Még mindig hiszek a Disney-féle szerelemben. Lehet, hogy naiv, szentimentális és reménytelenül romantikus vagyok, de én hiszek abban, hogy létezik még olyan szerelem, amit a mesékben láttam. Hogy még vannak hercegnők és vannak királyfik, és hogy a szerelem minden akadályt legyőz. Habár nem sok példát látok rá, én attól még hiszek benne, mert valahol a világban biztos vannak olyan párok, akik ilyen mesebeli módon találtak egymásra. A Disney mesék hittel, reménnyel töltöttek el már egészen kicsi koromban is. Azt ültették el bennem, hogy soha ne adjam fel a reményt, mert egyszer minden jóra fordul, egyszer mindenki megtalálja élete párját, és hogy "az álmod egyszer majd valóra vál" :)
Jól bánok az állatokkal. Mivel nagyon szeretem, tisztelem és becsülöm őket, s családtagként tekintek rájuk, ezért nem is kétséges, hogy nagyon odafigyelek rájuk, s igyekszem jól bánni velük. Szerencsére eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy az állatkák is szeretnek engem, örülnek a társaságomnak és hamar elfogadnak. Mindegyik állathoz úgy szoktam közeledni, ahogy az az alap természetükből kikövetkeztethető. Egy kutyusnál nem fogom vissza magam, rögtön nyitott, kedves, barátságos vagyok velük, megdögönyözöm őket és szívesen játszom velük. Egy cicánál már távolságtartóbb vagyok, egyrészt mert nem szeretik, ha az ember letámadja őket, másrészt illő megtartanom velük a három méteres távolságot, ha nem akarok befulladni tőlük. A madárkákhoz végtelen türelmem van. Télen rendszeresen etetem őket a madáretetőnkből, és mivel elég kitartó tudok lenni sokszor előfordult már, hogy a tenyeremből ették a magvakat a kis cinegék :) Igaz, hogy közel egy órán keresztül kellett kint ácsorognom a hidegben, de megérte, mert fantasztikus élmény volt. Én úgy gondolom, hogy nekik is kijár annyi (ha nem több) tisztelet, mint az embereknek, mert legalább annyira összetett és fantasztikus lelkű lények, mint bárki más. Sőt, az én szívem ezerszer inkább húz feléjük, mint az emberek felé.
Hiszek a mindörökké és tovább létezésében. Tudom, hogy ez is egyike a furcsa tulajdonságaimnak, de számomra teljesen evidens, hogy ha két ember egymás személyében rálel a tökéletes társra, akkor életük végéig kitartanak egymás mellett. Persze manapság sok a fellángoláson alapuló kapcsolat, aztán ha elmúlik a tűz, kihuny a kapcsolat lángja is, de vannak olyanok is, ahol a két fél tényleg igaz szerelmet él át, s az ilyen párok életük végéig is együtt maradnak szerelemben, megbecsülésben, boldogságban. Ehhez persze megfelelő érzelmi érettség is szükséges, a nagyon fiatal, élni vágyó emberek még talán nem értik az ilyen kapcsolatok mélységét, de előbb-utóbb úgy is mindenki meg akar állapodni valaki mellett, és ha az az illető maga a nagy Ő, akkor a szerelmet még a halál sem győzheti le. Én hiszek ebben.
Utálok telefonon beszélgetni. Egyes embereket le sem lehet választani a telefonjáról, állandóan beszélgetnek, sms-eznek, neteznek rajta. Na én ennek a tökéletes ellentéte vagyok. A telefonomat csak a legvégsőbb esetben használom, mert ideges leszek tőle. Nem szeretek telefonon beszélni senkivel, egyszerűen irtózom tőle, nem tudom megmagyarázni miért. Én a mobilomat maximum zenehallgatásra és fényképezésre használom, ritkán sms írásra és még ritkábban beszélgetésre. Igazából a legfontosabb funckiója rajta az óra :D
Túlságosan erős a lelkiismeretem. Ez az, amit szintén ki szoktak használni. Könnyű a lelkiismeretemre hatni, mert ha csak egy kicsit is úgy érzem, hogy valamit mondjuk túlreagáltam, vagy nem úgy kezeltem, ahogy a lehető legjobb lett volna, akkor beindul a pokoli bűntudatom még akkor is, ha a botlásom mikroszkópikus méretű volt. Ennél fogva a lelki terror tökéletesen alkalmazható nálam, pláne ha jó beszélőkével párosul a dolog. Ha valaki elég ügyes, akkor bármit be tud nekem magyarázni, én meg utána tövig rágom a körmömet a lelkiismeretem miatt. Nem egyszer volt olyan, hogy habár nekem volt igazam, az illető mártírom viselkedése miatt még én kértem bocsánatot, s aztán az egész ügy úgy lett beállítva, mintha én lettem volna a hibás. Lehet, hogy néha nem épp a legfinomabb, legdiplomatikusabb módon mondom el a véleményemet, de attól még a szavam sokszor jogos. Ennek ellenére képes vagyok a lelkiismeretem miatt (hogy megbántottam mást) bocsánatot kérni, mert hiába erős az igazságérzetem, azt sokkal rosszabbul viselem, ha fájdalmat okozok másoknak. Sajnos ezt sokan ellenem fordítják, én leszek a bűnbak, aztán hetekig rossz érzésem van olyasmi miatt, amiről tudván tudom, hogy nem tehetek, mégis olyan nagy hatással voltak rám a letorkoló szavak, hogy inkább megtettem a kezdeményező lépést. Nem hiszem, hogy ez jó dolog, de sajnos ilyen vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése