Maximalista vagyok. Ha én valamibe belekezdek, akkor azt csakis úgy csinálom végig, hogy tökéletes legyen, annál kevesebbel nem érem be. Iszonyatos verseny szellem van bennem. Nem tudok összecsapott munkát kiadni a kezeim közül, ha valamihez nekifogok akkor azt vagy csinálom rendesen, vagy inkább neki sem állok. Azt gondolná az ember, hogy biztos a gyerekkori szülői nyomás miatt vagyok ilyen ("márpedig kislányom neked a legjobbnak kell lenned!"), de erről szó sincs. A szüleim sosem versenyeztettek másokkal, ez a kényszer belülről jön. Szeretek minden tőlem telhetőt megtenni valamiért, amit feladatul kaptam, és ha ez nem sikerül, képtelen vagyok addig tovább lépni, míg nem teljesítettem az önmagam felé támasztott elvárást, azaz a tökéletességet. Na jó, igazi tökéletességről szó sincs, de a saját magam által elvárt tökéletességnek minden körülmények között megpróbálok megfelelni, és az épp elég nagy kihívás.
Imádok korán reggel kelni. Ezzel a hozzáállásommal azt hiszem nagyon egyedül vagyok a világban :) Míg mások az éjszakát szeretik minél hosszabban elnyújtani, addig én ha tehetem korán lefekszem aludni és korán is kelek fel. Sosem okoz ez gondot számomra, mert imádom az álmoskás, napfényes reggeleket. Szerencsére jó alvó vagyok, mélyen és zavartalanul alszom, így reggel frissen és üdén szoktam ébredni. Szeretem a korai hűvöskés időt, a madárdalt, az ablakon beszűrődő halvány napfényt, a reggeli teát, az ébredezést, és minden egyéb rituálét, ami a reggelhez köthető. A napfelkeltét is imádom, ezeket az élményeket semmi pénzért nem szalasztanám el. Lehet, hogy az éjszaka csodálatos a maga misztériumával, de aza csöndes, békés hangulat, ami reggel uralkodik a világon olyan jóleső számomra, mint semmi más. Persze ha rossz alvó lennék, vagy nehezen ébredős típus volnék közel nem áradoznék ennyit a reggelekről, de szerencsére egyik sem jellemző rám.
Sosem érzem elég jónak magam. Tökéletesség-mánia itt is befigyel. Mint minden ember, én is szeretnék jó ember, jó barát, jó feleség lenni. Szeretném, hogy a rám bízott szerepeket maradéktalanul ellássam, de sokszor úgy érzem, hogy hiába, nem vagyok elég jó. Sokat próbálkozom megfelelni az elém támasztott elvásároknak, de néha túl nagy falatnak bizonyulnak. Másrészt van bennem egy nagy adag önbizalom hiány, így eleve félve állok neki minden feladatomnak, mert rettegek, hogy csalódást okozok akár a legkisebb rezdülésemmel is. Állandóan töröm magam, hogy a környezetemben élő embereknek ne okozzak csalódást, de néha borzasztóan el tudok fáradni és akkor aztán homlokegyenest süppedek bele a depibe, hogy nem vagyok elég jó, nem tettem meg minden tőlem telhetőt, csalódást okoztam, nem vagyok jó semmire, értéktelen vagyok, ésatöbbi.
Erősnek mutatom magam, miközben nem vagyok az. Nem szeretem kimutatni a gyengeségeimet. Nagyon tudom tartani magam, nem szeretem, ha mások meglátják mennyire sebezhető vagyok, de néha nagyon fárasztó feladat állandóan erősnek mutatni magamat, miközben belül sírni tudnék. Ennek ellenére nagyon ritkán engedem meg magamnak a kiakadást, mert félek, hogy nem értenének meg, hogy másként tekintenének akkor rám, pedig én is csak emberből vagyok, aki nem tud a végtelenségig tűrni. Ám én büszke, önérzetes nő vagyok, aki nem szereti kimutatni, hogy mennyire szenved belül. Persze néha kiül az arcomra, mikor már annyira lestrapálódom, hogy nem tudom tartani magam, de többségében nagyon erős tartásom van, nem engedem meg magamnak a kibukást, vagy ha mégis, akkor csakis a négy fal között, Viktor karjaiban. A külvilág lásson nyugodtan Vaslédinek. És ami azt illeti tényleg erős embernek tartom magam, legalábbis elég sok mindent átvészeltem már, viszont én is érző emberi lény volnék és néha még a látszat kedvéért sem tudok erős maradni. Ez azért ritkán fordul elő velem, mert az esetek többségében azért nem omlok össze nyilvánosan. A szégyenérzetem is nagyon erős szerepet játszik mindebben.
Folyton álmodozom. Jó érzés néhány gondolat erejéig kizökkenni a mindennapok szürke mókuskerekéből, és én amikor csak tehetem megragadom erre az alkalmat. Imádok álmodozni, kellemes, kedves, szép dolgokat vetítek magam elé, amikről azt kívánom, bárcsak megtörténnének a valóságban is. Némelyikük tényleg megvalósul, némelyikük pedig megmarad szép ábrándnak, de nem baj, mert álmodozni kell, álmodozni jó, álmodozni muszáj. Úgy tekintek erre, mint kisebb-rövidebb lélek-utazásra, apró meditációkra, amik felfrissítik a lelket. Elvégre nem pöröghet az agyunk állandóan a napi problémáinkon, néha ki kell kapcsolnia, és akkor én elvonulok egy másik világba, egy másik helyre, ahol szívesen megpihennék, vagy csak elkalandozok találkozásokon, embereken, érzéseken. A gondolatok vágyakat szülnek, a vágyak reményeket, a remények pedig néha beteljesülnek és az csodálatos dolog :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése