2014. december 3., szerda

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} - Életem legnagyobb baklövése





Kicsit megcsúszva ugyan, de én is jelentkezem a következő VKP témájával, amely egy elég személyes témát taglal. Érthető okokból többen visszaléptek a bejegyzés megírásától, hiszen ilyen szintű kitárulkozást nem mindenki szeretne a blogján megjeleníteni. Tőlem már megszokhattátok, hogy az életem bizonyos szeletkéiből kaptok ízelítőt, a személyesebb témák egyáltalán nem állnak távol tőlem. Erről a témáról is szívesen írok, mert életem legnagyobb baklövésében nincs semmi olyasmi, amit igazából szégyellnem kellene, inkább utólag visszanézve jöttem rá arra, hogy jó nagy hülye voltam. De megtörtént, az eset az életem része volt, sok mindenben változtatott meg, és én nem fogom letagadni. Titkolnom sem kell, mert úgy vélem, hogy emberből vagyok, hozok néha hibás döntéseket, sőt, tökéletes sem leszek soha. Ennek tudatában mesélek életem legnagyobb baklövéséről.

Aki egy kicsit szemfüles, az észrevehette, hogy sűrűn ejtek el inspirációs, bölcsességes képsorozatoknál barátságról szóló idézeteket. Ez nem ok nélkül történik. A barátság legalább olyan fontos számomra, mint a szerelem, hiszen a barátaim is a kis családom részét képezik, és bármelyikükért a tűzbe tenném a kezem. Tényleg, nálam ez nem csak duma. Akit megszeretek, azt egy életre a szívemben őrzöm, nem tudok senkit sem csak úgy elfelejteni. És bizony volt valaki, aki kiemelten fontos helyet foglalt el a szívemben.
Volt egy nagyszerű barátom, akivel hosszú évekig hihetetlenül jóban voltunk. Kisregény méretű leveleket váltottunk, mivel a távolság és a pánikbetegségem miatt a találkozásokat nehezen lehetett volna megoldani. Én ennek ellenére imádtam ezt a kapcsolattartást, mert valahogy olyan bensőségesre, olyan élettelire sikerültek mindig a leveleink, mintha csak egymással szemben ültünk volna és személyesen beszélgettünk volna. Élveztem a társaságát, imádtam a személyiségét és a gondolkodásmódját, mert nagyon hasonlított hozzám. Hajnalba nyúlóan képes voltam neki válaszokat körmölni, annyira szerettem vele beszélgetni. Nagyon fontossá vált számomra. Azt hiszem szavakkal nem is tudom kellőképpen kifejezni mennyire szerettem őt. Nem rajongással, nem imádattal, hanem úgy, ahogy egy lelki társat szeret az ember. Pedig nem voltunk ám egyformák még a sok hasonlóság ellenére sem. Neki nagyon határozott véleménye volt néhány témáról, amiről nekem teljesen ellentétes volt a véleményem, de ezek egy darabig nem okoztak gondot közöttünk. Aztán ahogy sodort minket az élet a különféle kemény élethelyzetekbe, mindketten megváltoztunk. Éreztük, hogy egyre kevésbé fér össze a fejlődő személyiségünk, mert ő is teljesen más oldalát tapasztalta meg az életnek, és én is. A köztünk lévő ellentétek kiéleződtek, és a végén képtelenek voltunk anélkül levelet váltani egymással, hogy ne veszekedtünk volna. Aztán eljött az idő, mikor minden nap gyomorgörccsel néztem meg az email fiókomat és a tőle kapott leveleket, mert rettegtem attól, hogy megint mi fog szíven ütni. Mindig is nagyon érzékeny ember voltam, és azt hiszem ő ezt sosem tudta igazán kezelni, megérteni, szélsőségesebb helyzetekben tolerálni. A végére csúnyán elmérgesedett a helyzet. Többször is megszakítottuk egymással a kapcsolatot, de aztán valahogy mégis visszatértünk egymáshoz, de mindketten éreztük, hogy a barátságunk menthetetlen volt. Talán a nosztalgia, a régen átélt kedves, jóleső érzések miatt vágytunk vissza egymáshoz, nem tudom, de a lényeg az, hogy nem működött. Sokadjára sem. És ami többszöri próbálkozásra is kudarcba fullad, azt nem szabad erőltetni. Végül teljes mértékben elváltak útjaink, de én azért még gyakran gondolok rá, hiszen hosszú évek meghitt, őszinte, bensőséges barátságát nem tudom csak úgy félretenni. Igyekszem a jó dolgokra gondolni, ami néha nehezen megy, de zömében a kellemes, szép dolgokra emlékezem. Azért a tüske ott van a szívemben, és talán megkönnyíthettem volna a dolgomat, ha az első jelnél, az első megérzésnél azt tudom mondani, hogy eddig és ne tovább, de gyenge voltam. Nagyon szerettem őt és szerettem volna, ha az életem része marad. Pedig ha időben megálljt tudtam volna parancsolni magamnak, sok könnytől, szomorkodástól, fájdalomtól kíméltem volna meg magam. Mert nekem csak az tud igazán fájdalmat okozni, aki közel áll hozzám - és ő nagyon közel állt. Életem legnagyobb baklövése az volt, hogy nem tudtam őt időben elengedni. A túl sok esély csak elodázta az elkerülhetetlent. Most tátong egy lyuk a lelkemben, ahol valamikor ő volt, s ez a lyuk soha nem fog beforrni. Mert akit egyszer megszerettem, azt szeretem halálom napjáig. Ő talán már nem is gondol rám, talán el is felejtett - éli az életét, ahogy mindenki más. De engem ez a lyuk mindig emlékeztetni fog arra, hogy valamikor régen elveszítettem egy csodálatos barátot. 


4 megjegyzés:

  1. Tetszett a poszt, bár én ennyire nem tudnék megnyílni úgymond ismeretlen embereknek.

    Viszont át tudom érezni a dolgot, velem is történt hasonló.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett :) Mondjuk szerintem ebben semmi nagy megnyílás nem volt, hiszen bárkivel előfordulhat, hogy elveszít egy számára fontos barátot. Nem is éreztem úgy, hogy ez hű de nagy kitárulkozás :)

      Törlés
  2. Ahogy olvastam a történetet, különösen az utolsó mondatoknál, mintha az én gondolataim lettek volna.
    2 éve ilyenkor ért véget egy hosszú, közel 10 éves barátság. A legjobb fiú barátom volt az illető, mindenféle romantikus kötődés nélkül.

    Sajnos az utolsó 1-2 évben mindketten nagyon megváltoztunk és én már nem éreztem jól magam abban a baráti társaságban amiben ő is bent volt. Ráadásul a volt barátom mondhatni behálózta őt, rajta keresztül arat a közelembe férkőzni. Aztán amikor Gergővel összejöttünk, akkor állandóan fúrták őt, még zaklatták is. Nem kértem, hogy válasszon köztem és az új öribarija között, csak megmondtam neki, hogy legyen vele boldog. Persze a nagy barátja rögtön lekoptatta amikor rájött, hogy már elveszett minden.

    Igyekszem csak a szépre emlékezni, a nevetésekre, de azért bennem is ott az a bizonyos tüske, hogy a legjobb barátom elárult és a boldogságom útjába akart állni. Ez olyasmi amit nem lehet elfelejteni és megbocsátani sem. Talán ha az ember 15 éves és nem 25... :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnálom, hogy neked is át kellett élned egy jó barátod elvesztését. Ez mindig nagyon fájdalmas dolog, és az, aki mélyen érző sosem tudja igazán elfelejteni a történteket. Én például sosem fogom. Nálunk nagyon sok minden játszott közre abban, hogy végül elváltak az útjaink, és tüskék bennem is maradtak, de tényleg az a legjobb, meg számunkra is a legkönnyebb, ha a szép dolgokra emlékezünk.

      Törlés