Voltam depressziós. Erre mondhatnánk azt, hogy na bumm, mindenki volt már az, de szerintem sokak számára összemosódik a mély lehangoltság és az igazi depresszió. A kettő között igen komoly különbség van, mert az elsőt egy erős pozitív élmény ki tudja váltani, míg a másodikat jóformán semmi sem. Az a fajta melankólia, amit sokan megtapasztalnak olyasmik miatt alakul ki bennünk, amikre vágyunk, de nem kaphatjuk meg, vagy amit elrontottunk és szeretnénk kijavítani, stb. Ha ez lehetőségünkre áll és megvalósítjuk, akkor a rossz érzés idővel szépen elmúlik, mert a pozitív érzelem kiváltotta a rosszat. Aki viszont tényleg klinikai depresszióban szenved annak hiába adnád meg mindazt, amire vágyik, hiába tennél mindenben a kedvére, semmiben nem leli örömét, semmi nem zökkenti ki ebből az állapotából. Az ilyen lelki betegségben szenvedő embereknek hosszú évek kemény mentális munkájára van szüksége ahhoz, hogy ki tudjanak zökkenni ebből a borzalmas belső világból és nagyon nehéz őket motiválni. Sajnos nekem is volt ilyen időszakom és mondhatom, maga volt a pokol, de remélem soha többet nem lesz benne részem.
Imádom a karácsonyt. Hát, ezzel azt hiszem nem mondtam újdonságot - ez a kedvenc ünnepem :) Szeretem a meghittségét, a hangulatát, azt a semmi máshoz nem fogható atmoszféráját, ami ilyenkor körbelengi a világot. Én ezen a napon a szeretet ünneplem, hogy képes vagyok szeretni másokat és hogy mások is szeretnek engem. Ez a lényege, a többi csak csinos körítés. Persze én a külsőségeit is szeretem, a piros-arany színeket, a fényeket, a karácsonyi vacsit és az ajándékozást, de számomra nem ezen van a hangsúly. Ezt az ünnepet elsősorban a hihetetlenül erős lelki hatása miatt szeretem. Persze van, akiből a rosszat hozza ki, de én azon a véleményen vagyok, hogy haters gonna hate, úgyhogy az ilyen karácsony-fújjolókkal nem foglalkozom, helyette viszont igyekszem mindenhonnan magamba szívni a karácsony csodálatos, érzelmes, megható hangulatát. És nem, nem ezen az egy napon fogok a keblemre ölelni mindenkit. Sokkal inkább arról van szó, hogy ezen a napon olyan energiák szabadulnak fel a világban, ami vélhetőleg sokakat rádöbbent arra, hogy milyen csodaszép világban is élünk és hogy nincs nagyobb áldás és öröm az életben mint az, hogy képesek vagyunk SZERETNI :)
Imádom a régi zenéket. Bizony, én még nagyra tudom értékelni elődeink zeneiségét. Nem fogom most itt szidni a mai zenéket, megtették már előttem sokan mások és biztos lesznek még vállalkozó kedvű ócsárolók, akik tovább viszik eme nemes hagyományt, helyette inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy a régi muzsikákat dicsérjem. Mert akárhogy is nézzük, az örök klasszikusok az alapjai minden mai szárnypróbálgatásnak. Én úgy vagyok vele, hogy kedvelem a modern zenét is, ha az jó, és kedvelem a régi zenét is, ha az jó. És a régi muzsikák általában jók szoktak lenni, mert akkoriban a zeneiség még kicsit mást jelentett, mint most. Régen minden klasszikus alapokra épült, és persze kísérletezgettek ott is, hiszen Mozart-tól csak eljutottunk James Brown-ig, de közben figyeltek az összhangra és a harmóniára, hogy a zene egységet alkosson. A mai dalokkal azt hiszem az a baj, hogy nincs bennük harmónia, sem pedig szenvedély és tisztelet. Zenélni csakis szívből érdemes, akkor lesz a muzsika jó, és ha még csak nem is tiszteljük ezt a munkásságot, akkor végképp valami furcsaság fog kisülni belőle. Példákat inkább nem mondanék, mindenkire rábízom. Szóval én úgy vagyok vele, hogy a régi nagy öregekben nem fogok sosem csalódni, mert számomra ők még valódi muzsikát, valódi lélek-zenét alkottak, nem pedig valami háttérzajt, ami mosogatás közben duruzsol a háttérben. Ha én zenét hallgatok, akkor az ússzon le a lelkemig és találjon telibe. A régiektől ezt mindig megkapom, innen az irántuk tanúsított tisztelet, szeretet és elismerés.
Könyvmoly vagyok. Abból is a legrosszabb fajta, aki lexikon méretű könyvbe temetkezve járkál az úton, a zebrán (miközben piros a lámpa), aki kis híján besétál a metró sínei közé és aki lazán nekimegy az oszlopoknak, de olyankor sem a saját testi épségét félti, hanem a könyvéét. Szóval nagyon hardcore vagyok. Állandó jelleggel olvasok, lassan nem férek el a sok könyvtől a lakásomban, és most már a legbizarrabb helyekről kerülnek elő kötetek - legutóbb az éléskamrában találtam egy példányt a Spiderwick krónikákból, de hogy mit keresett ott, azt ne kérdezzétek :D Szinte állandóan olvasok, amihez tökéletes táptalajt nyújt a reggeli utazgatásom a munkába. Persze azért néha váltogatom egy kicsit a dolgokat, mert van, hogy néha zenét hallgatok inkább, de az is csak egy darabig megy és utána előkapom a könyvemet. Emiatt nehéz táskát vennem magamnak, ugyanis nálam nem az a fő szempont, hogy így, meg úgy nézzen ki, hanem hogy elférjen benne egy 500 oldalas könyv, meg egy másfél literes ásványvíz :P Egyébként az olvasás nagyon praktikus elfoglaltság, mert amíg egy izgalmas történetbe temetkezem addig sem kell tudomást vennem az engem körülvevő emberekről. Ha épp nincs nálam se zene, se könyv, akkor zavarbejtően fura embereket szoktam észrevenni a tömegben és ettől kényelmetlenül érzem magam. Viszont ha van egy világ, amibe belemerülhetek, akkor felőlem pöttyös fenekű zebrák is szambázhatnak előttem, az sem érdekelne.
Volt már halál közeli élményem. Hát igen, erre sem vagyok éppenséggel büszke, ugyanis sajnos nem egy tőlem kívülálló ok miatt volt "szerencsém" megtapasztalni mindezt, hanem a saját kezem által. Mint ahogy azt már föntebb említettem, régen elég nehéz volt az életem, vagy legalábbis jócskán megnehezítettem magamnak. Ennek kicsúcsosodása az volt, mikor megpróbáltam saját kézzel véget vetni az életemnek. Sok mindent tudnék mesélni arról, amit akkor és ott átéltem, de nem túl jó érzés visszaemlékezni rá, mert felnőtt fejjel borzasztóan szégyellem az akkori gyengeségemet. Viszont egy valami nagyon tisztán megmaradt bennem - soha nem tapasztalt békét és megnyugvást éreztem. Mintha tollpihévé, vagy apró porszemmé változtam volna, ami könnyedén lebeg az éterben. Erre azért még emlékszem, mert soha nem éreztem azóta ilyen békességet és bevallom, hiányzik. Nem az, hogy megszűnjek létezni, mert élni akarok, csupán csak az a kellemes, lebegő érzés, hogy nincs gond, nincs nehézség, nincs semmi, csak ez a nagyon jó érzés, ez a könnyed, álmatag állapot. Csakhogy nem csak a gondokat, nehézségeket és problémákat hagytam volna akkor hátra, hanem mindazt, amit ebben a földi létben szeretek - a családomat, a barátaimat, mindenkit, aki fontos nekem, csak akkor túl hülye voltam ahhoz, hogy meglássam ezek fontosságát. Mostanra már megtanultam becsülni az életet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése