2015. november 9., hétfő

Stop bullying!




"Zsíros bödön"
"Tonna Madonna"
"Négyszemű"
"Lúzer"


Ezek és ehhez hasonló szavak kísérték végig a gyerekkoromat. Ma, 27 éves fejjel már másfajta beszólogatásokat kapok, de a velük járó fájdalmas érzés ugyanolyan, mint sok-sok évvel ezelőtt.

Bizonyos témák nem véletlenül kerülnek előtérbe az életünkben. A napokban bukkantam rá egy olyan videóra, ahol megfigyelték a hétköznapi emberek reakcióit a verbális bántalmazásra. Erről a videóról beszélek amúgy. Mikor végig néztem rengeteg emlék felötlött bennem, rengeteg fájdalmas, szomorú emlék. Nem nagyon akarlak titeket a saját gyerekkori traumáimmal zaklatni, de úgy gondolom, hogy ha ez a téma pont most bukkant fel előttem, akkor az azért történt, mert írnom kell róla. Mert foglalkozni kell vele.


Sokan azt hiszik, hogy a szekálás nem egy komoly probléma. Hogy megoldható annyival, miszerint "állj a sarkadra és vágj vissza nekik!" Pedig egyik sem igaz. A kegyetlenkedés, a módszeres megalázás rengeteg ember gyerekkorának velejárója, sőt, ezek a fiatalkori emlékek a felnőtt éveinket is nagyban befolyásolják.

Ahogy jobban elkezdtem böngészni a téma után rá kellett jönnöm egy nagy igazságra - az emberek (sajnos) igen nagy százaléka fejlődési rendellenességgel született, ugyanis nem nőtt gerincük. Az ilyen emberek azok, akik abban lelik örömüket, hogy másokat a sárba tiporjanak. Biztos vagyok benne, hogy közületek, kedves olvasóim szintén vannak olyanok, akiknek át kellett élnie az iskolai megalázást és bántalmazást. Sokan tudjátok milyen érzés gyomorgörccsel iskolába menni, majd könnyekkel küszködve hazamenni. Az iskolákban mindig vannak ügyeletes "menő fiúk" és "menő lányok", akik azt hiszik attól lesznek népszerűek, hogy másokból viccet csinálnak. Hogy mi ennek a háttere, nem tudom. Sok oka lehet; a saját nyomorúságos életük, a saját problémáik, a saját önértékelési zavaraik, s hogy az illetők egyedül abban lelik örömüket, ha elveszik valaki másét. Mert az ilyen emberek megtalálják az áldozat típusokat. A szorongókat, akik félelmekkel, kétségekkel küzdenek, akik nem biztosak saját kivételességükben. Az ilyen személyekre akaszkodnak rá a bántalmazók, és módszeresen, napról napra terrorizálják őket, s ezen közben a beteg, torz kis lelkük pár pillanatra megnyugvást lel. Igen, mindennek nagyon komoly pszichológiai háttere van, amibe nem szeretnék belemenni, lévén nem vagyok szakember. De azt tudom, hogy milyen érzés a másik oldalon állni, egyedül.


Nem én vagyok az egyetlen, aki megszenvedte az általános és a középiskolát. Sosem voltam szép, csinos, vagy kiemelkedő gyerek, inkább csak szerettem volna láthatatlan lenni mások számára. Ám ezen törekvéseim pont az ellenkezőjét váltották ki mindannak, amiben reménykedtem - az iskolai vagányok kiszemeltek maguknak és azon kívül, hogy csúfoltak, sértegettek és a földbe tiporták az amúgy sem létező önbizalmamat még azt is elérték, hogy más se akarjon barátkozni velem. Mert az ciki. Mert aki velem barátkozik, az pont olyan lúzer, mint én. Hány gyereknek, vagy épp hány fiatal felnőttnek kell ezt átélnie? Mert nem csak kisgyerekkori probléma ez, a szóbeli bántalmazás idősebb korunkban is végig kísér. Mert valami hiba mindig lesz bennünk. Sosem lesznek tökéletes loknijaink, sosem lesz nádszálkarcsú derekunk, sosem lesz minden nap tökéletes sminkünk és ruhánk, de még az ebédünk sem lesz tökéletes. Mindig lesz valaki, aki talál majd bennünk hibát. Mindig lesz valami, amibe bele lehet kötni. A kérdés az, hogy miként kezeljük ezt a helyzetet?


Ha mi magunk vagyunk az elszenvedők, általában azt a tanácsot kapjuk, hogy "védd meg magad", mindezt nulla kiállási képességgel, vagy pedig azt halljuk, hogy "ne is foglalkozz vele". Azért megnézném azt, aki egy durva, lélekbe tipró megjegyzés után lesajnáló mosollyal tovább tud sétálni. Ahhoz nagy önbizalom kell, és aki ilyennel rendelkezik, azt nem pécézik ki a rosszakarók. Aki áldozat típus, az nem tud csak úgy elmenni a beszólások mellett. Azt rágja, emészti a bántó szó hosszú napokig, hetekig, sőt, akár tovább is. Ilyenkor nem arra van szükség, hogy laza legyintéssel elintézzük a dolgot, hanem hogy valaki a védelmünkbe keljen és támogasson minket. Nekem anno ez hiányzott az életemből. Az általános iskola 8 évéből hetet végig szenvedtem. A nyolcadik év végére döbbent rá a családom és az osztályfőnököm is, hogy az ellenem folytatott lejárató kampány már drasztikus méreteket öltött, és hogy ez ellen tenni kell valamit. Hogy mi volt a megfelelő lépés? Édesanyám iskolaváltás lehetőségével ment be az osztályfőnökömhöz. Azt hiszem ez volt az utolsó csepp a pohárban, mivel az ofőm ezután istenesen lekapta az egész osztályomat mind a sokszor tíz körméről. Én is ott voltam közben. Próbáltam minél kisebbnek látszani, hogy ne vegyenek észre, de az egész beszélgetés miattam, értem zajlott. Akaratlanul is középpontba kerültem. Viszont az osztályfőnököm elterelte rólam a figyelmet és olyan beolvasást adott a díszes társaságnak, hogy még ma is ellágyul a szívem tőle, s itt hallom a fülemben a védelmező szavakat. A többiek egy darabig próbáltak rám kenni mindent, de idővel belátták, hogy nincs értelme. Az utolsó pár hónapom békében telt az általánosban, és azok az osztálytársaim, akik előtte 7 éven keresztül cikiztek rájöttek, hogy nincs velem semmi baj. Sőt, még jó fej is vagyok. Van humorom, hűséges és kitartó barát vagyok. Azt hiszem alapos lecke volt ez mindnyájuk számára, de nem mindenkinek lehet olyan osztályfőnöke, mint nekem. Van úgy, hogy az ember magára marad, miközben a negatív gondolatok csak nőnek és nőnek a fejében.


Mindig lesznek önbizalom hiányos gyerekek és felnőttek. Mindig lesznek basáskodó, rosszindulatú társak, akik saját nyomorúságukat próbálják leplezni gonoszkodásaikkal. Mindkettő komoly probléma, de talán még ennél is nagyobb gond az a közöny, ami ezt a témát körbeveszi. Nincs senki, aki a bántalmazottak védelmére keljen, és nincs senki, aki megmondaná a nagymenőknek, hogy amit csinálnak, az csöppet sem menő. Hogy másoknak fájdalmat okozni nem jó dolog. Az emberek még mindig csak saját magukkal vannak elfoglalva, vagy ha mégis odafigyelnek, nincs bennük kellő bátorság, hogy odaszóljanak: talán nem kéne ezt csinálni. Mert valakit megbántasz vele, valakinek fájdalmat okozol.


Sokszor voltam fültanúja mások megalázásának. Akár gyerekként, akár felnőttként hallottam ilyen esetet, mindig fellobbant bennem a harag és kiálltam azokért, akiket mások kigúnyoltak. Az esetek 99%-ában vadidegen emberekről volt szó. Olyankor eszembe jutott az, hogy ha értem kiállt volna valaki anno, talán nem lennék olyan sérült felnőtt léttemre. Ha valakiben lett volna spiritusz, hogy azt mondja "eddig és ne tovább", talán visszenyertem volna a reményem az emberiségben. De értem már csak akkor szólaltak fel, mikor már a tortúra végén jártam. Ha bántalmazás fültanúja vagyok, sosem tudom megállni, hogy ne keljek a bántalmazott védelmére. Az sem érdekel, ha cserébe rajtam kezdenek el élcelődni a szemétkedők, de ezt a fajta igazságtalanságot nem tűröm el. A szomorú igazából az, hogy legtöbbször rajtam kívül senki nem szólal fel. Mindenki várja a villamost, nézegeti a telefonját, egyik lábáról a másikra áll. Úgy tesznek, mintha nagyon keresnének valamit a táskájukban, vagy újra ellenőrzik a jegyet a zsebükben, csak ne kelljen közbe avatkozniuk. Hát ez a baj itt, kérem szépen. A közöny. Mert mit is számít egy emberi lélek.


Ennek a bejegyzésnek a végére csak annyit szeretnék írni, hogy ne menjünk el szótlanul a verbális bántalmazás mellett. Nagyon komoly lelki sérülést lehet ezek által szerezni, sokan drasztikusabb lépéseket is megtesznek annak érdekében, hogy elmúljon a szűnni nem akaró fájdalmuk, de mi, kívülállók vagyunk azok, akik néha segítő kezet nyújthatunk a rászoruló embereknek. Csak emlékezzünk arra, mikor minket cikiztek a fogszabályozónk, vagy épp a kinyúlt pulóverünk miatt. Emlékezzünk milyen volt kitaszítottnak lenni, milyen volt egyedül lenni csak azért, mert fogást találtak rajtunk mások. Ne hagyjuk, hogy mások is elszenvedjék ezeket a szörnyűségeket. Lehet, hogy azok a sebek, amiket szavakkal ejtenek rajtunk nem hagynak nyomot a bőrünkön. De azt sem szabad elfeletenünk, hogy a külső sebek habár idővel eltűnnek a bőrünkről - de soha, soha a szívünkből!


Végszónak csak annyit írnék: akárki is vagy, kedves olvasó, ne feledd, hogy értékes, csodálatos lélek vagy! Nem azért írom mindezt, mert így illik, hanem mert komolyan gondolom. Minden ember értékes a maga módján, mindenkiben van különlegesség és szépség. Nem szabad ezeket elfelejtenünk akkor sem, mikor mások az ellenkezőjét próbálják elhitetni velünk, úgyhogy mosolyra fel! :)


Nektek mi a véleményetek erről a témáról?
Ha van kedvetek osszátok meg az élményeiteket, hiszen senki nincs egyedül a világon a gondjaival!

Videók a témában:
itt
itt
itt
és itt

18 megjegyzés:

  1. Örülök, hogy megírtad ezt a bejegyzést.
    Én is gondoltam rá sokszor, hogy beszélek a témáról, de annyi sebet tépnék fel vele, hogy nem bírtam még megtenni.

    Én magam is rengeteget szenvedtem ilyenek miatt. Kislányként főleg azért piszkáltak, mert elváltak a szüleim és anyukám kétszer is volt férjnél. Abban az időben egy kis faluban, ez nem gyakran fordult elő. Mivel az apám nem foglalkozott velem, állandóan szekáltak vele, anyukámról meg csúnya dolgokat mondtak. Gondolom az ilyesmit inkább otthon hallották. Bár megjegyzem biztos hogy nagyobb szeretetben és békességben nőttem fel mint a társaim akiknek a szülei néha összeverték egymást, vagy épp valamelyik masszív alkoholista volt. Csak nem váltak el mert az szégyen.

    Később inkább azért szekáltak mert táncoltam meg modellkedtem. Azt hinné az ember ettől népszerű lesz. Engem még fizikailag is bántalmaztak emiatt.

    Örülök, hogy anyukám végül magániskolába íratott. nem valami elit hely volt, csak olyan gyerekek jártak oda akik valami miatt nem tudtak állami iskolába menni vagy épp egyéni tanrend kellett nekik. Sportolók, vagy betegek, testi fogyatékosok. A padtársam egy hallás és látássérült lány volt, de volt a csoportban olyan is, aki epilepsziás volt, vagy épp pánikbeteg. Volt súlyosan beteg is aki oxigénpalackkal járt. De olyan is, akinek 14 évesen lett kisbabája. Senki nem csúfolt senkit. De nem is szövődtek igazi barátságok, mert aki ide került az már szerintem olyan mértékben elvesztette a bizalmát a kortársaiban, hogy nem is vágyott rá.

    Nekem is évek kellettek mire valamennyire rendbe jöttem.

    Azóta, ha meghallom, hogy valaki csúfolnak, mindig közbe avatkozom, nem érdekel ki mit gondol. Bárcsak valaki régen mellém is oda állt volna.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azt hiszem én már eljutottam odáig, hogy a régi sebeket nem tépem fel azzal, ha beszélek róluk, sőt, inkább gyógyít, ha újra és újra előveszem őket. Fájnak persze, de erre van szükségem ahhoz, hogy meggyógyuljon a lelkem.
      Nagyon köszönöm, hogy megosztottad velem az élményeidet. Sajnálom, hogy te is azok táborába tartozol, akiket sokat bántottak, pedig mikor rád gondolok azt gondolnám, hogy inkább a népszerűek táborába tartozál. Nem is értem hogy lehet valakit azért cikizni, mert szép és csinos. Bár sajnos a rosszindulatú emberek mindenre ugranak, és hát a féltékenység is szerepet játszik ebben.
      Az utolsó mondatoddal pedig maximálisan egyetértek. Én is mindig kiállok azokért, akiket piszkálnak, az sem érdekel, ha utána én leszek szidva. Valakinek ki kell állnia azokért, akik nem mernek visszaszólni.

      Törlés
  2. Én is szenvedtem ettől, de sokkal kevésbé viselt meg mint az, hogy a sors ismétli önmagát és a gyerekeim is céltáblái lettek a gondoszkodóknak. Gyerekként nekem annyiból volt könnyebb, hogy sulin kívül megvolt a saját kis világom, megértő barátok társaságában volt szerencsém látni mindkét pólust, az iskolában kiközösítettek, az utcabéli gyerekek között viszont véleményvezér voltam és ez egyensúlyban tartott. Igazából én végig szentül meg voltam győződve, hogy akármit is mondanak nekem, az nem engem minősít, én vagyok a jó és ők a rosszak. Valószínűleg ez segített túlélni, s hogy ez minek köszönhető? A családból érkező profán de hatásos megerősítéseknek. Sose felejetem el és egész életemben elkísér, az "ugyan már kislányom, gondolj arra hogy az is csak lukon szarik" és ha hülye emberrel találom szembe magam erre gondolok és ettől lekicsinyedik előttem az ember és a véleménye is. Ami a gyerekeket illeti, a fiamnál durván be kellett avatkoznom, fogadtam mellé bokszedzőt és közöltem a problémás gyerek problémás szülőjével, hogy sajnos nem tudok felelősséget vállalni, ha a kölke bekap néhány monoklit. Be kellett vállalni néhány balhét és bunyót, és amikor már a tanárok is megijedtek akkor végre a szőnyeg alá söprés helyett elkezdték kezelni a helyzetet. Érdekes módon meg tudták oldani, pedig előtte éveken át esküdöztek, hogy nekik nincs semmi eszköz a kezükben... mint kiderült volt, csak a motiváció hiányzott. A lányomnál már gyakorlottabb voltam, itt az a stratégia, hogy minden apró sérelemnek hatalmas hangot kell adni, legyen csak drámakirálynő, ordítson ahogy a torkán kifér, mondjon ami csak eszébe jut, inkább egy igazgatóit hozzon haza mint beutalót a pszichiáterhez. Szóval én azt tapasztaltam, hogy pont a közöny amit te is írtál, az ami a szemétkedők kezére dolgozik, de ha botrány van akkor mindig kifarolnak, mert a zaklatók általában sunyi emberek, nem szeretnek szerepelni. Na én gondoskodom róla, hogyha sérelem ér, akkor arról mindenki értesüljön és ott tartok be az ellenem vagy a gyerekeim ellen ártóknak ahol csak tudok. Lehet hogy ciki, de elég bosszúálló vagyok és nem nagyon válogatok az eszközökben ha védeni kell a család becsületét. Ez a harcias attitűd fokozatosan alakult ki az évek alatt és azt kell mondjam, ez működik, felvettem a "balhés anyuka" szerepet, inkább engem utáljanak, minthogy a gyerekemet kóstolgassák. És igen én bizony bemegyek a tanárhoz, bemegyek a szülőhöz, elbeszélgetek velük ha kell és tudatosítom bennük hogyha a gyerekemmel kezdenek, az olyan mintha velem kezdenének, és a saját érdekükben ezt inkább ne tegyék...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy megosztottad velem a gondolataidat, élményeidet, sokat jelent ez számomra :) És nagyon jóleső érzés volt azt olvasni, hogy ilyen harcias anyuka vagy - szerintem ez sokkal jobb hozzáállás, mint szemet hunyni a dolgok felett. Vannak, akik úgy állnak ehhez hozzá, hogy ettől erősödik a gyerek jelleme, holott nem... És abban is biztos vagyok, hogy ha egyszer az én gyermekemet bántalmazzák majd így, hozzád hasonlóan fogok eljárni.

      Törlés
  3. Sajnos én is átéltem ezt. Igazából a mai napig nem értem az okát: volt általánosban egy baráti társaságunk, mi 4-en voltunk a legjobb barátnők... Aztán egyik napról a másikra engem kizártak ebből az egészből, de olyan szinten, hogy az egész osztályt ellenem fordították. Az a tipikus "kinek vagy a barátnője, neki vagy nekünk?". Persze, hogy mindenki őket választotta. Ez évvége felé történt, április május fele... Utána volt életem legszörnyűbb nyara: egyedül voltam. A szüleim dolgoztak, csak délután értek haza, én egyedül voltam otthon, vagy a mamámnál...Aztán jött a szeptember, minden folytatódott ott, ahol azelőtt elkezdődött. Nekem is beszóltak, gúnyneveket adtak, piszkáltak... Nagyon sokat sírtam, szenvedtem, de valamiért ez tartja bennem a lelket ma is. Hogy akkoriban ezt is átéltem, túléltem. Hogy erős voltam...
    aztán végülis "kibékültek" velem, már az osztály többi tagjának is "megengedték", hogy szóba álljanak velem... De nekem akkor kezdődött az, ami a mai napig tart: utálom az embereket. Furcsa, és általánosítás, de tényleg így van. Nagyon kevés emberben bízok meg, sok ember irritál, nem is akarok barátkozni senkivel... Nappal a suliban (okj) tanulok, olvasok, persze beszélgetek, nem vagyok antiszoc, de barátságot senkivel sem alakítok ki. Kerülöm az embereket.. Van a párom, az a kevés barátom és a családom... Másra nincs szükségem... Mindenesetre nekem is sok emlék előjött a bejegyzést olvasva.. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy megosztottad a történeted velem, igazán nagyra értékelem :) Bátorság kellett hozzá, de örülök, hogy megtetted.
      Sajnos én is hasonlóan reagálok manapság az emberekre, mint te. Alapjáraton introvertált vagyok, de a régi dolgaim miatt egyáltalán nem szeretem a nagy társaságokat, a bulikat, a tömeget, és az ismerkedéssel, barátkozással is voltak/vannak problémáim. Nehezen nyitok mások felé, sokáig tart, mire valaki elnyeri a bizalmamat, és vannak, akik ezt nem képesek kivárni. Ez néha fájdalmas, de azt mondom magamnak, hogy aki nem elég türelmes hozzám, az valószínűleg nem is akar igazán az életem része lenni. Szerencsére van 1-2 ember, akikre mindig számíthatok :)

      Törlés
  4. Teljesen egyetértek mindennel, az a baj, hogy ha valakit éveken át piszkálnak, az utána bőven kihat rá jó ideig és nem mellesleg egy csomó éve megy el úgy, hogy ahelyett hogy jó közösségben élvezné az iskolás éveket (már ha lehet mit élvezni benne :D), végig gyomorgörccsel jár be. Az hogy ne vedd fel amit mondanak, ne figyelj rájuk az max. akkor megy ha az utcán véletlenül egy agytrösztbe futsz, aki beszól valamit az életunalma miatt, mert nyilván vele sosem találkozol többet, de ha évekig egy osztályban vagy azokkal, akik folyamatosan csúfolnak vagy bántanak ez lehetetlen, még akkor is ha tudod (remélhetőleg tudod), hogy amiket mondanak nem igazak, és ők a nem normálisak. Viszont sajnos az ilyenekkel a legjobb mód "szembeszállni", visszavágni, kegyetlennek lenni... más nincs, mert az ilyen emberek mindig a gyengébbeket pécézik ki, és mivel tudják, hogy úgysem védi meg magát, úgysem szúr vissza azt hiszik megtehetik és meg is teszik :/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, sajnos az ilyen bántalmazók mindig azokat pécézik ki, akikről tudják, hogy hagyják magukat. Én néhányszor azért visszavágtam, de mindig az lett belőle, hogy én lettem a bűnbak. mintha a tanárok szeme pont úgy látta volna az eseményeket, hogy én voltam a bűnös, holott nem. Életem első és egyetlen szaktanáriját is így sikerült megszereznem, bár egy percig sem szégyenkeztem érte. Viszont ezek a dolgok megerősítettek és ma már jobban viselem a felém irányuló gonoszkodásokat. Fájnak persze még most is, de kevésbé, mint régen.

      Törlés
  5. Általános iskolában én is elég sokat szembesültem ilyesmivel... Azt hiszem, vagy amennyire emlékszem, minden főleg a külsőmre vonatkozó dolgokkal kezdődött - sosem voltam vékony, viszonylag sokáig nagyon gyerekes alkatom volt (a kortársaimhoz relatíve legalábbis), és akkor persze ott az a nem elhanyagolható tény, hogy csak félig vagyok magyar; ez most is látszik, de kisebb koromban még észrevehetőbb volt.
    Az szerencsés volt, hogy az osztályomban csak nagyon kevesen gúnyoltak komolyan. Valahogy furcsamód előnynek számított, legalábbis a legelején, hogy messze én voltam a legjobb tanuló az osztályban. Aztán hatodik fele már kezdtem mérhetetlenül rosszul érezni magam, talán nem is ilyesmi miatt, mindenesetre hihetetlenül megváltoztatta a személyiségemet a hat év gimiben, mert soha olyan minden szempontból nyitott és intelligens közegben nem voltam.

    Mert a legrosszabb az egészben tényleg az, hogy a kigúnyolt, kicsúfolt gyerekek ritkán képesek kiállni magukért. A tanács, hogy vágj vissza, ne hagyd magad, semmit, de semmit nem segít. Tudod, hogy ki kéne állnod magadért. Ó, a fejemben rengeteg dolgot elmondtam. De a valóságban mindig csak némán tudtam visszanézni.
    Igazából a mostani ismerőseim már nehezen tudják elképzelni rólam. Most sem vagyok az önbizalom példaképe, de nagy harc volt magammal, amíg idáig eljutottam. Amíg addig emlékeztettem magamat azokra a dolgokra, amikre igazán büszke vagyok, hogy elhittem, ezek elegek ahhoz, hogy bármi ellenében értékessé tegyenek. Amíg elhiszem. És ennek az is a része, hogy nem leszek néma. Fizikailag rosszul érzem magam, ha egy konkrét esetben nem csinálok semmit - mert van olyan, amikor nem vagyok teljesen biztos a dologban (mondjuk ez sosem a "bullying" típusú ügyeknél fordul elő, azért az elég nyilvánvaló szokott lenni).

    A közöny... Ez itt is végzetes, de minden másban is. "Neutrality means that you don't really care" "We must always take sides. Neutrality helps the oppressor, never the victim." Annyian elmondták már, annyiféle módon, mégsem tűnik úgy, hogy ez beépülne a köztudatba.

    Ezért szoktam azt mondani, hogy a legfontosabb emberi tulajdonság az empátia.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Neked is köszönöm, hogy megosztottad a történetedet :)
      Igen, az én fejemben is annyiszor lejátszottam, hogy milyen frappáns visszaszólásokat fogok majd a bántalmazóim fejéhez vágni, de mikor öten, hatan csoportosultak körém elszállt minden bátorságom. Én egyedül voltam, senki nem támogatott. A tanárokra sem számíthattam, így aztán tűrtem és tűrtem. Nagyon sokáig szenvedtem attól a beidegződéstől, hogy minden gondolatomat és véleményemet magamban tartom. Mióta ez kicsit feloldódott, sokkal békésebb a lelkem és az életem is. Az empátia pedig valóban a legfontosabb, csak sajnos nagyon kevés emberben található meg :(

      Törlés
  6. Egy napig gondolkoztam azon, hogy megosszam-e veled a témával kapcsolatos legfájóbb élményemet. Úgy döntöttem, megteszem, mert hiába is takargatom, bennem él az emlék, a szégyen és az ezt követő felismerés, bánat és megbánás.

    Több, mint harminc évvel ezelőtt én is a kínzók táborát gyarapítottam, élen járva. Általános iskolásként egy osztálytársam, egy csípőficamos kislány járását pellengéreztem ki gyermekien pontosan célozva tőrt, amit a szívébe mártottam.

    A kislány tekintete, a fájdalma a mai napig benne ég a lelkemben.

    A szülők jelezték az osztályfőnököm felé a tettemet, és az általam hőn szeretett tanárnő megbüntetett. Egy teljes tanítási napon át kellett körbe-körbe sántikálnom az iskola udvarán a gúnyolódó szemek kereszttüzében, miközben sírtam és átéltem, mit okoztam a kislánynak.

    Ezt követően a megbánásom és a bocsánatkérésem őszinte és teljes volt. A kislánnyal barátnők lettünk.

    Hát ez az én történetem. Amit tettem, ma is éppúgy, ha nem jobban bánom, mint akkor, de már nem tehetem meg nem történtté.

    Vallom, hogy nem szabad szemet hunynunk az efféle gyermeki verbális kegyetlenkedés előtt, az áldozat oly sokszor tehetetlen. Ha nem lenne az, nem bántanák.
    Ha lenne gyermekem, és tapasztalnám rajta, hogy kegyetlenkedik, mindenképp beavatkoznék, komolyan venném, muszáj, hogy a személyiségfejlődése során megtanulja a részvét és az elfogadás művészetét.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én viszont nagyon köszönöm neked, hogy megosztottad az élményedet, még ha a másik oldalról származik is. Azt hiszem pont ettől lesz olyan érdekes ez a téma, hogy hallhatjuk a másik oldalt is.
      Én úgy gondolom, hogy ha valaki képes tanulni abból, amit elkövetett az már fél siker. Ha meg is bánta, akkor az a legjobb. Biztosra veszem, hogy egy bizonyos életkorig a gyerekek nem érzékelik a fájdalmat, amit másoknak okoznak, csak a nyers őszinteség van bennük és az, hogy szeretnének kiemelkedni a többiek közül. Van, aki ezt így érzi el. De úgy gondolom, hogy téged is csak jobb emberré tett mindaz, amit megéltél, a rossz cselekedet és az azt követő büntetés, bűntudat is. Így rögződik az emberbe az, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Velem is megtörtént ugyanezt, csak más szituációban, hiszen minden gyereknek meg kell tanulnia a jó és a rossz közti különbséget.
      Még egyszer köszönöm az őszinteséged, nem kevés bátorságra utal az, hogy fel merted vállalni ezt az egészet :)

      Törlés
  7. A legfájóbb az volt, hogy a volt barátnőm olyan dologba vitt bele, olyanra vett rá, amibe épp eszű nő nem megy bele. Sajnos én nagyon befolyásolható voltam. A rossz cselekedet éveken át kísértett, és szinte vadásztam a hatására, az elérhetetlen bántalmazó párkapcsolatokra. Egészen odáig, míg elindultam a teljes lejtőn, úgy hogy akinek arról panaszkodtam, hogy átvernek, az is átvert. Nem tudom hányszor történt meg velem, míg végül pszichológushoz mentem. Nos ő is átvert. Sokáig szégyelltem ezt a dolgot, és senkinek nem mertem elmondani. Mostmár bizalmat csak fokozatosan tudok adni, nem úgy mint régen. De sokkal jobb így. A sok megpróbáltatás hatására, hogy nem találtam támogatóra, magamat kezdtem gyógyítani. Volt egy elég furcsa problémám, ami a tudatalattival volt összefüggésben, én is elérhetetlen voltam mások számára. Nagy nehezen találtam egy amerikai oldalt ahol azt írták, ez gyógyítható. Sok sok kikapcsolódással... Végül tényleg kigyógyultam ebből a hülye problémából, ami feltehetőleg gyerekkorban rögzült védekezési mechanizmus volt. Pedig annó még meg is álmodtam a megfejtést, a tudatalattim egy nagyon emlékezetes álom formájában üzent nekem, hogy mi a lényeg. Az álom lényege az volt, hogy jelet kapok, hogy megtalálom az igazit. Azt hittem tényleg ez az álom értelme, de arra jöttem rá egy alkalommal spontánul, hogy annyit jelent, hogy ha hallgassak az érzéseimre, azok hívnak! :)) Nos ha nem történik meg ez a súlyos tragikomédia, akkor soha nem ocsúdok fel a tudatalatti bajomból, és rá sem találok, nagy szerencsémre az én drága Bélámra. :D
    Köszönöm, hogy leírtad, és megfogalmaztad ezeket a súlyos problémákat, így magamat is sokkal tisztábban látom. :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én pedig köszönöm, hogy megosztottad velem az élményeidet :)
      Nagyon örülök, hogy te is fel mered vállalni a kevésbé pozitív tetteidet, mert ezekből lehet tanulni. És ez az igazi bátorság, hogy a hibáinkat is beismerjük és tanulunk belőlük.
      Sajnos én is sokáig befolyásolható voltam, de főleg abban mutatkozott meg mindez, ahogy saját magamhoz viszonyultam. Ha azt mondták rám, ronda vagyok, elhittem nekik, elvégre ők látnak engem kívülről. De ma már nem hagyom, hogy akárki véleménye elkedvetlenítsen. Nem mondom, néha tudnak fájni a beszólások, de az élet megedzett és most már erősebb vagyok :)

      Törlés
  8. Egy újabb fantasztikus írás, köszönöm!!

    VálaszTörlés
  9. Sajnos én is egy két lábon járó céltábla voltam egészen első osztályos koromtól nyolcadikig. Nem csak szóban de testileg is rengeteget bántottak, és a tanárok is mindig azoknak hittek akik elkövették a szörnyűségeket. Szerencsére azt az embert nagy nehezen ki tudtuk rúgatni a suliból aki altatót tett az italomba, de az addigra már kialakult szociális fóbiámnak ez már mindegy is volt. Durva dolgok voltak, aminek a mai napig iszom a levét. Ha érdekel, nekem is van videóm erről, illetve részben erről:

    https://www.youtube.com/watch?v=0wRDmFjEbho

    Egyébként mikor ezt a videót megosztottam facebookon az egyik ismerősöm kikelt magából és lehordott, hogy mással ezerszer rosszabb dolgok történnek életében, mégis megy tovább és nem picsog, de nem értem miért hiszi azt hogy mindenki ugyanúgy működik. Igen is van aki az ilyen dolgokat csak nagyon lassan dolgozza fel, vagy esetleg sehogy. =(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm neked is, hogy leírtad az élményeidet!
      Megnéztem a témához kapcsolódó videódat, és habár nem olyan életutat jártam be, mint te, de a saját poklomat én is megjártam. Nálam főleg a lelki terror volt terítéken, a verbális bántalmazás, de őszintén legalább annyira fájt, mintha arcon csaptak volna.
      És sajnos másoktól sem kapunk egyformán megértést. Van, aki nem érti meg, hogy mindenkinek más a tűréshatára és nem mindenki bírja olyan jól ezeket a dolgokat. Igen, vannak, akik borzasztóbb dolgokat is átéltek már, de én úgy vagyok vele, hogy mindenki a saját kis poklát éli meg, és mindenkinek az a legrosszabb. Ennél fogva én soha senki problémájára nem mondom azt, hogy bagatel, mert nekem lehet, hogy semmiség, de másnak a világ vége. És akiben van egy csöpp kis empátia, az az utóbbit veszi figyelembe.

      Törlés