Vers a múltból - 3.

Ez a vers is annak a bizonyítéka, hogy világ életemben háttér-ember voltam. Ha kellettem, mindenki megtalált. Ha már nem volt rám szükség, mindenki magamra hagyott. Úgy látszik ez a sorsom. Szolgálni másokat, segíteni (ha hagyják), aztán szépen tovább állni és nézni, ahogy mások az általam adott építőkockákból csodás várakat építenek, de ahová én már nem léphetek be.

Elnyomva a hangok közt

Furcsa dolog ez. Talán sírnom kéne?
Azt se tudom mihez fogjak, nem tudom mi kéne.
Megmutatnám a lelkemet, ha érdekelne mást,
De nem kapok tőletek mást, csak elutasítást.

Hegyre küzdeném föl magam, a hangom égig érne
Ez talán a büszkeség? Talán hagynom kéne?
Rosszabb vagyok nálatok, s inkább ne próbálkozzak?
Ha megszólalnék, hallanátok gyönge fohászomat?

Érdekelne titeket, hogy én is jelen vagyok?
Míg rajtatok segítek, addig én lemaradok.
Nem tudjátok mi rejlik igazából bennem,
De ha nem kell, ne kelljen hát, szépen eltemetem.

Pedig néha megmutatnám mire vagyok képes,
Jókat tennék, segítenék, csak nem kell senkinek.
Inkább csöndben maradok. Van itt még pacsirta.
Nem számít, ha ezt az egyet a tömeg elnyomja.