Vers a múltból - 2.

Erre is tisztán emlékszem. Az a vicces, hogy ez a vers már-már félelmetesen illik a jelenlegi állapotomhoz is, pedig évekkel ezelőtt írtam.

Fekete Virág

Kérlek szépen, szeressétek a fekete virágot!
Ne bántsátok, hiszen ő még senkinek sem ártott.
Nincs más vágya, csak hogy egy kis törődést is kapjon,
Hogy aztán új erejéből ő is adni tudjon.
Kérlek, ne tapossátok el a fekete virágot!
Ő sem akart semmi mást, csak néhány igaz barátot.
Legyen, aki fogja kezét, legyen aki vigyáz rá,
Legyen, aki szépet lát benne és aki gondozná.
Megbecsüli, dédelgeti, törődik majd ővele,
Nem pedig csak szótlanul s némán elsétál mellette.
Valaki majd benne is fog értékeket találni,
Valaki majd egyszer talán őt fogja választani.
Kértelek, hogy szeressétek a fekete virágot,
De ti a kedvesség helyett inkább belerúgtatok.
Letéptétek, szaggattátok, s eldobtátok messzire,
Nehogy lássák, nehogy valaki foglalkozzon vele.
Azt mondtátok, nem is virág, csúf kis kóró a kertben,
Ilyen különc, furcsa virágja senkinek ne legyen.
Elvettétek, amit adott, de vissza nem kapott semmit,
Bezárta hát akkor lelkét, nem engedett be senkit.
Valamikor én voltam az a kis fekete virág,
Az idő eltelt, de a seb most jobban fáj, mint gondolnád.
A szirmaim elhullottak, kitépték a gyökerem,
Nincs senki, kihez tartozzak, nincs senki, ki szeressen.
Érek-e én is annyit, mint bárki más a világon?
Vagy ott kell örökké hevernem, sérülten az avaron?
Kérlek szépen, szeressétek a fekete virágot!
Kérlek szépen, szeressetek! Különben meghalok...