Gondolatcseppek

Ismét hallom, édes hangon énekelnek fent a felhők,

s én csak állok a karzaton, s csodálom a zúgó esőt.

Eltompult a táj is, lassan nem látok a távolba,

de minek is néznék messzebbre, miért vágynék máshova?

Jó nekem itt. Fejem karom támaszában megpihen,

s egy mélyről jövő sóhajjal könnyítek a lelkemen.

Nézem a szomszéd erkélyen ácsorgó galambokat,

ahogy apró gombszemük száraz út után kutat.

Csendes eső. Szeretem. Nem tudok betelni vele.

De tudom, a csönd után viharnak kell jönnie.

S felhangzik az első moraj - életlenül, bágyadtan,

hogy percek múlva itt üvöltsön - itt bent, a dobhártyámban.

Villám csattan, zúg a víz, hömpölyög a járdákon,

még ha be is vág az eső, én akkor is bámulom.

Tépi a szél az ágakat, ruhámba is belemar,

végül is, cibálhat nyugton, engem csöppet sem zavar.

Menekülnek az állatok, rohannak az emberek

fejvesztve, lélekszakadva búvóhelyet keresnek.

De én csak állok az erkélyen, s lehunyom a szememet,

jobb, ha kint tombol a vihar, mint itt nálam, idebent...

(szájdnót: ez a vers pusztán azért született, mert per pill szakad az eső és én imádom órákon át bámulni. Nincs semmi mögöttes komolyabb tartalom, semmi elvont lélektani dráma, csak úgy jött. A melankóliám persze kiérezhető, de legalább jó párost alkot a mostani témával. Ja, és ezúttal saját képet akartam, nem művészi pinterest-est. Csak így lazán, smink nélkül, szemüveggel, itthoni pólóban, kócosan. Mert néha ilyen is kell.)