Filmélmények: 18.

Kingsglaive Final Fantasy XV

forrás

Ezt a filmet elsősorban Viktor miatt néztem meg, én magam nem vagyok egy nagy Final Fantasy rajongó, bár hozzá kell tennem, hogy az eddigi filmek mind tetszettek belőle. Ebből kiindulva úgy voltam vele, hogy ez a mozi is jó lesz, de végül nem ejtett annyira rabul, mint reméltem. A történet két királyságról szól, melyek hosszú évek óta háborúban állnak, de egy nap békülésre kényszerülnek. Persze a békés szándék mögött csel lapul, és itt jön a képbe a Kingsglaive alakulat, a király elit csapata, akik különleges képességet birtokolnak királyuknak köszönhetően. Közülük Nyx Ulric lépéseit követhetjük nyomon, aki katonaként próbálja a legjobbat kihozni magából. Ééééés ennyi. Nincs semmi más, amit erről a filmről elmondhatnék. Tele van lukakkal, rohamtempóban váltják egymást az események, így semmit sem ismerünk meg rendesen. Se a karaktereket, se a háttérinfókat, semmit. Legnagyobb bánatomra ürességet hagyott bennem, pedig nagy reményekkel ültem le megnézni. A világ, amelyben játszódik számomra elég fura volt, mintha fantasy-t és a sci-fit gyúrták volna össze, ahol a mágia és a középkori királyságok tökéletesen megférnek a luxusautókkal és a legmodernebb telefonokkal. Őszintén, engem ez zavart, nem tudtam eldönteni, hogy most akkor fantasyt nézek vagy sci-fit. Viszont ami bámulatosan jó volt benne az a CGI. Komolyan mondom, ilyen tökéletes animációt még életemben nem láttam. A szereplők bőre a pórusokig ki van dolgozva, minden egyes hajszál meglibben a szélben és a mimikák is tökéletesen élethűre sikerültek. Kár, hogy a látvány a történet rovására ment.

Virsliparti

forrás

Már a trailer megjelenése óta alig vártam, hogy megnézhessem ezt a filmet - nagyon tetszett az életre kelt kaják ötlete, kíváncsi voltam milyen, ha az ő szemszögükből nézzük a világot. Na hát ez a film egyáltalán nem olyan volt, mint amire számítottam. Aki azt hiszi, hogy amolyan Pixar jellegű cuki, humoros meséről van szó, nos, nagyobbat nem is tévedhetne, ugyanis pont ezeket figurázza ki a Virsliparti. A kaják káromkodnak, többnyire kanosak és némelyikük erősen rasszista. Az ételeknek semmi más vágyuk sincs, mint hogy kijuthassanak az áruházból, aztán az emberek otthonában döbbenek rá arra, hogy ez bizony nem a mennyország - könyörtelenül befalják őket az "istenek", azaz mi, emberek. Főszereplőnk, Frank a virsli szintén szabadulásra vágyik, ám egy bevásárlókocsi ütközés során lepottyan a földre szerelmével, Brendával, aki egy hotdog kifli. Frank kétkedni kezd eddigi hitében és bizonyítékot próbál keresni arra, hogy a tolóajtón túl csak a halál vár rá, de közben Brenda kitart régi hite mellett. Kalandjaik során több élelmiszerrel is találkoznak, többek között az arab lavash kenyérrel és a zsidó zsemlével, akik egész úton szidják egymást, aztán jön a Taco csajszi, aki titkon lányokról ábrándozik, és akkor még meg sem említettem a nácikra hajazó német savanyú káposztát... Őszintén, én egy elég konzervatív emberke vagyok, de ezen a "mesén" könnyesre röhögtem magam :D Annyira abszurd az egész, hogy az már jó :D Igaz, a film utolsó 15 perce eléggé lesokkolt, de aki még nem látta annak nem lőném le a poént - maradjunk annyiban, hogy nézzétek meg! :D 

The Lazarus effect

forrás

A film egy csapat tudósról szól, akik megpróbálják mesterséges úton feléleszteni a halottakat. A kísérlet sikeres, egy kutyát vissza is hoznak a halálból, de az állat kedvetlen, nem eszik, viszont váratlan agresszív viselkedéseket mutat. Aztán egy baleset során főszereplőnk, Zoe is meghal, így a csapat kénytelen emberen is kipróbálni a kísérleti szert, Zoe pedig visszajön a halálból. Csakhogy Zoe is megváltozik - szintén kiszámíthatatlan dühkiörései vannak és állandóan arról beszél, hogy megjárta a poklot és a földre is pusztulást fog hozni. 

Nagyon tetszett az alap sztori, de a végkifejlet már kevésbé. A vallásos felhang egy alapjáraton tudományosnak induló filmben valahogy nem működött számomra, talán azért, mert semmire nem kaptunk magyarázatot. Zoe minden ok nélkül kezd el mészárolni, így pedig az egész történet értelmét veszti. Van benne egy-két jó jelenet, de a tudományos-vallásos kutyulmány és az értelmetlen végkifejlet miatt nem igazán nyerte el a tetszésemet.

Doctor Strange

forrás

Doctor Strange egy fantasztikus idegsebész, bár emellett kissé nagyképű és önző. Egy baleset során teljesen szétroncsolódnak a kezei, így eddigi ovosi karrierjét nem tudja folytatni. Teljesen belerokkan jelenlegi állapotába, de aztán eljut hozzá egy információ, ami segíthet visszanyerni régi állapotát. Elutazik tehát Katmanduba, ahol a titokzatos Kamar-Taj enklávé tanonca lesz, de közel sem azt kapja, mint amit várt. Mágikus képességeket szerez a Főmágus segítségével (bár kissé nehézkesen, hiszen eddigi földhözragadtságát nehezen győzi le), majd pedig szembeszáll a lázadó mágusokkal, akik káoszba akarják taszítani a világot. 

Nagyon tetszett ez a film. A látványa valami elképesztő, egyik dimenzióból ugrálunk a másikba, már-már fantasy-jellegűek a harcok benne, közben pedig élvezhetjük a Doctor fanyar humorát. A film legnagyobb erőssége egyértelműen a látványa, a varázslatok csodásak, bár némelyik annyira nyakatekert, hogy kicsit forgott velem a világ a film nézése közben. Számomra újranézős lesz. A kedvencem egyértelműen a levitáló köpeny volt, ami teljesen önálló életet élt a Doctor vállán, és hát persze ott van Tilda Swinton, aki az egyik kedvenc színésznőm és most is imádtam a karakterét. Mindenkinek ajánlani tudom!

Legendás állatok és megfigyelésük

forrás

Mint vérbeli Harry Potter fanatikus, ezt a filmet vártam a legeslegeslegjobban mind közül. Ahogy megjelent a mozikban azonnal rohantunk is megnézni (vagyis inkább én rohantam, Viktor meg kelletlenül kullogott utánam, ő ugyanis nem kedveli ezt a varázsló világot :P).

Történetünk főhőse Göethe Salmander, aki New Yorkba érkezik egy bőröndnyi legendás állattal. Az ottani varázsló közösség teljesen más, mint otthonában - a varázslók és boszorkányok állandó üldöztetésnek vannak kitéve, a szabályok sokkal szigorúbbak, példának okáért nem lehet varázslényeket behozni sem. A galibák akkor kezdődnek, mikor Göethe néhány állatkája elszabadul New York utcáin. Ezzel párhuzamosan egy rettentően erős láthatatlan lény kezd el rombolni és gyilkoni a varázstalan embereket, így az ottani Minisztérium egyből Göethét teszi felelőssé a történtekért. Csakhogy a pusztításhoz semmi köze nincs az elszabadult varázslényeknek.

Nagyon vegyesek az érzéseim ezzel a filmmel kapcsolatban. Talán túl nagy elvárásokkal érkeztem, de nem tudott teljesen lenyűgözni :( Ez a sötét hangulat, ami az egész történetet belengte egyáltalán nem hozta számomra a megszokott Harry Potter varázsvilágot, bár ez annyira nem meglepő, hiszen szinte háborús helyzetbe csöppenünk. Göethe karaktere kedves és esetlen, de mégsem tudtam igazán megkedvelni. A két női főszereplő közül Tina egyáltalán nem volt szimpatikus, ellenben a húga, Queenie imádnivaló volt, ahogy a mugli/magnix Kowalsky-nak próbálta csapni a szelet. Utóbbi karakter annyira jól el volt találva, hogy teljesen belopta magát a szívembe. Ő volt az abszolút humorforrás, amire erősen szüksége is volt ennek a sötét hangulatú filmnek - ja, meg a furkász, aki tüneményes kis kleptomán volt :) Persze a látvány hibátlan volt, az állatok csodásan néztek ki és a befogásuk is nagyon jóra sikerült, de a történet fő konfliktusa számomra nagyon nyomasztó volt. A végkifejlet hozott egy jó kis csattanót, de számomra valahogy ez sem volt az igazi... Szomorú vagyok, mert szerettem volna újra átélni a HP varázst, de nem sikerült :(

Abattoir

forrás

A történet egy fiatal nő családi drámájával kezdődik - Julia nővérét könyörtelenül megölik családostul, majd a gyilkosság helyszínét egy az egyben kitépik a házból. Szó szerint eltűnt a szoba, ahol a gyilkosság történt - a falakat, a padlót, a bútorokat, mindent eltűntetnek. Julia nyomozni kezd, mely során rájön, hogy nem csak a nővére szobája jutott erre a sorsra. Országszerte akadnak olyan gyilkossági helyszínek, amiket egy az egyben kitéptek a helyükről. A szálak egy haldokló kisvároshoz vezetnek, ahol szinte megállt az idő, az emberek furcsán viselkednek, s a középpontban egy őrült öregember áll, aki mániákusan gyűjtögeti a borzalmas gyilkosságok tetthelyeit, hogy azokból egy kísértet házat építsen. Ám a célja sokkal morbidabb, mint azt az ember elsőre gondolná.

Azt hiszem elmondható, hogy manapság elég nehéz új horror sztorit kitalálni. A létező összes klisét kivesézték már előttünk, kaptunk már démonokat, szellemeket, japán kislányokat és gonosz bohócokat. Nem reméltem sokat ettől a filmtől, de határozottan kijelenthetem, hogy életemben nem volt még ilyen pozitív csalódásom, mint ez a film. Az Abattoir ugyanis ZSENIÁLIS!!! Teljesen letaglózott a film, a végén csak dülledt szemekkel, tátott szájjal ültem a képernyő előtt. Már önmagában az újítás, hogy valaki direkt épít egy kísértet házat, de ahogy ezt az egész sztorit összerakták az valami eszméletlen, a látványa pedig hátborzongató. Nem szeretnék többet elárulni erről a filmről, horror rajongóknak kötelező megnézni!

Rossz anyák

forrás

Amy minden erejével azon van, hogy jó anya legyen - mindent megtesz a gyerekeiért, állandó rohanásban van, ezért folyton szét van esve. Egy merő stressz az élete, a férje nem segít neki semmiben, így kezd összeomlani. Végső döfésként megcsalja a férje és az iskolai szülőgyűléseken is lehetetlen feladatok elé állítják. Elege lesz az egészből és úgy dönt, ő most rossz anya lesz. Csatlakozik hozzá Kiki, a sokgyerekes anyuka, aki teltesen kirekesztődik anyai teendői miatt a világból, és a vagány Carla, aki egyedül neveli kamasz fiát. Ők hárman úgy döntenek, elegük van a feléjük támasztott irtózatosan sok elvárásból, innentől kezdve lazábbra veszik a gyeplőt és megpróbálják kicsit kizökkenteni magukat a megszokott mókuskerékből. 

Nem szoktam vígjátékokat nézni, annyira nem az én műfajom, viszont a Rossz anyák nagyon bejött :) Habár még nem vagyok anya teljesen át tudom érezni azt a nyomást, ami nap mint nap az édesanyákra nehezedik, és ezeket a film remekül kifigurázta. A főszereplők nagyon jól el lettek találva - Amy, aki próbál arany középutat találni, ám néha átesik a ló túlsó oldalára, Kiki, akit teljesen belepnek az otthoni teendők négy gyermeke mellett, és Carla, aki egyedülálló anyaként éli szabadszájú, vagány életét. Utóbbi volt a legszimpatikusabb, hihetetlen beszólásai voltak, sokat nevettem rajta :) Kellemes hétvégi szórakozás lehet ez a film, számomra többször nézős, mert a poénokon sokadjára is rengeteget röhögök, szóval nektek is csak ajánlani tudom.

Don't Breathe

forrás

Három fiatal megpróbál betörni egy háborús veterán házába abban a reményben, hogy ellophatják tőle a szolgálataiért kapott pénzjutalmat. Azt hiszik könnyű dolguk lesz, mivel a férfi teljesen vak, csakhogy mikor bejutnak a házba olyan borzalmakkal találják szembe magukat, amikre egyáltalán nem számítottak. A vak öregember közel sem olyan védtelen, mint gondolnák - katonai múltja miatt még vakon is erős ellenfél, ráadásul a lánya balesete óta az eszét is elvesztette. 

Bevallom, kicsit elfogult vagyok ezzel a filmmel, mivel Stephen Lang a főszereplőnk, és őt imádom (az Avatar főgonoszaként vált talán sokatok számára ismertté). Most is zseniálisat alakított, imádom, hogy ennyi idősen is (64) ilyen határozott fellépése van. Szuperül alakítja a pszichopatát, és az is őt dícséri, hogy viszonylag kevés szöveggel is képes olyan dermesztő légkört kialakítani maga körül, hogy az ember hátán égnek áll a szőr. A három suhanc rettenetesen irritált, tipikus bajkeverő tolvajok, akik kisvárosi lakások betöréséből próbálják megszedni magukat. Persze a sztori közel sem annyiból áll, hogy ők betörnek, emberünk meg jól helyben hagyja őket - kaptunk egy olyan csavart a filmben, amire egyáltalán nem számítottam. Ettől lesz igazán beteg a film, de nekem ez tetszett benne a legjobban. Szintén ajánlós, végre egy olyan thriller/horror, ami szellemek nélkül is félelmetes. 

Láttátok valamelyiket a fenti filmek közül? 

Nektek hogy tetszettek?

Könyvélmény: Veronica Roth - A Lázadó

Sziasztok!

Hát ez a könyv már nem friss élmény számomra, ugyanis a téli szünet előtt fejeztem be, de azért remélem sikerül visszabogarászni a gondolataimat róla.

A Beavatott után szinte azonnal nekiláttam a Lázadó olvasásának, mivel nekem nagyon tetszett az első kötet, s bíztam benne, hogy a második is jó lesz. Ugyan sokan leszólták, miszerint kiszámítható, sablonos és gyenge lett, én azért mégis akartam adni neki egy esélyt. Azért persze elgondolkodtatott a sok, egybefüggően negatív vélemény, de még így is kíváncsi voltam milyen lesz a második könyv.
Amire határozottan emlékszem a könyvből, hogy nem volt annyira tempós a sztori, mint az első részben. Nem mondom, hogy elaludtam rajta, de nagyjából közepes lángon haladt a történetszál, ami igazából nem készteti az embert arra, hogy este úgy kelljen kitépni a kezéből a könyvet. Buszon utazgatva olvastam reggel és este, ennyi bőven elég is volt, mert jól haladtam vele, de annyira nem hozott lázba, hogy még otthon is folytassam. Arra lassan ráébredtem, hogy a könyv és a film között most elég sok különbség van. Ez néhol tetszett, néhol meg nem annyira. Johanna karaktere pl. új értelmet nyert számomra azzal, hogy kiderült melyik csoportból váltott, s ezáltal határozottan unszimpatikussá vált számomra. A filmben teljesen semleges volt, de már akkor éreztem, hogy valami nem stimmel vele. És attól még, hogy sokkal negatívabb képem alakult ki róla, mégis pozitív élménynek tartom a vele kapcsolatos érzelmi változásaimat. Aztán ugye jobban megismerhettük a Barátságosakat. Eleinte azt hittem, hogy szimpatizálni fogok velük, de atyaég, legszívesebben mindet pofán vágtam volna egy vasszékkel, kétszer. Leírhatatlanul irritált a betojiságuk és az, hogy mindenből ki akarnak maradni, miközben negédesen mosolyogva a béke fenntartására fognak mindent. Blahhh...
Ami viszont hatalmas csalódást okozott, az a történet vége. A filmben imádtam a szimulációs programot, ahol Trisnek mind az öt csoport tesztjét teljesítenie kellett, s ezáltal kiderül róla, hogy mind az öt csoport tulajdonságait magában hordozza. Ehhez képest a könyv egy olyan vérszegény verziót tárt fel előttem, hogy mikor elolvastam komolyan csalódott voltam. Az Elfajzottak blokkolására való szérum kifejlesztése valahogy nem tűnt elég grandiózusnak. Igaz, azért a vallatások és a kísérletezések egész tűrhetően lettek megírva, de a végkifejlet, amiben kiderül az Elfajzottak különlegessége teljesen agyon csapta az egész addigi törekvéseket. Négyes, meg a fülön csípett Caleb csak úgy, mellékesen a háttérben megbuherál egy számítógépet, Tris ott sincs, mert épp vergődik valamerre. Számomra ez kiábrándító volt. Életemben talán most fordul elő először, hogy a filmbeli verzió jobban tetszett, mint a könyves.
Viszont hogy pozitívumot is írjak: Tris karaktere még mindig élethű, Négyes továbbra is szimpatikus, a többi mellékszereplő pedig egész tűrhetően van eltalálva. Peter mondjuk gyengébb volt könyvben, mint filmben, viszont ezeket az apróságokat kárpótolta a könyv jó stílusa. Szeretem, ha egy történet normális, érthető módon van megírva kellemes nyelvezettel és szóhasználattal, erre most sem lehetett panaszom.

Összességében egy erős közepesnek ítélem meg a könyvet, mert habár élveztem az olvasását, azért nem verdeste a "wow" faktoromat. Az első kötet határozottan élvezetesebb volt, de talán ha nem látom a filmbéli megoldásokat, akkor a könyv is jobban tetszett volna. Szerencsére Tris valósághű karaktere még mindig elég löket számomra ahhoz, hogy elolvassam az utolsó részét is a trilógiának.

Ti olvastátok a könyvet?

Nektek hogy tetszett?

Könyvélmény - Veronica Roth: A Beavatott

Sziasztok!

Mára egy könyvkritikával készültem nektek, mivel réges rég kiolvastam Veronica Roth Beavatott című könyvét. A film nagyon tetszett belőle, így adtam egy esélyt a könyvnek is (ez tőlem szokatlan dolog, hogy egy film miatt veszek meg egy könyvet, de manapság előbb tudunk a filmről, minthogy a könyv népszerű lenne). Előljáróban csak annyit, hogy már a második kötet vége felé járok, ergo meggyőzött annyira az első kötet, hogy érdemesnek találjam megvenni a folytatást.

"Beatrice Prior a távoli jövő Chicagójában él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e - vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent - még önmagának is."
(fülszöveg: libri)

Izgatottan vártam, hogy milyen lesz a sztorit jobban is megismerni, hiszen egy filmbe sokkal kevesebb részlet kerül bele, mint ami a könyvekben van. Ebben nem is kellett csalódnom, ugyanis sokkal jobban bepillanthattam ebbe a világba. Igaz, a hangsúly itt is a Bátrak csoportján volt, de mégis mire számítsunk akkor, ha a főszereplő életét követjük nyomon, aki a Bátrakat választja csoportjául? Azért néhol bele pillanthattunk az Önfeláldozók és a Műveltek életébe is (a második kötetben pedig a Barátságosok és az Őszinték is terítékre kerülnek, szóval senki nem marad ki), ami pozitívum volt számomra.

Tetszettek a leíró részek, amikből elég sok volt. Néhány ismerősömnek ez a része pont nem tetszett a könyvnek, de én kifejezetten kedvelem, mikor egy helyet, egy eseményt, vagy akár egy érzelmi állapotot alaposan kiveséz az írónő. Én ezáltal tudom magam még jobban beleélni a történésekbe, ez tud beszippantani és ezáltal értem meg a karaktert is. Tris egyébként határozottan valósághű főhősnő. Nem tökéletes, nem álomian szép és egyáltalán nem tud megfelelni mások elvárásának. Nehezen illeszkedik be abba a csoportba, ahová született (sőt, igazából kicsit sem megy neki), és nagy kihívás számára az új csoportjába való beilleszkedés is. Ezen mondjuk nem csodálkozom, ugyanis a Bátrak igazi katonák, Tris pedig az elején csak egy zavarodott, önmagát kereső kislány, aki ki akar szabadulni abból a közegből, ahová nem érzi odavalónak magát. Ez sikerül is neki azzal, hogy a Bátrak csoportját választja, na de hogy ott is maradjon keményen meg kell dolgoznia. Nagyon tetszett, hogy a felkészüléseket és a tréningeket is részletesen bemutatta az írónő, ráadásul a nyelvezet is teljesen a helyén volt, át tudtam érezni minden egyes horzsolást és minden egyes ütést. Kifejezetten tetszik Veronica Roth stílusa.

Ezen kívül meg kell jegyeznem, hogy Négyes karaktere a könyvben sokkal szimpatikusabb, mint a filmen. Ott nem tudtam elhinni, hogy ő az ügyeletes titokzatos szépfiú, eleve nem az esetem a színész, aki játssza, de a könyv sokkal szimpatikusabbnak és életszerűbbnek mutatta be. A külső adottságai számomra kellemesebbek a könyvben, de a jelleme is jobb, mert valahogy jobban árad belőle a csöndes feszültség. Olyan, mint egy vadmacska - csöndben meghúzza magát, de ha feldühítik, akkor fusson, ki merre lát. Rajta kívül még Eric és Peter karaktere lett mesterien megfogva - ezeket az utálatos, kötözködő, kifejezetten rosszindulatú karaktereket nagyon eltalálta az írónő. Akármelyikük is volt éppen színen, már éreztem, hogy megy fel az egekbe a vérnyomásom, márpedig ez nálam nagy elismerés. Szóval a főbb karakterek jól el lettek találva, sokkal életszerűbbek, mint a filmben, bár Tris karaktere a könyvben és a filmben is nagyon jóra sikeredett.

Maga a posztapokaliptikus világ is tetszett, bár ez a filmben is elég jól átjött, így sok dolga nem volt a képzelőerőmnek. Ezt mondjuk sajnálom, mert nem szeretem, mikor egy film látványvilága határozza meg azt, ahogy egy világot látok, de hát ez van akkor, ha az ember előbb látja a filmet, minthogy olvasná a könyvet. Viszont nagyon jó harmóniában van a film által elénk vetített világ azzal, amit eredetileg olvashatunk a könyvben, és a hangulatot is remekül átvette. A szerelmi szál is pont olyan ízlésesen és finoman lett tálalva, nem estek benne túlzásokba, nem volt rengeteg nyalifali, sőt, nagyon tetszett, hogy Tris mennyit szenvedett a belé nevelt Önfeláldozói magatartásától, mikor az emberi kapcsolatokban próbált helyt állni. A szerelme Négyessel egy teljesen új, ismeretlen terület számára és az írónő remekül érzékeltette a benne dúló harcot, ami a neveltetése és az ösztönei között dúlt.

Ugyanakkor ki kell térnem a történet fő szálára, az Elfajzottak kérdésére is. Ahogy egyre jobban megismertem Trist rájöttem, hogy ő ugyanolyan összetett lelkű lény, mint én, vagy bárki más a mai világban. Rengeteg tulajdonsággal rendelkezik, több jellemvonásból tevődik össze a személyisége, és ez a valóságban teljesen normális dolog. Egy idő után elkezdett motoszkálni bennem az a tudat, hogy képtelen lennék olyan világban élni, mint Tris, mert ha engem is 5 csoport közül valamelyikbe bekényszerítenének, ugyanúgy ténferegnék a világban, mint ő. Ugyanúgy nem találnám a helyem, mert nem tudnék csak egyféle ember lenni. És nagyon örülök, hogy ez a könyv pont azt erősíti meg az olvasókban, hogy merjenek sokrétűek lenni, merjék felvállalni az összetett jellemüket, mert ettől vagyunk emberek, ettől vagyunk különlegesek, és ez segít minket abban, hogy a magunk urai legyünk.

Összességében nagyon egyben volt ez a történet, én a magam részéről nem találtam benne hibát. Élvezetes, olvasmányos volt, a történet magával tudott ragadni annak ellenére is, hogy a film valamilyen szinten már kiszolgálta az érzékeimet. Jó arányban voltak benne az érzelmi leírások és az akciók is, utóbbiak pedig nagyon életszerűen lettek megírva, komolyan néha egy akciófilmben éreztem magam a könyv olvasása közben :) Aki még nem olvasta, de tetszett neki a könyv, annak nagyon tudom ajánlani, mert nem fog benne csalódni.

Ti olvastátok a könyvet?

Nektek hogy tetszett?

Könyvélmény - Éhezők Viadala trilógia

Nemrég fejeztem be a harmadik kötetet, így még frissiben gondoltam, hogy írok is róla, amíg az élmények nem halványodnak el bennem. Bár ami azt illeti egy ilyen történet nem tud csak úgy elpárologni a gondolataimból. Egyszerre akartam mind a háromról írni, mert így alkotnak kerek egészet, meg azt is hozzá kell tennem, hogy a sztori olyan szinten szippantott magába, hogy az első kötet után még fellélegezni sem volt időm máris belekezdtem a másodikba, majd a harmadikkal is ez volt a helyzet. Nem tudtam volna külön írni róluk, mert annyira "benne voltam". Most, hogy ismerem a történet végkifejletét furcsa ürességet érzek belül. Aki nem ismeri és nem is szeretné ismerni a sztori végét, az most inkább ne olvasson tovább, mert engem úgy is el fog ragadni a hév és spoilerezek.
Fontos megemlíteni, hogy én a filmeket láttam elsőnek. A harmadikhoz még nem volt szerencsém, de az első kettőt imádtam, és pont a második volt az, ami megadta a végső löketet ahhoz, hogy megvegyem a könyveket. A filmekből azt szűrtem le, hogy ezek nagyon izgalmas, kicsit Battle Royale jellegű történetek megfűszerezve némi társadalom kritikával is, a hangsúly a viadalokon és a harcon van, illetve Katniss-en, aki egy igazi becsületes, valódi lány, nincs benne semmi mesterkéltség. Hát igazam is volt, meg nem is. Ezek a könyvek sokkal inkább a lelki terrort tárják a szemünk elé, semmint az öldöklést. Meglepődve tapasztaltam az első kötet során, hogy kb. a könyv háromnegyede szólt az aratásról majd a viadalra való felkészítésről, tévés szereplésekről, ruhákról, és csak egy kisebb szelet magáról a viadalról. Nagyon furcsállottam, de olvasás közben rájöttem, hogy miért olyan fontos ez. Ennek a könyvnek nem az adja az izgalmát, hogy miként mészárolják le egymást a kiválasztottak, hanem hogy átérezzük milyen nyomás és lelki terror alatt vannak tartva Panem lakói. Részletesen betekinthetünk az ottani emberek életébe Katniss szemein keresztül, vele éljük át mindazt a borzalmat, amin keresztül megy, és ez sokkal nyomasztóbb, sokkal lényegesebb, mint a megrendezett öldöklés. Persze az is fontos, de a mögöttes szándék sokkal lényegesebb. Szinte fájt olvasnom arról, hogy a körzetekben lakó emberek mennyire szörnyű körülmények között élnek, nap mint nap éheznek, hogy a túlélésért folytatott harcukat egy percre sem hagyhatják abba, különben elveszítenek mindent. Az írónő nagyon szemléletesen és hihetően tárta elénk ezeket a borzalmakat. Az első kötetben még csak kóstolgatjuk a témát, még csak a felszínt kapargatjuk. Látjuk, hogy van egy bizarr alapokon nyugvó rendszer, amit kényszeredetten elfogadtak (vagy inkább beletörődtek) az emberek, és hogy ezt a játékot játsszák évről évre. Aztán jön egy teljesen átlagos, kissé talán zárkózott lány és mindent felborít. Nem igazán tudtam kiismerni Katnisst az első kötetben, mert lassan bontakozott ki előttem a személyisége. Arra hamar rájöttem, hogy nem egy bűbájgombóc, de az élet megedzette. Sokkal komolyabban éli meg a helyzetüket, mint bárki más, szinte családfőként kénytelen élni, ami 16 évesen nem kis feladat. Érezni, hogy az írónőnek nem volt célja az, hogy Katniss egy kifejezetten szimpatikus karakter legyen. Azt volt a lényeg, hogy Katniss hihető legyen. Olyasvalaki, akiről tényleg el tudjuk képzelni, hogy létezhet, aki valóban végig ment egy szörnyű folyamaton, és ez megváltoztatta. Semmi cukormáz, csak a nyers valóság. Éppen ezért Katniss nem olyan, akit egyből szimpatikusnak találok, de tökéletesen el tudja hitetni velem mindazt, amire oda kell figyelnem. El tudja hitetni, hogy a félelem valós, hogy a rettegés az én életembe is bekússzon és vele együtt aggódjak a szereplők sorsáért.
Peeta ellenben nagyon kedves és nagyon szimpatikus karakter, a könyvben végig ő volt a kedvencem. Kellett is Katniss nyers stílusa mellé egy kicsit empatikusabb karakter is, csak azt sajnáltam, hogy nem pillanthattam be néha Peeta szemszögébe is, pedig biztos érdekes lett volna úgy szemlélni a dolgokat.
A második kötet már kicsit keményebb dió volt. Jobban belepillathattunk a Kapitólium működésébe, az agymosásba, a vezetőség manipulációiba és a színtiszta gonoszságba, ami mindezt irányítja. Lelkileg még megterhelőbb volt ezt olvasni, mint az elsőt, mert immár tudjuk, min ment keresztül Katniss és Peeta, milyen megpróbáltatásokon kellett átmenniük, és most ezek után elvárják tőlük, hogy jópofizzanak a látszat fenntartásáért. A romantikus kapcsolatuk ugyan kedves volt, de azt a kedvességet is csak Peeta tette bele. Katniss nagyon semleges, sőt, számító volt. Nyilván a túlélési ösztön dolgozott benne, de akkor is nagyon fájlaltam, hogy kihasznál egy igazán kedves, jólelkű fiút. Aztán persze mikor újra visszakerülnek az arénába és veszélyhelyzetekbe sodródnak megint csak rájön, hogy Peeta milyen sokat is jelent neki, de azt hiszem ezt nem csak ilyenkor kellett volna éreznie. Valahogy mindig minden más elvonta a figyelmét, hiszen aggódott a családjáért, a szeretteiért, és a közvetlenül előtte lévő boldogságot nem tudta meglátni. Katniss egy valódi lány. Hihető a karaktere, nincs eltúlozva éterien tökéletes irányba, sőt, inkább a negatív oldalra billen, mert az írónő csöppet sem vesződik azzal, hogy mikor Katniss hibás döntést hoz, vagy rosszat gondol valakiről, akkor tisztára mossa a nevét. Mivel Katnisst ez nem érdekli, ezért nem fontos kidolgozni - nem is lenne hiteles a karakteréhez. Ez a lány túlélő típus, testileg-lelkileg edzett, kemény ember, aki viszont az érzelmekkel áll hadilábon. A viadalos részeket főleg azért szerettem, mert Katniss olyankor érezte át 1-1 érzelme mélységét, olyankor láthattuk meg jobban az emberekhez fűződő kapcsolatait.
A harmadik kötet már nagyon komoly hangvételű mű, kifejezetten posztapokaliptikus előszele van. Nyomasztó, feszült, ugyanakkor sivár és reménytelen, egyszóval tökéletesen elénk tárja egy lázadni készülő nemzet hangulatát. Szinte tapintható benne a gyűlölet, a harag, a bosszú, a szabadulási vágy, és az a kétségbeesett atmoszféra, ami a történet helyszíneit jellemzi még inkább rátesz erre a hatásra. A sok új szereplő üde színfolt a megszokott gárda mellé. Azt is imádtam, hogy ebben a kötetben semmi sem biztos. Nincsenek konkrétumok, nincsenek tények. Feltételezések, elméletek vannak, amik vagy beválnak, vagy nem. Teljes bizalmatlanság uralkodik az egész sztorin, a főszereplők minden pórusából árad a feszültség, éppen ezért lehetetlen volt letenni a könyvet. Persze végig Katniss szemszögéből látunk mindent, de arra nagyon odafigyel az írónő, hogy a legapróbb részleteket is megláttassa velünk, mert pont ezek az apróságok teszik életszagúvá az egészet. Olyan gyorsan pörögnek benne az események, az intrikák, a taktikai lépések, hogy csak kapkodtam ide-oda a fejem. Elkapott a hullám, én pedig tehetetlenül sodródtam utána.
A végkifejlet nagyon érdekes volt. Nekem nem hiányzott a hepiend, mert nem illett a helyzethez. Ha "és boldogan éltek, míg meg nem haltak" jellegű befejezése lett volna az Éhezők viadalának, akkor az egész sztori értelmét vesztette volna. Ezek egymásra épülő, egymásból táplálkozó sztorik, amiknek ha a végére érünk nincs katarzisos beteljesülés, nincs fanfár, sem felhőtlen boldogság. Mert a valóságban sincs ilyen, és ezt a könyv nagyon komolyan vette. Habár a háború véget ért, az emberek testileg-lelkileg roncsokká változtak. Megéltek egy hatalmas lázadást, ami meggyötörte őket, és habár a békesség napjai jöttek el számukra, megpihenni sosem tudnak majd teljesen. Mert akibe beidegződött a félelem, az mindig óvatos lesz, mindig a lelkén viseli majd a történtek nyomát.
Katnisst a történet végére sem tudtam igazán megkedvelni. Nem mondom, hogy utáltam, de azt sem, hogy szerettem. Olyan fajta lány volt, aki nehezen engedett másokat közel magához, a végére pedig olyan nővé vált, aki 5 méter vastag betonfalakat épített maga köré. Ez nem teszi őt túl vonzóvá, de a hitelességéhez nagyban hozzájárul. Ami Peetával történt rettenetesen kiborított. Pont ő, aki olyan nemes és jólelkű volt, pont neki kellett elszenvedni a poklok poklát - olyan igazságtalannak éreztem, de hát a háború már csak ilyen. Nem válogat. Nem nézi, ki milyen jellem, csak jön és pusztít.
Sokáig ragozhatnám még, de az az igazság, hogy ez a trilógia pontosan olyan, amit nem lehet igazán körbeírni egy rövidke kritika szavaival. El kell olvasni ahhoz, hogy értsük, mit akar üzenni nekünk. Én még mindig annyira a hatása alatt vagyok, hogy a gondolataim össze-vissza cikáznak egyik jelenetről a másikra, próbálom feldolgozni, megemészteni mindazt, amit kaptam, de ez nem egy napos meló lesz. Engem nagyon mélyen érintett ez a történet, és ki merem jelenteni, hogy az utóbbi évek egyik legfantasztikusabb olvasmánya számomra.
Mindenki számára ajánlom, mert ez a trilógia fantasztikus, és többet kapunk tőle, mint gondolnánk. Nem biztos, hogy amit kapunk, annak maradéktalanul örülni fogunk, de el fog minket gondolkodtatni.


És hogy egy ilyen élmény után mibe ásom el magam? Hát persze, hogy a Harry Potterbe :D Újraolvasom a septológiát ^^

Filmélmény: A hobbit - az öt sereg csatája

Van már egy jó adag film bekészítve, amiről írni szándékozok, de úgy gondoltam, hogy ez a mozi megér egy külön bejegyzést. Nagyon nagy hatással volt rám, szóval nem ígérem, hogy nem fogok spoilerezni, mert úgy is elragadtatom magam az élménybeszámoló alatt. Akit ez zavar, az kérem ne olvassa tovább, de én sajnos nem tudok megálljt parancsolni az ujjaimnak.

"A Hobbit: Az öt sereg csatája Peter Jackson Hobbit-trilógiájának befejező része. Miközben sikeresen visszahódították otthonukat Smaugtól a sárkánytól, Zsákos Bilbo és barátai akaratlanul is halálos veszedelmet szabadítottak a világra. A dühöngő Smaug nőket és gyerekeket sem kímélve támad Esgarothra (Tóváros). Mindeközben a visszaszerzett kincsektől megrészegült Tölgypajzsos Thorin Bilbo erőfeszítései ellenére hátat fordít barátainak és elárulja őket. Ennél azonban jóval nagyobb veszélyek is leselkednek a hobbitra és barátaira. Bár kizárólag Gandalf tud róla, Szauron szörnyű tervet forral: orkok seregeit indította útnak, hogy a Magányos Hegyen támadásba lendüljenek. Ahogy a sötétség erői egyre jobban előretörnek, a törpék, tündék és az emberek választás elé kerülnek: összefognak vagy elpusztulnak. Bilbo az öt sereg gigászi csatája közepén találja magát, ahol saját és barátai életéért is harcolnia kell, miközben Középfölde egészének sorsa forog kockán."

(forrás)

Karácsony előtt két nappal mentünk el a Camponába megnézni ezt a mozit, és mind Viktorban, mind pedig bennem vegyes érzések kavarogtak. Igazából nem voltunk túl lelkesek. Be akartuk fejezni ezt a széthúzott történetet, de nagy reményeket nem tápláltunk iránta. Nem titok, hogy az első két film nem igazán nyerte el egyikünk tetszését sem - marketing szagú kapmányfogásnak éreztük az egészet, amin a film készítői még egy kicsit kaszálni akartak, hiszen mi más okból darabolnának három felé egy egykötetes sztorit? Váltig állítom nektek, hogy ezt a mesét egyetlen filmben is el lehetett volna mesélni. Igen, lehetett volna, de akkor lemaradtunk volna erről az istenien király utolsó részről. Mert bizony ez az utolsó rész feltette a pontot az i-re, odaszögezte a tekintetem a vászonra, és az a 3 óra csak úgy elszállt a fejünk felett. Szóval igen, egyetlen filmbe belefért volna a Hobbit története, pláne ha nem raknak bele plusz szálakat, de úgy gondolom, hogy már csak azért is megérte szétvágni ezt a történetet, hogy ezt az utolsó részt megcsinálhassák. Mert ez valami bámulatosan jó volt. A gyűrűk Ura harmadik része volt rám utoljára ilyen hatással. Konkrétan egyetlen másodpercig sem unatkoztunk, mert ahogy lementek a trailerek és megkezdődött a film azonnal bumm, bele a közepébe, sárkány, tűz, harc, halál, sikoly, adrenalin, csata, waaaaa :D Tényleg pislogni nem volt időnk, olyan rohamtempóban haladt a történet, és egy percre nem volt megállás. Folyamatos akció volt, állandó izgalom. Na jó, néha kaptunk egy kis pihenőt, mert voltak benne elmesélősebb részek is, de azokra szükség volt, mert máskülönben szívrohamot kaptam volna ennyi akciótól. 

Igazság szerint nehéz összegzően írnom erről a filmről, mert ha leírás szerűen belekezdenék, akkor nektek ide kéne készíteni 5 liter kávét és nagyjából a szilveszteri koccintásig olvashatnátok a véget nem érő elemzésemet, de inkább felsorolás szerűen, kategóriákra lebontva értékelem ezt a filmet, úgy mindenkinek egyszerűbb.

Ami tetszett: 

- egy percig sem unatkoztam, folyamatos pörgés volt a vásznon. Az első két filmben mindig voltak olyan jelenetek, amik vontatottak voltak, ráadásul korom sötétben játszódtak, Viktor el is aludt olyankor. Na itt erre esélyünk sem volt.

- a csatajelenetek hihetetlenül monumentálisak és szinte magasztosak voltak, nekem legalábbis majd kiesett a szívem a helyéről, mikor megláttam a törp hadsereget, vagy mikor a tündék félretéve pökhendiségüket a törpök élő pajzsán átugrálva nekirontottak az orkoknak. Mindenki Fili, Kili, meg Thorin halálát siratta, ezzel szemben én a csatajeleneten bőgtem a meghatottságtól... O.O

- Galadriel, Szarumán, Gandalf és Elrond négyese a gyűrűlidércek és maga Sauron ellen. Kezdjük ott, hogy Galadrielt eddig is imádtam, na de most aztán végképp a kedvencem lett. Megmutatta valódi, mérhetetlen hatalmát, ugyanakkor láthattuk azt is, hogy bizony ő is esendő. Aki még pacsit érdemel, az pedig nem más, mint Szarumán. Félretéve a későbbi árulásos dolgait, én imádtam őt ebben a filmben! Azért ahhoz képest, hogy több ezer éves, lazán kicsontozta a gyűrűlidérceket. 

- Bilbó karaktere. Sokkal összetettebb, vagányabb, életrevalóbb és szerethetőbb, mint Frodó. 

- A törpök hadserege, akik óriási hegyi kecskékkel, malacokkal és egyéb házi kedvencekkel vonulnak csatába. Ja, és a törp király, akinek nincs ki mind a négy kereke :D 

- Smaug még mindig irtó jó fej karakter, sajnáltam is, hogy olyan korán kinyírták. 

- A Hobbit végét összefűzték a Gyűrűk Ura elejével. Pirospont.

Ami nem tetszett:

- szerelmi szál. Miért? MIÉRT??? Ráadásul két tünde meg egy törp között, omájfákinggád...

- Thranduilt legszívesebben felrúgtam volna az első pillanattól kezdve, ahogy megláttam. Ennél málészájúbb, szétszívottabb fejű bájgúnárt még büdös életemben nem láttam. Jót tenne neki egy férfi börtön pár hétig, megemberesedne kissé.

- Legolas detto ugyanez pepitában. Bár a második részben irritálóbb volt a gőgje, itt most szimplán csak nagyon untam, mikor megjelent a színen. Nekem nem adott semmi pluszt a filmhez, a totál lehetetlen harcmozdulatai meg kezdtek kissé nevetségessé válni.

- az a hülye emberi csatlós, akinek nem tudom a nevét. Itt van ez a sztori, ami végig emelkedett hangulatban játszódik, épp halálosan meg vagy hatódva egy óriási csatajelenettől, aztán jön ez a majom nőnek öltözve és elrontja az egész élményt. Minek kellett ez is bele?

- mindent helyzetet a tündék mentenek meg, ami kezdett egy kissé bosszantóvá válni. Eleve Thranduil fejétől heveny hányingerem volt, na de hogy állandóan az legyen belénk sulykolva, hogy senki sem képes egyedül boldogulni ebben a világban és csak a tündék menthetnek meg minket, az azért kicsit nonszensz. Éppen ezért mikor megjelent a törp hadsereg, én felpattantam a székemből kitárt karokkal egy alig hallható "EZ AZ!!!!!" felkiáltással :P

- az emberek elvesztek a sok nagy hős között. Az egész háború a törpök, tündék és orkok között zajlott, a szerencsétlen emberek meg csak csetlettek-botlottak közöttük.

Hát ez lett volna az én véleményem erről a filmről. Összességében nekem iszonyatosan tetszett, ez volt a legjobb mindhárom közül és még az is esélyes, hogy a családommal együtt össznépien is megnézzük szilveszter után. 

Ti láttátok már? 

Hogy tetszett nektek?

Filmélmény: Transformers - A kihalás kora

Nem titkolom, hogy sokakkal ellentétben én nagyon szeretem a Transformers filmeket. Amennyire nem akartam anno megnézni Viktorral az elsőt (aki imádta a mesét és a képregényt), annyira nem lehetett most visszatartani attól, hogy szülinapi mozizásunk alkalmából ezt a filmet válasszam. Hogy miért döntöttem emellett? Mert nekem bizony néha jól esik totál nullára kikapcsolni az agyamat és csak élvezni, hogy egy jóféle, pörgős, jelentősebb tartalom nélküli filmet láthatok veszettül jó látvány elemekkel. Na de hogy ne lőjek le mindent egyől, lássuk mit ír róla a port.hu

"A Transformers: A kihalás kora a negyedik film Michael Bay rendező világszerte hatalmas sikert arató sorozatában. A film története azután indul, hogy az előző részben egy nagyszabású csata elpusztított egy nagyvárost, de megmentette a világot. Ahogy az emberiség újra kezdi megszokott életét, egy titkos csoport bukkan fel, amely megpróbálja befolyásolni a történelem menetét. Eközben egy új, hatalmas, ősi veszedelem veszi célkeresztjébe a Földet. Az emberek egy új csoportjának segítségével Optimusz Fővezér és az Autobotok az eddigi legfélelmetesebb kihívásukkal néznek szembe. Egy hihetetlen kaland során újból kibontakozik a jó és a rossz harca, mely végül nagyszabású összecsapásba torkollik, szerte a világon."

Hát, ebből nem sok mindent tudtunk meg, nem igaz?
Sajnos a beszámolóim egytől egyig tele vannak spoilerrel, nem tehetek róla, de ha valamiről mesélek, akkor vagy mondom rendesen, vagy neki se kezdek. Szóval ha nem szeretnétek tudni mik is voltak ebben a filmben, akkor inkább ne olvassatok tovább, bár hogy őszinte legyek olyan nagy fordulatokat és történet beli csavarokat nem fogok feltárni, a film műfaja nagyon nem ilyen.
Szóval ott vagyunk, hogy a lúzer fiúcskát, dögös barna, majd szőke barátnőjét lecserélték egy teljesen új színészi gárdára. Mark Wahlberg az új főszereplő, mint lányát egyedül nevelő apuka, a kislány pedig nem más, mint az Avatar: az utolsó léghajlítóból Katara, csak most szőke, falatnyi sortokban rohangál és rohadtul idegesítő töltelék szereplő. Van egy pasija is, de az totál jelentéktelen.
Nos, története van, ha úgy vesszük a dolgot, de az sem egy nagy és világrengető dolog. Az autobotokra vadásznak az emberek, akik azt hirdetik, hogy ők csak az emberiség érdekében teszik mindezt, holott a szálakat itt is egy csúnya, rossz, gonosz transformer irányítja, aki szeret gyűjtögetni. Láthattuk pár ismerős, szipmatikus autobot halálát, amitől egy másodperc alatt ment fel bennem a pumpa (rám még hatással vannak a filmek), de ezután a pár drámai jelenet után már más sem történik, csak baromi sok autós üldözés, karambolok, robbanások, törés-zúzás, alacsonyan szálló teherhajók mindenütt, egyszóval rendesen lett pusztítva a fém ebben a filmben. A sztori lényege annyi, hogy ez a csúnya, rossz, gonosz transformer egy mindent fémmé változtató bombát akar felrobbantani Amerika legnagyobb városában, hogy új transformereket építsen, közben el akarja fogni Optimust, de közben a hülye emberek azt hiszik, hogy maguk is előállíthatnak transformereket, minek következtében lemásolják Megatront, aki most Galvatron néven fut, elszabadulnak a klónok, szóval huh... van itt minden :D Igazából, ha őszinte akarok lenni, akkor a sztorit annyira nem is kell figyelembe venni, mert jelentéktelen, sőt. Mikor az emberi jelenlét volt a vásznon konkrétan unatkoztam, Viktor majdnem el is aludt mellettem. Csak akkor kezdtünk el megint figyelni, mikor a gépek újra egymásnak feszültek. Voltak benne dinobotok is, akik kegyetlen jól néznek ki, hatalmas dögök és rohadt jól megoldották őket, de persze csak a film vége felé dobták be őket, mint naaagy megmentőket. Nekem ők voltak a kedvenceim, mert azt az állatias, nyers erőt képviselték, amit imádok, illetve volt egy autobot, akit rohadtul csíptem, Vadászebnek hívták, pocakos volt, szivarozott és folyton lecsúszott a gatyája XD Na most ezt egyesek erőltetettnek tarthatják, mondván ennyire ne humanizáljuk már a transformereket, de hát ha egy idegen lény jó ideje él a bolygónkon, valamennyire átveszi a szokásainkat és hozzánk idomul, hogy minél jobban megértsen minket. Vagyis én így képzelem a dolgot.
Összességében annyit mondhatok, hogy ez egy rohadt jó látványfilm dugig akcióval, a néhányszor 20 perces emberi szerencsétlenkedés nem kellett volna bele, de azokat leszámítva szuper kis mozi. Ja, és nagy pirospont Stanley Tucci-ért, akit imádok, és itt is tök jó, szerethető szerepe volt. A főbb karakterek fölöslegesek, a transformerses részek irdatlanul jók, és habár nincs más benne, csak egyre-másra porrá zúzódó autók és egyéb fém eszközök, én tuti, hogy meg fogom szerezni, ha elérhető lesz, mert szuper kikapcsolódás volt számomra.