Néhány újabb apróság - Scholl, DM, és egy kis lelkizés

Tegnap ismét volt egy kis vásárló körutunk Viktorral és a tesómmal, ugyanis utóbbitól azt kaptam szülinapomra, hogy nézhetek magamnak egy Scholl cipőt. Mivel eléggé ortopéd vagyok (szó szerint) a bokám miatt, ami ide-oda ugrál, ezért nagyon örültem, hogy végre igazi gyógycipőm lehet, mert amúgy ezt az árat nagyon nem engedhetem meg magamnak. Most viszont bármit választhattam, és őrá esett a választásom:

Igen, ő most nem egy csini, csajos, nagyon nőcis darab, hanem egy rohangálós, kényelmes topánka, amit nyáron, de akár ősszel és tavasszal is tudok hordani. Leírhatatlanul kényelmes, teljesen alátámassza a lábamat és olyan érzés, mintha lebegnék, vagy mintha nem is lenne semmi a lábamon. Persze a sarkamat még töri, de nincs olyan cipő, ami ne törné fel a lábamat. Rettentően örülök neki, mert végre van egy olyan topánom, amibe gyorsan belejúok és egész nap rohangászhatok benne, akkor is kényelmes viselet marad.

Ezt a két testradírt Kami ajánlására vettem meg, szerencsére a nálunk lévő dm-ben is lehetett őket kapni. Jó sokáig tartott, mire levadásztam őket, de nagyon örülök nekik. A Balea almás-fahéjasa már csak egy fürdést él meg, utána pedig belevetem magam az egyikbe, bár még dilemmázok azon, hogy melyiket válasszam. Egy epreset és egy fekete ribizliset hoztam el. Az epresnek igazi édes eper illata van, nem annyira természetes, de még így is tetszik, a fekete ribizlis meg kellemes fanyar, ha lehetőségetek van rá mindenképpen szagizzátok meg őket :P 

És egy kis utánpótlás a kedvencemből. Az egyiket magamnak vettem, mert vasárnap észrevettem, hogy vészesen fogy a kence, a másikat pedig édesanyámnak, aki nagyon fellelkesült, mikor meséltem neki erről a termékről, így hát neki is elhoztam egyet kipróbálásra. Remélem be fog neki válni, viszont ha még sem kéri én készséggel el fogom használni, veszendőbe nem megy :P

Ezen kívül van egy kis apró lelki hülyeség, amit le szeretnék írni. Szóval holnap megyünk anyuval meglátogatni a mamát a kórházban. Jó nagy út lesz, Hatvanba kell mennünk, de nem számít. Igazából azért vagyok kicsit stresszes, mert mikor anyu felhívott, hogy megbeszéljük a részleteket pont előtte volt a mamánál és azt vette észre rajta, hogy kezdi feladni... :( Nem eszik, nem iszik, ami lemegy az is visszajön belőle. Állandóan azt mondogatja anyunak, hogy elege van, hagyják őt békén (az ilyen beszéd sosem volt jellemző rá, ő mindig olyan kis kedves és zavarba jövős volt a figyelemtől és kedvességtől, most meg elutasító lett), meg már azt mondogatja anyunak, hogy osszák szét a holmiját közöttünk, meg ilyenek... Persze anyuval megfogadtuk, hogy akkor is visszarángatjuk belé az életet, ha hó esik augusztusban, de azért eléggé döbbenetes volt azt hallani, hogy egyre jobban megy lefelé a lejtőn. Nem tudni, hogy meddig lesz még velünk, mert ha már nem akar élni, nem akar küzdeni, akkor tehet bármit az orvostudomány, nem lesz elég. Egyszerűen belefáradt a sok kínlódásba, amit egyébként teljesen meg is értek. Ilyenkor a családban egy kicsit az önzés lesz domináns, hiszen MI nem akarunk élni nélküle, holott ő már elfáradt. És tudjuk, hogy ez így van, mégis szeretnénk, ha még egy kicsit velünk lenne. Ám a teste kezdi feladni. Hiába döntik belé literszámra a vért, mintha elpárologna belőle. Állítólag olyan, mint egy csontváz, sokat sír és fájdalmai vannak. Remélem holnap egy kicsit fel tudjuk vidítani, mivel az én jöttömről nem tud, én leszek a meglepetés :) Szóval most megint ez van. Próbálok nem szomorkodni, de hát emberből vagyok én is, meg rohadt érzékeny. Azért csak lesz majd valahogy, próbálok reménykedni és azért imádkozom, hogy akármi is legyen a jövőben, a mamának csak jobb legyen. 

És ne haragudjatok, hogy megint ilyen buta magánéleti dolgokkal jövök, de ha kiírom magamból, jobban érzem magam. Nem akarom senki arcába tolni a nyomoromat, csak úgy jól esik ez az egész. Remélem megértitek :)