik tökéletesen be tudja mutatni, hogy az eleinte durva, mogorva, "szörny-jellemű" férfi mennyire meg tud változni attól, ha rátalál az igaz szerelem. Ez az érzés felszínre hozza azt az énünket, ami titkon végig ott volt bennünk, de valami miatt rejtve maradt, ám ha meg van hozzá a megfelelő ember, akkor a lélek is meg tud nyílni. Szerintem ez a legszebb szerelmi történet a világon. Emlékszem mennyire imádtam, állandóan a dalait dúdolgattam, sőt, még musicalben is megnéztem kétszer. Gondolom nem meglepő, hogy tátott szájjal, lenyűgözve bámultam az előadást, miközben mellettem Viktor csak szorongatta a kezemet, mosolygott és végig engem bámult - nem is tudom mennyit látott a darabból :P Akárhogy is, számomra a Szépség és a Szörnyeteg világ legszebb szerelmes története, egyszerűen maga a csoda. Újra és újra elbűvöl, magával ragad, és csordultig tölti a szívemet azzal a sóhajtozós érzéssel, hogy milyen szép is a szerelem :) Meglehet sokszor a legváratlanabb, legfurcsább körülmények között talál ránk, de attól még ez az érzés maga a varázslat. És bizony sokszor egyetlen apróság is megváltoztathatja az életünket, egy olyan apróság, amiről nem is gondolnánk milyen fontos lehet. A szörnyetegnek elég volt egy szál vörös rózsa, nekünk pedig a mai világban akár egy mosoly, egy gondolat, egy jelentéktelennek tűnő tett is megváltoztathatja az életünket. Érdemes odafigyelni ezekre :)

2011. július 11., hétfő

Hogy elviselhetőbb legyen a meleg...

 ... tessék Open Stage-t hallgatni! Nekem mindig feldobja a kedvem :D

2011. július 10., vasárnap

Elmélkedés a romantikáról és a szerelemről

A mai nap körülbelül háromszor néztem meg a Beastly című filmet, amiben egy bizonyos jelenet különösen megragadta a figyelmemet. A főszereplő lány kiábrándultan figyeli, amint egy pár mohón egymásnak esik, és látszólag minden különösebb érzelem nélkül falják egymást. Akkor megjegyzi, hogy egészen közelről figyelheti a romantika halálát, majd sajnálkozik hogy mi lett azokkal a kedves, régimódi, kézzel írt szerelmes levelekkel, amikben még tényleg volt igazi érzés. Most valahogy nagyon elgondolkodtatott ez az egész. Ahogy körülnézek a világban, egyre ritkábban látok igazi szerelmet a párok szemében. Fogják egymás kezét, együtt vannak, megcsókolják egymást, de üres a tekintetük, nincs bennük az az odaadó áhitat, lelkesség, rajongás, aminek szerintem ott kellene lennie. Valahogy elmúlt az emberek szívéből a szerelem. Mintha a jelen kor "szerelme" egy elkorcsosult, hazug, groteszk képmása lenne csak annak, ami régen természetes volt, és az őszinte odaadásról, rajongásról, csodálatról szólt. Most a bókok és a figyelmességek legtöbbször csupán átlátszó trükkök, a dicséretek pedig már nem egy szép léleknek, hanem egy formás combnak, egy karcsú deréknak, egy kidolgozott felsőtestnek, no meg egy vastag pénztárcának szólnak. Kiábrándító az egész. Amit ma az emberek zöme művel, az az igaz szerelem teljes megcsúfolása, és még belegondolni is fáj, hogy hová fajultunk. Tényleg kiveszőben lenne mindaz, ami régen olyan természetes volt? Miért azokat tartja a közvélemény nyálasnak, csöpögősnek és émelyítőnek, akik szeretnének kedves szavakat, őszinte, meleg öleléseket és érzelem ittas vallomásokat kapni? Miért ők lettek a gúny tárgya? Talán azért, mert már ők vannak elenyészőben. Talán azért, mert az emberiség túlnyomó része már tényleg csak a húst akarja szeretni, a lelkük táplálását már nem tartják olyan fontosnak. Nem tudom, lehet, hogy csak én látom így, de szerintem pont az emelt minket minden más teremtmények fölé, hogy képesek vagyunk az ösztöneinken túlmutatva tiszta szívből szeretni. Nem egy másik testet, hanem egy másik lelket, akit imádunk, csodálunk, és sosem ununk meg, hiszen a puszta jelenléte olyan tökéletes elégedettséggel tölt el minket, hogy nincs szükségünk semmi másra. Persze az is benne van a pakliban, hogy az emberek félnek szeretni. Nem mernek, mert az kockázatos, attól meg lehet sérülni. Ez persze előfordulhat, de szerintem nincs értelme olyan életet élni, amiből hiányoznak az igazi érzelmek, még akkor sem, ha azok néha nagyon tudnak fájni. Anélkül az egész létezés értelmetlennek tűnik számomra. Azért persze szívből remélem, hogy egyszer visszatalál majd az emberiség ezekhez a csodaszép dolgokhoz és újra megismerik a szerelem erejét, s hogy a romantika nem nyálas, hanem szívet melengető dolog. Nekem mindig az marad.

2011. július 6., szerda

Rajzaim

Nagyon rég óta adós vagyok egy rajzos bejegyzéssel, úgyhogy ezt most pótolom. Lentebb láthatóak az alkotásaim, melyek közül némelyik már elég régi, van viszont, ami egészen frissnek mondható. Sajnos mivel ceruzával rajzolok, ezért nem mindegyik képen lehet teljesen jól kivenni a figurákat a pasztelles-púderes színek miatt, de ha kinagyítjuk, akkor azért valamennyire lehet őket látni. Témájukat tekintve eléggé vegyesek, sok tündéres, sellős, hercegnős készült, de akad köztük manga-ihletésű és törzsi táncos kép is. Egyébként nincs időrendi sorrend,  mert már nem nagyon emlékszem, hogy melyiket mikor csináltam, csak úgy spontán rakosgattam fel a rajzokat.







































2011. július 5., kedd

Hintázó Leányzó - Végre kész!

El sem hiszem, hogy megtörtént, de igen, végre befejeztem azt a tündéri kis gobelint, amiről már hónapokkal ezelőtt írtam! Minden bizonnyal ha több időt szántam volna rá, akkor jóval előbb készen lettem volna vele, de nem baj, most végre befejeztem, és szebb, mint amilyennek valaha is képzeltem :) Olyan kis bájos, tündéri, gyermekien ártatlan az egész, hogy nem tudom nem imádni! A címe egyébként "Like a butterfly" - szerintem nagyon illik hozzá :) Mutatok róla képet, bár továbbra is csak telefonnal tudok fényképezni, ennél fogva nem lettek túl jók, de azért a lényeg látszik.


Kicsit még gyűrött az anyag a varrástól, de majd kisimítom és megy ez is kereteztetni. Sajnos az előző tündérkéim még szintén váratnak magukra, de talán majd egyszer mindegyik szépen be lesz kereteztetve, s mindet  fellógathatom a falamra :) Ja, és ha már itt tartok megmutatom a következő projectemet. Ez most keresztszemes lesz, és a változatosság kedvéért tündéres :P


Sajnos a kép itt még rosszabb minőségű, mint az előző, de azért viszonylag kivehető. Ebben a tündérben az a pláne, hogy nem egyszer fonallal kell kivarrnom, hanem néhány helyen fényes fonállal is, ami ezüstösen csillog, illetve néhány helyre gyöngyöket is kell ráhímeznem :) Szerintem valami káprázatos lesz, ha elkészülök vele! Ja, és amúgy hatalmas lesz, a kézműves boltban nagyjából megmutatta nekem az eladó hölgy (aki mindig készséggel segít nekem, ha elakadok), és hát huh, nem lesz kis munka, de sebaj, kihívás :) Ami pedig a nevét illeti, az a címe, hogy Júliusi ametiszt tündér ^^ Nem véletlenül választottam, hiszen én is júliusi születésű vagyok, illetve imádom az ametisztet mind ékkőben, mind színében, így aztán dupla indokom volt rá, hogy elhozzam. Sőt, tripla, hiszen tündéres :P No mindegy, szóval ezek lennének a mostani alkotásaim és terveim.

2011. július 4., hétfő

Születésnap


Tegnap volt a születésnapom, 23 éves lettem - borzasztóan vén vagyok, igaz? :) Akárhogy is, remekül éreztem és érzem magam most is. Mivel nálunk nem nagyon szokás megünnepelni az ilyen eseményeket, ezért külön boldog voltam, hogy a párom minden igyekezetét latba vetette, hogy engem boldoggá tegyen és olyan születésnapi ünnepséget rendezzen számomra, amilyet mindig is vágytam. Évek óta most volt először születésnapi tortám, most koccintottunk az egészségemre először, és most volt olyan szép, bensőséges a hangulat, amilyenről eddig csak ábrándoztam. Sajnos a családom nem túl összetartó, nem jelent számukra túl sokat egy ilyen esemény, én viszont romantikus alkat vagyok, s szeretem, ha ezeknek az ünnepléseknek megadják a módját. Igazán nem vágytam volna sokra, csupán egy szokványos kis ünneplésre, egy napra, ami kivételesen csak rólam szól - egyszer egy évben talán nem olyan nagy kérés mindez. Most végre sikerült is, hála az én csodálatos szerelmemnek, aki mindenről gondoskodott, s akitől káprázatosan szép ajándékokat kaptam. Nem szeretnék most felsorolást tartani mindarról, amiket kaptam (habár természetesen nagyon örültem nekik), hiszen nekem a hangulat volt az, ami igazán számított. Igaz, egy csöppet sem érzem magam öregebbnek, mint két nappal ezelőtt, de nem is baj, hiszen én valahol 7-8 évesen megrekedtem  :) Összegezve mindent, pompásan éreztem magam, nagyon boldog voltam, és bízom benne, hogy ez a jókedv egész életemen át végig fog kísérni :)

2011. július 1., péntek

Egy kis játék

Eszembe jutott, hogy régen megkérdezték tőlem, hogy milyen szavak ugranak be a keresztnevem első betűjével, amik illenek is hozzám. Akkor és ott nagyon nehéz volt akár egyet is mondanom, de most bőséggel eszembe jutott jó pár. Szerintem jól el lehet ezzel szórakozni, de meg kell mondjam nem könnyű olyan szót találni, ami a keresztnevem első betűjével kezdődik és még passzol is a személyiségemhez, vagy a külsőmhöz. Minden esetre eddig ennyit gyűjtöttem össze;

Szilvia: szeszélyes, szarka, szentimentális, szeretetre méltó, szókimondó, szabad szellemű, szerelmes, szélsőséges, szolid, szelíd, szenzitív, színes egyéniség, szellemes, szívélyes, szószátyár, szerény, szigorú, szórakoztató, szomjas

És ha már így belejöttem, kerestem párat Viktornak is :P

Viktor: vicces, vonzó, vakmerő, vidám, vámpír, viking, vezér, visszafogott, vadállat (:D), varázslatos, végzetes, vagány, verhetetlen, vérszomjas (:P), vadóc, vajszívű, vállas, vasgyúró, vágyakozó, védelmező, világos bőrű, visszahúzódó, viszonozó, viszály-kerülő

Szerintem nagyon jópofa eredmények születtek, próbáljátok ki ti is! :)