Nem félek önmagam lenni. Pedig a valós személyiségünk felvállalása kockázatos dolog. Manapság olyan világot élünk, ahol minden ember álarcot visel, senki nem meri megmutatni a valódi személyiségét, mert félünk, hogy ezáltal sebezhetőek, esetleg kirekesztettek leszünk. Az embereknek mindig is könnyebb volt beleolvadni a tömegbe, mert akkor mint egy csorda vonulhat és legalább békessége van. Én inkább élek megkülönböztetett életet, semmint hogy beálljak azon futószalagon gyártott emberek sorába, akikből annyit látok az utcán. Nagyon kevés igazi egyéniséggel találkozom, és ez alatt nem feltétlenül értem azt, hogy az illetőnek mindenképpen extrém kinézetűnek kell lennie. Van, aki csak a polgárpukkasztás miatt öltözik kirívóan, de én a magam részéről nem szeretnék feltűnést kelteni, csak önmagam akarok lenni. Volt idő, persze, mikor kétségbeesetten vágytam arra, hogy befogadjon a társadalom, szerettem volna népszerű, közkedvelt lány lenni, de mivel alapból van egy nagyon különc személyiségem, ezért sosem tudtam beilleszkedni sehová sem. Aztán végül rájöttem, hogy nem is vagyok erre rászorulva. Önmagamat adom, talpig feketébe öltözöm, 18. századi romantikus irodalmat olvasok, merész ékszereket és sminket viselek, bátran bömböltetem a fülemben a furábbnál furább zenéket és magasról teszek rá, ha valakinek mindez nem tetszik. Természetesen mindennaposak az ocsmány, undok beszólogatások felém, kapom a hülye beceneveket, amikben egy csepp fantázia sincs (mint pl. varjú, boszorkány, dracula felesége és ehhez hasonló igen elmés dolgok) és az emberek minduntalan tetőtől talpig végig mérnek maguknak, illetve látványosan szörnyülködnek azon, hogy mennyire nem vagyok normális. De normálisnak lenni unalmas és sablonos. Normális emberből annyi van a világon, belőlem meg csak egy. Nem kötelező szeretni, nem kötelező megérteni, de fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok. Élni és élni hagyni.
Hiszek a reinkarnációban. Ez olyasmi számomra, aminek létezése soha nem is volt kérdéses számomra. Egyszerűen nem tudtam még csak elképzelni sem, hogy egyetlen egyszer élek, aztán egyszer csak filmszakadás és sípszó. Mindig is éreztem, belül a lelkem mélyén, hogy a mostani jellemem sok-sok előző élet hozadéka, rengeteg személyiségbeli vonásom régebbi időkre vezethető vissza és ami azt illeti néhány előző életemről tudomásom is van. Álmaimban hajlamos vagyok visszatekinteni a régi életeimbe, ahol az események nem mint szürreális agyszülemények jönnek elő, hanem mint emlékek, melyekhez borzasztó erős érzelmi szálak fűznek. Sok dolog magyarázatot nyert ezen álmok által, amik jelenlegi életemben néha problémát okoznak. Úgyhogy szerény véleményem szerint egy embernek nem az a célja, hogy megszülessen, éljen (vagyis inkább pusztítson), aztán dobja fel a pacskert. Tanulni jövünk ide, ahhoz pedig idő kell. Egyetlen emberöltő kevés ahhoz, hogy mindent megtanuljunk, ezért többször vissza kell ide járnunk tapasztalni, újra járni a régi utakat, csak most más lehetőségeket választva, stb.
A saját világomban élek. Nem igazán szeretem a valóságot, vagyis inkább úgy mondom, hogy az életet nagyon szeretem, mert tele van gyönyörű és csodálatra méltó dologgal, de a mostani világ, a mostani emberi természet rideg valósága és kegyetlensége kétségbe ejt és elszomorít. Pontosan ezért sokszor menekülök a saját kis világomba, ahol egyedül én vagyok otthon, és ahol a gondolataim szabadon röpködhetnek. Néha teljesen kitalált, nem létező helyekre képzelem magam, és ott is ragadok ameddig csak lehet. Ez a mostani világ nem vonz annyira, hogy kiszakadjak miatta a saját magam által megteremtett világból, ahol kényelmesen, otthonosan és békében érzem magam. Természetesen ettől még tisztában vagyok, hogy milyen a valós élet, csak éppenséggel nem vagyok hajlandó emészteni magam miatta.
Nem tudok smink nélkül élni. A sminkelés annyira az életem része lett, hogy már meg sem tudnék lenni nélküle. Nem arról van szó, hogy öt tonnányi festék nélkül már fel sem vállalható az arcom, egyszerűen csak jobban érzem magam, ha szépen ki vagyok sminkelve, mert ez jó közérzetet és kellemesebb megjelenést biztosít számomra. Persze azért a sarki boltba én is "natúr" arccal megyek le, annyira nem vagyok fanatikus, meg hát valamikor a bőrömnek is pihennie kell. Minden esetre imádom pingálgatni magam, imádok kísérletezni a különféle színekkel, márkákkal, textúrákkal, úgyhogy biztosan nem tudnék lemondani a sminkelésről. Ez már hozzá tartozik a személyiségemhez, és én is így érzem jól magam.
Addig hallgatok egy nekem tetsző számot, amíg már rá nem unok. Ez nagyon jellemző rám. ritkán kattanok rá előadókra, inkább 1-1 számba leszek szerelmes, és azt képes vagyok akár napokig is elhallgatni. Minden alkalommal egy csomó zenét teszek föl a telefonomra, ami közül majd válogathatok, de aztán hangulatomtól függően mindig akad egy olyan dal, amitől képtelen vagyok elszakadni, így állandóan visszaléptetem a lejátszási listámat, csak hogy újra hallhassam. Aztán később már annyira megunom, hogy le is törlöm a telefonomról és hónapokig nem hallgatom meg, ha pedig mástól még is ezt hallanám vissza valószínűleg kimenekülnék a fél világból. Nagyon szenvedélyes típus vagyok, ezért egy-egy újdonság hallatán mindig fellelkesülök, hogy hú, milyen szuper zene, aztán ahogy kiismerem az eleinte idegen dallamot úgy kezdek ráunni és keresek magamnak másik prédát :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése