Elegancia

Aki ismer az tudja, hogy világ életemben a klasszikus, sötét elegancia híve voltam. Ha lehetséges, akkor az ez iránti megszállottságom még nagyobb lett, mint volt, és most már nem csak a stílusom tartozéka, de az életvitelem része is. Azt hiszem, hogy aki az eleganciát választja, annak a jelleme is igen árulkodó, s a világhoz való hozzáállása is. Kifinomultság, ízlésesség, méltóság és visszafogottság jellemzi az ilyen érdeklődésű embereket. Én például sosem tudtam az a nagyon felszabadult, csivitelős, bohém lány lenni, mint a többi tinédzser, s felnőttként sem tudom követni az általános trendeket, vagy viselkedési normákat. Az elegancia ugyanis nem csak a külsőségemben, de a viselkedésemben is erősen megnyilvánul.

Az emberek hajlamosak gőgösnek, mogorvának, pökhendinek látni, holott csupán arról van szó, hogy egy olyan etikettet követek, aminek már rég lejárt az ideje, divatjamúlt lett, de a lelkem akkor is ebben talált önmagára. Szeretek büszke, egyenes tartással járni, felszegett fejjel, magabiztosan, de ettől még nem vagyok gőgös, vagy pökhendi. Egyszerűen csak ilyen vagyok. Mikor egy idegen vált velem pár szót rögtön rá is jön, hogy nem vagyok én mogorva jégkirálynő, csupán szeretek tisztes távolságot tartani másoktól, amíg nem ismerem őket jobban. Elvégre csak nem vigyoroghatok rá a villamoson vadidegen emberekre, hogy ezzel jobb színben tűnjek fel mások előtt! Én mindig is egy kicsit zárkózott, óvatos típus voltam. A külvilág számára talány voltam, sosem tudták hányadán állnak velem, vagy hogy miként is kezeljenek. Amikor idegenek között forgolódok, akkor jobb szeretek távolságtartó lenni, hiszen amíg nem ismerem a másik embert, nem lehetek vele bizalmaskodó. Mindennek meg van a maga ideje. Viszont aki át tud látni ezen a ridegnek tűnő álarcon, az egy kedves, barátságos embert talál a mélyben, aki egyszerűen csak azért tanyázik odalent, mert mindenféle embernek nem mutatja meg önmagát. Ebben szerintem semmi gőg nincs. Nem nézek le senkit és nem szoktam indok nélkül ítélkezni mások fölött, de amíg nem tudom kivel van dolgom, addig mindenkivel megtartom a tisztes távolságot és inkább leszek udvariasan hűvös, mint rögtön egy nyitott könyv.

A modorom és a beszédem miatt is kaptam már támadásokat, s bizony, eljutottunk odáig, hogy a választékos, szépen megfogalmazott beszéd egyet jelent a páváskodással. Ez eléggé elszomorít. Én képtelen vagyok azt a szlenget beszélni, amivel manapság az emberek zöme kommunikál. Remek irodalmi műveken nőttem fel, ezek pedig olyan szókinccsel és kifejező készséggel áldottak meg, amit igazán nem kell szégyellnem. Lehet, hogy ettől is túlontúl formálisnak tűnök, de ha akarnék se tudnék olyan lebutítottan társalogni, mint ahogy azt a korosztályomból jó sokan teszik. Lehet erre azt mondani, hogy sznob vagyok, de ha ez az ára, én örömmel vállalom ezt a jelzőt. Én mindezt a kifinomultság magasabb fokának élem meg. És ha már elegancia, elmaradhatatlan megemlíteni a megjelenést. Azt hiszem az öltözködésemre - azon kívül, hogy elegáns - azt lehet mondani, hogy határozottan régimódi és konzervatív. Nem tudok azonosulni a 21. század divatjával, leragadtam valahol régebben, és azt képviselem. Az elegancia a női vonalakat (alkatot szembe véve, előnyösen) mindig a lehető legideálisabbnak mutatja, törékenységet és kecsességet képvisel. Manapság nagyon sok vagány, villantós ruhaneműt lehet látni, merészebbnél merészebb szabással és anyaggal - na ez az, amit én soha nem tudnék elképzelni magamon. Habár sosem tanultam, inkább ösztönösen jött belőlem az, hogy egy igazi hölgy nem mutat sokat a bájaiból, inkább csak sejtet. Elvégre mi jó van abban, ha a kiszemeltünk rögtön mindent lát belőlünk? Mit fog felfedezni később? Mi fogja arra késztetni, hogy továbbra is érdeklődjön irántunk, ha mindent első alkalommal átnyújtunk neki ezüsttálcán? Egy csipetnyi titokzatosság, egy leheletnyi talány sosem árt.

Én annak a híve vagyok, hogy egy nő minden körülmények között legyen nőies, feminin és csinos, de sose mutasson többet magából, mint azt ildomos. Egy magát az első perctől fogva felkínáló nőben nincs semmi érdekes, nem tartja mozgásban a fantáziát és nem késztet további kutatásokra, ismerkedésre. Én úgy gondolom, hogy egy nő nem csak nő kell, hogy legyen, hanem hölgy is. Legyen méltósága, büszkesége és tartása. Állandó jelleggel ledöbbenek azon, hogy egyes lányok miket tudnak magukra rángatni ruha címszó alatt, és az egész rongy, amit maguk köré tekernek nem tesz ki többet egy abrosznál. És akkor még nem is említettem a merész szabást és a fétis-szerű anyagokat. Ha ehhez társul még egy kacér, sokat sejtető, felkínálkozó viselkedés is, akkor inkább elfordítom a fejem, mert még nézni sem bírom a női nem ezen megszégyenülését. Engem sokan megszólnak, hogy nem öltözködöm a korosztályomnak megfelelően, és olyankor annyira büszke vagyok magamra! Nem is akarok úgy kinézni, mint a sok közönséges lány. Én így érzem jól magam, szeretek elegáns hölgyként viselkedni, mert annak érzem magam, és aki ezt prűdnek, vagy konzervatívnak tartja, az legyen boldog a véleményével. Én mindig az általános, örökzöld elegancia szerint öltözködöm. Nem szoktam kihívó lenni, de pont annyit mutatok a nőiességemből, amennyit kell. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy miként tudnék az ízlésemnek és az alkatomnak is megfelelően öltözködni, és talán még most sem tökéletes, de minden nap közelebb jutok hozzá.

Úgy gondolom, hogy az eleganciára nem szabad úgy tekintenünk, mint valami idejétmúlt, poros, lejárt szavatosságú dologra, mert vannak stílusok, amik sosem mennek ki a divatból. Igen, elsőre talán furcsa lehet egy huszonéves lányt nem miniszoknyában és haskilógatós topban látni, hanem csinos, finom vonalvezetésű nadrágban és blúzban, de nem hiszem, hogy sokkolóbb lenne a látvány a magukat teljes mértékben feltáró embereknél. Engem visszafogottságra neveltek. Sosem fogok túlzásba esni, a külsőségeimben mindig a harmóniát keresem, és közben igyekszem hű maradni önmagamhoz. Lehet, hogy az elegáns ruhákat sokan túl merevnek, túl formálisnak és hivatalosnak látják, de az eleganciát is lehet a saját egyéni ízlésünkhöz formálni. Ki kell emelni néhány klasszikus elemet, amit aztán beépítünk az önnön stílusunkba. Én ugyebár a goth stílust vegyítem az eleganciával, és ezzel nincs is annyira nehéz dolgom, hiszen a goth stílus eleve nagyon nőies és elegáns, de szerintem bármely más ízléssel összevegyíthető a dolog. Én sem kis kosztümben járkálok nap mint nap, de azért odafigyelek arra, hogy csinos, letisztult, mégis nőies legyek. Ezt mindenki egyénileg érzi meg a legjobban. Szerintem az elegancia nem olyasmi, amit szégyellni, vagy lenézni kéne, hiszen csodálatos stílus, csak a mai közvetlen, nyitott felfogású világban számít olyan furcsának.

Viszont aki megtalálja benne az arany középutat, az remekül érezheti magát a bőrében elegáns, csinos hölgyként még a 21 század lezserségében is. Persze az eleganciának belülről kell jönnie. Ha nincs meg hozzá az ehhez passzoló jellem, akkor maximum elegánsan öltözködünk, de mi maguk nem leszünk sem elegánsak, sem kifinomultak. Akkor érvényesül a legjobban ez a stílus, mikor a megfelelő belső személyiség megfelelő külsőséggel párosul. Ez ritka kombináció, de azért vagyunk egy páran, akik az eleganciát elsősorban jellemünkből fakadónak érezzük, s külsőségeinkkel csak megtámogatjuk személyiségünket. Ettől függetlenül elfogadtam, hogy az emberek csodabogárnak néznek és pusmognak a hátam mögött. De amíg a többi lányt csak megnézik, addig rám emlékezni is fognak, mert kitűnök a tiritarka, lenge tömegből. És köszönöm szépen, nekem ez tökéletesen jó így :)