Vers a múltból

Ha már ismét tollat/klaviatúrát ragadtam, gondoltam átnézegetem a régi füzeteimet, hátha találok köztük valami érdekeset. Találtam. Az összes gimnáziumi füzetemet átböngésztem és sokukban régi, elfeledett verseket találtam, amiket még anno én írtam. Nagyon furcsa érzés volt újra olvasni a szavaimat, előjöttek a régi emlékek, szituációk, amik egy-egy verset ihlettek. Nem valami nagy remekművek, de nekem jól esett megírni őket. Az alábbi az egyik kedvencem volt és rájöttem, hogy még most is az. Érdekes korszakomban készült.

Tépett játékmackó

Szervusz, kicsi lány! Itt a búcsú ideje.

Már csak fodros ruhácskádat szorongatom merengve.

Nem látom már soha többé pirospozsgás orcád,

Nem látom már soha többé cseresznyeszínű szád.

Milyen jó is volt hallgatni édes, csengő hangodat,

De most már csak én tartom a tépett játékmackódat.

Tudom jól, hogy szeretted a drága, kis plüss barátod,

Hogyha féltél átkaroltad, s békésebb lett az álmod.

Átélt ez a tépett mackó öt rövid évet veled,

De elszaladtál és már az angyalok játszanak veled.

Elhoztam őt, ne aggódj! Itt ül az én karomban,

Meglátogat jó barátod az utolsó utadban.

Már elkezdték lecsukni az új babaház tetejét,

Örökké elrejt ez a föld, ez lesz az új menedék.

Nem emlékszik már rád senki, vastagon takar a hó,

De egy valaki nem felejt el; a tépett játékmackó.