2015. április 22., szerda

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} - Fóbiák

A mai VKP bejegyzésben a fóbiák kerülnek előtérbe. Ez a téma számomra elég jól kifejthető lesz, mivel sajnos jó pár fóbiám van, lehet róluk elég sokat mesélni. Nézzük is őket:

Agorafóbia: ez a fóbia a legmeghatározóbb az életemben. Kb. 16-17 éves korom körül diagnosztizálták nálam, és akkoriban nagyon durván jelentkeztek nálam a tünetek. Az agorafóbia egy összetett dolog, a pánikbetegséghez köthető. Halálosan rettegek a nagy, nyitott terektől és az olyan szituációktól, amikből nem látok egyértelmű menekülési útvonalat. Magyaránt képtelen vagyok olyan helyeken közlekedni, ahol túlságosan kiszolgáltatottnak érzem magam. Ez nem csak a nagy tereket foglalja magába, hanem az új városokat, településeket, sőt még akár a lifteket és a tömegközlekedési eszközöket is. A legdurvább időszakomban olyannyira rettegtem, hogy képtelen voltam kilépni a lakásunkból és fél évet ki is hagytam az iskolából. Ha megpróbáltam közlekedni kb. 2 méter után már zokogva rohantam haza, és mikor a hévhez elmerészkedtem volt, hogy felszállni sem tudtam, édesanyám kísért mindenhova. Volt olyan is, mikor a héven, vagy a vonaton bepánikoltam és meghúztam a vészféket, mert egyszerűen el akartam menekülni abból az ismeretlen, kiszolgáltatott helyzetből. Tudom, hogy nehéz pontosan megérteni ezt a fóbiát/betegséget, de higgyétek el, hogy ez nagyon is valós tud lenni. Sok barátom/ismerősöm nem tudta ezt hova tenni, el sem tudták képzelni milyen lehet ez, de azt kívánom sose tudják meg. Pocsék érzés. Azóta már fejlődtem, ugyanis a kezdeti gyógyszeres kezelés után magamtól döntöttem úgy, hogy leállok a bogyókkal és a saját önerőmből fogom legyőzni a fóbiámat. A saját agyam börtönében raboskodtam már hosszú ideje, és ez az érzés elviselhetetlen volt számomra. Nem gyógyszerekre volt szükségem ahhoz, hogy meggyógyuljak, hanem akaraterőre és elszántságra. Az első pár év szörnyű volt, nagyon nehéz volt visszatérni a normál kerékvágásba, de aztán egyre többször kerültem a fenti szituációkhoz hasonló helyzetbe és rá voltam kényszerülve arra, hogy bírjam. Mára már odáig csendesedett a dolog, hogy a bejáratott útvonalaimon gond nélkül tudok közlekedni, de azokhoz azért ragaszkodom, ezek adnak nekem biztonságot. Minden reggel ugyanaz a busz, ugyanaz az ülés, délután szintén. Ha új helyre kell mennem egy kicsit még szoktam félni, főleg a mozgólépcsőknél, de olyankor meredten bámulom a lépcsőfokot a lábam előtt, hogy még véletlenül se fogjam fel a körülöttem mozgó világot, és akkor végülis eljutok bárhova. Ha pedig a barátaimmal, szeretteimmel lehetek ezeken az ismeretlen helyeken akkor sincs gond, hiszen tudom, hogy mellettük nem eshet semmi bajom :)

Niktofóbia: nagyon félek a sötétségtől. Nem az éjszakai sötétségtől, mert ott adnak fényt az éjszakai lámpák és a csillagok, hanem attól az igazi, beláthatatlan koromsötéttől, amiben képtelenség tájékozódni. Ilyenkor megint a biztonságérzetem kezd csökkenni és teljesen bepánikolok, a lábaim lecövekelnek és addig nem vagyok hajlandó megmozdulni, amíg valahol egy kis fény nem gyullad.


Araknofóbia: a pókoktól való félelmem a gyerekkoromra nyúlik vissza, amikor 6-7 éves koromban a tüdőgondozóban feküdtem éjjel. Fél évig tartottak bent megfigyelésen, a kórház pedig egy romos, lepukkant épület volt. Egyik este furcsa mozgolódásra lettem figyelmes az egyik sarokban a plafonnál és kis idő múlva észrevettem, hogy pókok rajzanak ki egy lemállott lyukból. A félelemtől mozdulni sem tudtam. Egy darabig kiabáltam a nővérkéknek, hogy segítsenek, de nem hallották meg, én pedig egy idő után feladtam és némán, halálra rémülve vártam mi fog történni. A kis póksereg végül elért az ágyakhoz és elkezdtek araszolni rajtam is. Mai napig - sőt, most, ezen bejegyzés írása közben is - érzem, amint a pókok tucatjai a hajamban és a homlokomon mászkálnak. Végül egy másik kislány sikoltása ébresztette fel a nővérkéket, ugyanis másokra is rámásztak a kis bestiák. Azonnal berontott hozzánk 2 nővér és mikor meglátták mi történik rögtön átköltöztettek minket egy másik teremte. Amíg a kórházban voltam nem tudtam meg mi történt, de később kiderült, hogy az elkorhadt falak között hatalmas pókfészek volt, abból jöttek elő a pókok. Én ezen élményem óta vagyok araknofóbiás, habár ezzel is próbálok megküzdeni. Régen lezsibbadtam tőle, kivert a hideg víz, zokogó roham jött rám, de ma már egy enyhe pánikolást érzek csak, meg egy furcsa hidegkirázós érzést. Azért hozzájuk nyúlni még nem tudok, de nem is akarok. Ha pókot látok a szobánkban, Viktort szoktam megkérni a kilakoltatásra.

A következő, amit megemlítenék nem egy diagnosztizált fóbia, de nagyon is valós - undorodom a párnacsücsköktől. Tudom, ez így elég hülyén hangzik, de tényleg utálom, mikor a párnám csücske belelóg a szemembe, szabályosan hányingerem van tőle. Ha sikerül fészkelődés közben ráfognom a párnacsücsökre elindul a gyomromból valami émelygős-rezgős érzés és azonnal félre kell hajítanom a párnát, még a jelenlétét is képtelen vagyok elviselni. Azt hiszem nekem a kerek párnák lennének az ideálisak :D

És az utolsó fóbiám, ami szintén nem diagnosztizált talán még az eddigieknél is szokatlanabb: képtelen vagyok elviselni, ha fejjel lefelé megfordul a világ. Ezt úgy kell elképzelni, hogy nem tudok se kézen, se fejen állni, mivel mikor tanulni próbáltam, ahogy letettem a fejem/kezem a földre rögtön bukfencet vetett a gyomrom, szédülni kezdtem és nem egyszer volt hányingerem, sőt, sokszor a gyakorlás közepette hánytam el magam. Ide tartozik az is, hogy képtelen vagyok felnézni az égre, ha az a látóteremnél jóval magasabban van. Ha csak kicsit kell megemelnem a fejem, akkor még nincs gond, de ha mondjuk egy dombdoldalon fekve kéne néznem az eget, menten rosszul lennék. Egyszer megpróbáltam és olyan érzésem volt, mintha feje tetejére állt volna a világ, Minden forgott és örvénylett körülöttem, én pedig attól rettegtem, hogy ez az érzés sosem szűnik meg, vagy hogy életem végéig fejjel lefelé lógva kell maradnom. Az ilyen traumák után egyébként hosszú órákig képes voltam visszazökkenni fejjel lefelé lévő állapotba és újból rettegni. Így sajnos az én életemből kimaradt a bárányfelhők és a csillagok bámulása, vagyis olyan értelemben, ahogy a legtöbb ember teszi. A kocsiból kinézve egyikkel sincs bajom, de ha a hátamon fekve kéne mindezt tennem... inkább bele se gondolok :D Ja, és háton fekve sem tudok létezni. Ha nagyon muszáj, akkor csukott szemmel kibírok pár percet, de nem többet.

Azt hiszem ennyi lenne az összes fóbiám, bár bőven elég is belőlük ez a pár darab - így is elég selejtes vagyok :D

8 megjegyzés:

  1. Jesszus, ez a pókos sztori felér egy horrorral. Nem csodálom hogy a mai napig rosszul vagy, én ott kaptam volna szívrohamot...Az agorafóbia pedig borzasztó, de nagyon büszke lehetsz magadra hogy így tudod kezelni, sokan sajnos nem képesek rá.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát az is volt, még az emlékétől is borzongok... Köszi az elismerést, igyekeztem magam kicsit megerősíteni, mert nem tartottam jó dolognak, hogy ilyen szinten bukjak ki egy póktól, ráadásul a megölésük miatt is folyton bűntudatom volt. Így, hogy inkább másra bízom a kilakoltatást már sokkal jobb a helyzet.

      Törlés
  2. Neeee, ezt a pókos sztorit el is képzeltem és borzasztó volt :O Én a lábfejektől undorodom, de konkrétan kivagyok tőlük, úgy, mint te a párnacsücsköktől :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát még átélni milyen borzasztó volt! :D
      A lábfejeket a párom is utálja, ami számomra nagyon fura, dehát kinek mi a dilije - nekem ugye a párnacsücskök, ami miatt mindenki értetlenül néz rám, pedig tényleg mérgezőek! :P

      Törlés
  3. Az első három szörnyű lehet, nem is akarom elképzelni meg megtapasztaltani, de jézusom.. :S A pókoktól én is félek, meg mindenféle bogártól, undorodom mindegyiktől és ha meglátok egyet akkor míg onnan el nem viszi vagy meg nem öli valaki a helység közelébe sem megyek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát valóban nem kellemes egyik sem, de meg lehet tanulni velük élni, elnyomni, kezelni őket. Bizonyos bogaraktól nem félek, de néhány furább kinézetűtől meg igen, pl. a bodobácsot mindenki szépnek találja, de én viszolygok tőlük.

      Törlés
  4. Borzasztó lehet az agorafóbia; meg nekem így a leírásodból úgy tűnt, hogy az utolsó "fejjel lefelé" dolognak mintha köze lehetne hozzá... Tök fura, mert nyilván ez a VKP inkább a félelem jelentésben gondolt itt a fóbiákra, de neked nagyon komoly dolgokkal kellett megküzdened. Nekem az egyetlen komoly fóbiám a kutyáktól volt, de nagyrészt sikerült leküzdenem, legalábbis ha megismerek tényleg egy kutyát, akkor nem fogok megijedni. Kiskoromban állítólag beugrott a babakocsimba egy dobermann, de igazából erre nem emlékszem. De ha hirtelen látok egyet, még mindig összerezzenek. És én tényleg attól féltem, hogy a kutyák megharapnak, konkrétan ettől. Néhány évvel ezelőtt egyszer bemásztam egy házhoz az utcában, mert követett egy kóbor kutya, és egyszerűen nem tudtam hazáig elmenni...

    Viszont legalább mindig az az ember lehettem, aki másokat megment a pókoktól. Ha van egy ilyesmi, akkor a meztelencsigáktól undorodom. Specifikusan attól, amikor gyomlálás közben szétnyomsz egyet... ugh még legépelni is undorító.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, ezek elég komoly dolgok, főleg az agorafóbia, ami hosszú évekig keserítette meg az életemet, és persze mai napig nem szabadultam tőle, csak elnyomom. De megtanultam együtt élni vele.
      Kutyafóbiám ugyan nem volt, de erős félelmem az igen, viszont ez később elmúlt, ahogy egyre több kutyát ismertem és szerettem meg. Mondjuk azért annak nem örülök, ha egy kóbor jószág nekiáll követni, de nem is menekülök előle, azzal csak felhergelem.
      A meztelen csigákkal nincs bajom, bár leginkább azért, mert nem sokkal találkoztam még. Mondjuk a szétpukkanásukat elképzeltem és elég erős ellenérzéseim támadtak.

      Törlés