2015. február 17., kedd

Az érzelmi evésről




Sokáig gondolkoztam, hogy írjak-e erről a témáról, és ha igen, hogyan. Mert azt hiszem igen sok nő ismeri a problémát, sokunk életét keseríti meg ez a dolog és nagyon nehéz ellene tenni bármit is. Érzelmi evés. Mi nők úgy hiszem sokkal inkább érzelem vezérelte lények vagyunk, így az életben átélt élményeinket hajlamosak vagyunk finom falatokkal kompenzálni - legyen az az élmény akár jó, akár rossz. Ha valami öröm ér minket, szeretjük megjutalmazni magunkat egy sütivel, de ha rossz, akkor meg azért jár pár finom falat, hogy jobb kedvre derüljünk. Van, aki ezt durva módon csinálja, miszerint a mély depresszív állapotát süteménybe, fagyiba, mindenféle finom fogásba fojtja.
Őszinte leszek veletek, én is sokat szenvedek ettől a problémától, mai napig is. Rettenetesen érzékeny ember voltam és vagyok, és sajnos ha valami kellemetlen dolog ér, akkor ételbe fojtom bánatom. Ez főleg kiskoromban volt rám jellemző, és mivel akkoriban nagyon sok negatívum ért, mértéktelenül tömtem magamba a szenny kajákat. Ideig-óráig jó érzés, mert ízlik a finom étel, eltereli a figyelmemet, de utána nem marad más, csak a háttérbe tolt, de ugyanúgy meglévő rossz érzéseim, ami mellé most már bűntudat és önutálat is párosul a zabálás miatt. Úgy hiszem, hogy ha a lelki erősítésekről és egyúttal az egészséges életmódról is szót ejtek néha a blogomon, akkor ez a téma sem maradhat ki, főleg mert első kézből tudok beszámolni a tapasztalataimról.
Nagyon nehéz megerőltetni magunkat, hogy ne egy szelet csokival próbáljuk kezelni a problémáinkat. Nem mondom, hogy nem követem el néha most is ezt a hibát, mert emberből vagyok és néha meggyengül az akaratom. Néha durcás és hisztis leszek és kikövetelek egy csokit, mert az nekem jár. Holott ez az egész nem arról szól, hogy megérdemlek-e egy csokit, hanem hogy tényleg arra van-e szükségem ahhoz, hogy jobban érezzem magam? Nyilván nem, de mivel a testem és a lelkem is azonnali orvosságra vágyik, ezért akut megoldásként lecsúszik az édesség.



Most, hogy erről terveztem írni elgondolkodtam, hogy mivel is előzhető meg az érzelmi evés. Az lehetetlen, hogy ne érjenek minket kellemetlenségek, stresszhelyzet mindig lesz és nekünk tudni kell kezelni. Nem lehet mosolyt erőltetni az arcunkra, mikor belül sírni akarunk, mert az ilyen elfojtott érzelmek lesznek a táptalajai a későbbi falási rohamoknak. Azt hiszem az lenne a legjobb megoldás, ha a kudarcokat nem úgy élnénk meg, mint egy mindent magába szippantó fekete lyuk, hanem mint egy tanulság. Ám aki érzelmi evésre hajlamos, az valószínűleg érzékenyebb is, mint az átlag ember. Mi, érzelmi evők jobban a lelkünkre veszünk dolgokat, mint mások, mélyebben, erősebben éljük meg őket, éppen ezért a fájdalmunk is erősebb. Azt tanácsolni egy érzékeny lelkű embernek, hogy ne vegye a lelkére a kudarcot nagyjából annyit ér, mint halottnak a beöntés. Ez nem olyasmi, amit az ember eldönt és akkor az úgy van. A jellemünkön nem tudunk változtatni, de a hozzáállásunkon igen. Én nagyjából vissza tudtam szorítani a nassolási vágyamat azzal, hogy a kudarcaimra úgy gondolok, mint tanulságos esetekre. Ha mégis nagyon bánt valami, inkább kiírom magamból - ezt néhányszor ti is tapasztaltátok, és habár akkor nem írtam le, de jobb érzés volt a habos sütemény helyett az írást választani. Amikor pedig örülök, vagy siker ér, igyekszem nem finomsággal jutalmazni magam, hanem inkább más apróságokkal, mondjuk valami szépészeti termékkel, amiknek legalább annyira tudok örülni, mint egy bonbonnak. De néha tárgyi dolgokra sincs szükségem, csak egy kis közös programra a férjemmel és máris jobban érzem magam.
Nem fogom azt írni, hogy mennyire irigylem azokat, akik fordítva működnek, miszerint stresszhelyzetben egy falatot sem tudnak enni, mert az sem jó. Egyik véglet sem egészséges sem a testünknek, sem a lelkünknek. A probléma mindig ott marad, ha nem kezeljük megfelelően. Az ilyesfajta kompenzálási kényszerek csak ideig-óráig csillapítják az érzéseinket, de később még erősebben törnek majd felszínre és akkor még inkább fogjuk vágyni az étel ízét, ez pedig ördögi kört eredményez. A vége az lesz, hogy egyre kerekebbek és egyre boldogtalanabbak leszünk. Érthető, hiszen a finomság csak átmeneti megoldás - gyors reagálás a lelkünk és testünk nyöszörgésére, de ezzel a probléma feldolgozását és megoldását csak elodázzuk.
Mint mindig, most sem szeretnék mindenttudó bölcset játszani, hiszen jócskán van nekem is mit csiszolnom az életemen, de azt hiszem a hozzáállásomon való javítás tényleg a segítségemre volt. Persze az sem hátrány, ha nincs a közelemben problémás helyzetekkor nassolnivaló, mert akkor kénytelen vagyok más megoldást keresni :P Kicsit idétlen helyzet, de működik. Először az otthonunkból iktatjuk ki a befolyásoló tényezőket, aztán pedig már meg is tudjuk állni, hogy ne vegyünk magunknak mindenféle nassolni valót.
Igazából ennél a témánál is érvényes az örök igazság, miszerint minden agyban dől el. Nagyon nagy akaraterő kell ahhoz, hogy megfékezzük az érzelmi evést, és nem is fog menni egyik napról a másikra. De abba is bele kell gondolni, hogy előbb-utóbb meg kell tanulnunk kezelni a stresszes helyzeteket, hiszen nem menekülhetünk mindig az ételekbe. Ilyenkor előttem vannak a tipikus filmes jelenetek, amiben a zokogó csajszi hüppögve tömi magába a csokifagyit, miközben romantikus sorozatokkal kínozza magát. Nevetünk rajta, pedig néha mi magunk is hasonlóképpen reagálunk. Azt hiszem tényleg az a legnehezebb része a dolognak, hogy megtanuljunk szembe nézni a gondjainkkal és aztán rá kell jönnünk arra, miként oldhatjuk meg őket - vagy legalább okosabb módon próbáljuk feldolgozni.



Mindenki máshogy adja ki magából a feszültséget. Van, aki hozzám hasonlóan kiírja magából, vagy bőg egy sort, de akad olyan is, aki elmegy futni egyet, esetleg beletemetkezik egy jó sorozatba vagy könyvbe. Igazából mindegy is, a lényeg az, hogy rájöjjünk, sokkal több lehetőségünk van a problémák feldolgozására és a fáradt gőz kiadására, mint gondolnánk. Nem csak az édesség létezik, nem csak az tud vígaszt nyújtani, sőt. Mindannyian tudjuk, hogy az csak hamis vígasz, nem tartós és később a félelmeink, fájdalmaink visszatérnek. A legfontosabb az, hogy első körben megtanuljuk kezelni a kellemetlen szituációkat, próbáljuk meg elviselni őket, utána pedig a feldolgozásukhoz olyan módszert találjunk, ami tényleg a hasznunkra van, és miközben a lelkünket helyrerakja, a fenekünket sem növeli. Erre végtelen számú lehetőség van, hiszen ahány ember annyi érdeklődési kör, hobbi, lehetőség, mindenki találhat magának mást a nassoláson kívül. Eleinte biztos nehéz lesz a hűtő kinyitása helyett mást választani, de hosszabb távon csak jobban járunk a változással. A csokik, sütik maradjanak meg különleges alkalmakra :)
A magam részéről azt hiszem nagyjából az erős középmezőnyben haladok. Az érzékenységem miatt néha nagyon nehéz ellenállnom a kísértésnek, amit 1-1 finom sütemény jelent, de olyankor azt mondom magamnak, hogy még ha akkor jól is esne, később csak még rosszabbul érezném magam, mikor nem jönne rám a nadrágom. Másrészt nekem arra is figyelnem kell, hogy akkor se falatozzak, mikor unatkozom. Ezt mondjuk könnyebb kiküszöbölni, mert csak elfoglaltságot kell találnom magamnak, de azért ez sem olyan egyszerű számomra. Azért igyekszem, és ahhoz képest, hogy milyen alapokkal indultam, most már sokkal ügyesebb vagyok. Még mindig van min dolgozni, mindig figyelnem kell, hogy ellenálljak a csábításnak, de egyre jobban haladok, és ebben a rengeteg hobbim is segít :) Minél több kellemes hobbid van annál jobban lekötöd magad, annál több lesz a sikerélményed és a végén eszedbe sem fog jutni a falatozgatás - nálam legalábbis ez vált be :)

Nagyon érdekelne, hogy nektek mi a véleményetek a témáról, illetve a tapasztalataitokra is kíváncsi vagyok. És remélem, hogy a kuszasága ellenére tetszett nektek a bejegyzés és hasznosnak találtátok :)


26 megjegyzés:

  1. Nagyon érdekes erről olvasni úgy, hogy soha nem éltem át (engem általában mérhetetlen hányinger kap el, ha valami bánatom van, úgyhogy az érzelmi evés szóba sem jöhet), most már értem, mi játszódik le ilyenkor az emberek fejében.
    A gondolatok elterelése résznél az ugrott be, hogy ha valaki reflexből kinyitja a hűtőt, még abból is lehet jó dolgot kihozni - főzzön! Valami olyasmit, ami nehéz és sokáig tart, viszont egészséges és finom, az a gondolatait is eltereli, és az alkotás öröme talán a problémát is elfeledteti.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annak, aki nincs benne ebben biztos nehéz lehet elképzelni ezt, de örülök, ha nagyjából sikerült képet alkotnom neked róla.
      A főzés jó ötlet, bár nálam az vált be a legjobban, hogy ki se nyitom a hűtőt, vagy ha igen, akkor azonnal kapcsolok és eltuszakolom magam onnan, mert a kaja semmilyen érzelmi problémámra nem megoldás :)

      Törlés
  2. Nekem picit nevetséges volt. Nyilván vannak olyanok, akiknek ilyen problémájuk van, de aki annyira gyenge, hogy egy kellemetlen élménynél már fel zabálja a hűtőt mit akar?!? Semmibe nem telik, hogy ne nyisd ki a hűtőt.
    A másik meg, ha sikered van meg kell magad jutalmazni? Mi ez? A kutyák kapnak jutalom falatokat, normális esetben nevelési célzatból. Veregesd vállon magad és el van intézve. Persze, mindenki megérdemli, hogy időről időre eleressze magát, édességgel, váráslással, normális kereteken belül.
    De ez az egész iszonyúan túl van spirázva. Ha rossz élmény élt, szomorkodj, zokogj, annyi. Ha unatkozol kösd le magad. Ha sikered van örülj neki. De ne keverjük össze az evést az egyéni hülyeséggel. Enni kell, hogy létezzünk, néha, hogy ha nagyon le vagyok eresztve egy-egy finom falatot, de nem másért. Nem, mert unatkozol, mert sértegettek, mert ügyes voltál.
    Fiatalabb vagyok nálad, de a p*m leszakad, mi ez a hozzáállás?
    Rendszeresen olvaslak, de ilyenkor elgondolkozom, hogy valaki, aki ennyi idős hogy létezhet ezzel a modern kori hülye felfogással. :O
    Azt hiszem itt fejeztem be a blogod figyelemmel kísérését. Aki úgy ír az ilyen buta hozzáállásról, mint egy átlagos és elfogadott dologról, az semmi érdemlegeset nem tud mutatni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon dicséretes, ha te olyan erős lélekkel vagy megáldva, hogy a viszontagságaidat ilyen jól kezeled. Sajnos nem mindenki ilyen, vagy még nem tart itt. Az érzelmi evés pedig nem az én "hülyeségem", hanem egy létező, klinikailag elismert probléma, ami nők ezreit érinti. Az ilyesfajta cselekvésre is ugyanolyan könnyen rá lehet kapni, mint az alkoholra, a cigarettára, vagy a drogra, hiszen az édességekben lévő endorfin elbódítja az embert, tompítja az érzelmeinket, és ebbe a békés állapotba akar visszatérni az, aki újra és újra étel után nyúl, mikor gondja van. De feltételezem te ebben sem hiszel :) Egyébként teljesen jól elvagyok ezzel a hozzáállással, és azért, mert másként vélekedek erről a témáról még nem vagyok butább, kevesebb, vagy rosszabb nálad, és a koromnak sincs ehhez semmi köze. Szimplán felvállalom ezt a problémámat, mivel sok embert érint és abban a reményben írtam meg ezt a bejegyzést, hogy hátha a hasonszőrű sorstársaimnak segítek vele. Neked ezt nyilván nehéz megérteni, mert nem éltél át ilyesmit. A hozzáállásunk pedig lehet, hogy "buta", és tényleg nem így kellene élnünk, de ez nem olyasmi, hogy egyik napról a másikra megváltozom. Másrészről mivel ez egy segítő célzatú bejegyés volt, nem fogom az olvasóimat leteremteni, hanem próbálok megértő és kedves lenni feléjük, mert azzal többet tudok segíteni, mintha jól lehurrognám őket, mint ahogy most te tetted. Ennek fényében valóban az a legokosabb, ha a továbbiakban nem követed a blogomat :)

      Törlés
    2. Nyugi Megaera, veszekszik egy lelkes olvasód helyetted is ;)
      Gratulálok Shorty, hogy ennyire szűklátókörű vagy, nulla empátiával. Le merem fogadni, hogy te is az a tipikus botsáska vagy, aki azt hiszi, hogy soha a büdös életében nem fog meghízni, azt ehet éjjel-nappal orrba-szájba, amit csak akar -de azért megnéznélek majd egy szülés után (bár ha szerencsések a génjeid, akkor nagyon köszönd meg anyukának-apukának). Talán örülni kéne a másik sikerének, nem lehurrogni a fenébe. Tipikus magyar mentalitás, leb.szni valakit, aki fel meri vállalni önmagát. Nem is kell olvasnod a blogot, menj a cosmopolitan.hu -ra, ahol szipcsi-szupcsi-cölöbcsajszik várják a hozzád hasonló negatív EQ-val rendelkező embereket.

      Na, tessék, ilyen érzés az, amikor ismeretlenül mondanak rólad véleményt és neveznek hülyének. El lehet gondolkodni ezen.

      Csókpuszi

      Törlés
    3. Kedves Ada, nagyon kedves tőled, hogy a védelmedbe veszel, de tudod én úgy vagyok ezzel, hogy mindenkinek meg lehet rólam a véleménye, szíve-joga rosszat gondolnia rólam bárkinek. Ha a kedves kommentelő hiteltelennek tart a fenti bejegyzésem miatt, akkor tényleg az a legjobb, ha keres más blogot, akinek az írójával és gondolataival könnyebben tud azonosulni. De nagyon jól esett, hogy megvédtél ^^

      Törlés
  3. Ezt a problémát emlékszem mikor anno mi is kiveséztük levélbe. Ez egy olyan dolog,amiben tényleg sokan szenvedhetnek,és plusz megvetést kapnak azoktól,akik ezt az érzést nem ismerik.
    Én is tagja vagyok ennek a körnek, és nem vagyok rá büszke. Gyerek korom óta szerencsére csillapodott a dolog,vagy talán átfordult valami másba,ami szintén nem jó: kényszer evéssé.

    Viszont azt azért hozzáteszem,hogy néha megengedhetjük magunknak azt az egy szeret édességet,de figyelni kell,hogy ne jutalmazásból tegyük. Ez olyan dolog hogy felesleges tiltani. Egyszerűen a mértéket be kell tartani és szerintem onnantól jó (:
    Persze tudom,hogy mondani könnyű,de igenis meg kell erősödnie az embernek.
    Odáig kéne eljutni,hogy a rossz dolgokat ne evéssel párosítsuk,n e attól várjunk megoldást.
    Kicsit olyan lehet mint az ivászat az alkoholistánál. Ott is ideig-óráig megoldás,de utána ugyanúgy ott a probléma változatlanul.

    viszont úgy érzem,hogy ha az embernek van olyan ismerőse,barátja/barátnője/férje akiben mindennél jobban megbízik, azzal kibeszélheti a problémát,és akkor már egy fokkal talán könnyebb. De ezt meg gondolom embere válogatja kinek mi a legjobb megoldás (:

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, én is emlékszem rá. A megvetést már most volt szerencsém tapasztalni az előző kommentelő által, de én inkább felvállalom ezt a problémámat, mert ha beszélünk róla, többet tudunk segíteni. Az meg, hogy ezért valaki rossz véleménnyel lesz rólam igazán nem tud érdekelni :)
      Igen, néhányszor belefér a finomság az ember életébe, sőt kell is, mert a folyamatos tiltás előbb-utóbb bajhoz vezet. Itt igazából azt próbáltam kifejteni, hogy nem kajával kell jutalmaznunk magunkat lépten-nyomon. Persze ha valami nagyobb kaliberű dolog van, akkor az ember elmegy mondjuk étterembe és ünnepel, de az egészen más tészta. És valóban én is az alkoholistákhoz tudnám leginkább hasonlítani a szituációt, mert az alkohol ott is csak rövid ideig bódítja el az embert, csak átmeneti megoldás. A problémák gyökerét kell kezelni, hogy végérvényesen elmúljanak, addig pedig meg kell próbálni úrrá lenni a kényszereinken. A beszélgetés is nagyon jó, nekem az is sokat segít, mert akár Viktorral, akár veled, vagy más barátaimmal szívesen megbeszélem a gondjaimat - sőt, jobb is, mintha befalnék egy csokit, mert egy jó beszélgetés teljesen helyre tudja tenni a lelki állapotomat, míg a csoki nem :)

      Törlés
    2. Én észre se vettem az előző kommentelőt-csak mikor reagáltál rá,azt jelzi nálam emailben és akkor tűnt fel.
      Mondjuk azt nem tudom hogy ennek a gyökerét el lehet e pusztítani- főleg ha régi sérelem miatt alakult ki és vált szokássá a kényszer evés. Nekem időről időre előjön a belső késztetés,hogy egyek. Igazából nem értem miféle jelenség ez és hogy a belsőmbe hol keletkezik,mert a legtöbbször még csak nem is vagyok éhes.
      De értem amit mondasz (:

      Törlés
    3. hát ha el is pusztítani nem, de jó mélyre elnyomni lehetséges. Az érzelmi sebek sajnos egy életen át ott maradnak az ember lelkében, eltűnni sosem fognak, maximum elhalványodnak és háttérbe szorulnak, de tudat alatt sajnos mindig ott lesznek. Én azon vagyok, hogy elnyomjam őket, mert nem azok irányítanak engem, hanem én őket :) Néha nekem is nehéz, de előbb-utóbb sikerrel járunk :)

      Törlés
  4. Ehhez a bejegyzéshez annyit fűznék hozzá, hogy alkalomadtán olvasd el nálam az alábbit:
    http://tipegozombi.blogspot.hu/2013/07/milyen-tipusu-erzelmi-evo-vagy.html

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon tetszett ez a bejegyzés, amit ajánlottál - én tipikusan a hangulati evő vagyok. Szinte minden sora a leírásnak mintha rólam szólna.

      Törlés
  5. great blog, very inspiring
    lets follow each other! just let me know and I will follow back :)

    - www.angelaah91.blogspot.nl

    VálaszTörlés
  6. Igen, hasonló témát én is kiveséztem nem rég Zsúval. A fengshui szerint amúgy hogy ha a konyhát látod meg először, mikor haza mész, akkor automatikusan enni fogsz rögtön. Szerintem ebben is lehet valami.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na ilyenről sem hallottam még, de nagyon érdekes és elgondolkodtató. Van is benne valami, mert minden agyban dől el, és ha az agyam elsőnek azt az infót kapja, hogy ott a konyha, automatikusan hozzákapcsol majd valami cselekvést is.

      Törlés
  7. Én tipikusan ez vagyok/voltam, bármennyire is "nevetséges". Mintha be lennék drogozva és tombolok a hűtő mellett, vagy szimplán felvásárolom a fél boltot és magamba tömöm. Sikerült is magamra rántani jó pár kg-t, szerencsére már a fele lement, de még van mit a tejbe aprítani. Szerintem kevesen beszélnek erről nyíltan, mert ugyebár "nevetséges", hogy ilyen van. Pedig van, nincs mit tenni. Úgy ahogy valaki a drogba, alkoholba menekül, addig más a kajába.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát, valakinek lehet, hogy ez nevetséges, nekem nem az :) Én megértem a problémádat, mert én is szenvedtem/szenvedem vele és tudom milyen nehéz. Én most úgy döntöttem írok erről, nem zavarnak az úgymond kényes témák, mert az a visszajelzés, hogy sokaknak segítenek ezek. Ha emiatt betéved ide néhány ellentétes véleményű ember, az sem zavar, nincs vele semmi gond, helyre teszem magamban. De legalább felvállaltam, beszéltem róla annak reményében, hogy talán másoknak is hasznos lehet. Nincs ezen mit letagadni, sokaknak jelent problémát az érzelmi evés, de minden gondot lehet orvosolni :)

      Törlés
  8. Hű de fura volt ezt olvasni, szerencsére rám ez abszolút nem jellemző, és nem is volt soha. Ellenkezőleg, ha mélyponton vagyok nem megy le egy falat sem a torkomon, és hányingerem van az ételtől.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Akkor ezek szerint te a másik véglet vagy :) Biztos fura lehet, nekem viszont pont az a fura, ha valaki ilyenkor rosszul van az evéstől, nekem stresszes helyzetben könnyebben csúszik le a falat.

      Törlés
  9. Hm, hát én inkább ilyen összetett fajtája vagyok. Jutalomból nem szoktam enni, de mielőtt kiderülne, milyen csodálatos emberpéldány vagyok - olyankor vásárolni szoktam. Jó, csóró vagyok, de mondjuk egy körömlakkot. Egy rúzst. Valahogy így; mert egyébként a kívánságlistámat sosem venném meg, nincs arra pénzem... szóval megfelelően adagolva. Ez szerintem érzelmileg ugyanaz, de nem látom, ezzel szigorúbban véve mi probléma lenne. (A kapitalizmuson kívül, persze:D)

    Ha szomorú vagyok... amikor tényleg nagyon magam alatt vagyok, vagy nagyon ideges (vizsgaidőszak, ilyesmi), akkor nem tudok enni, összemegy a gyomrom, hányingerem van, de olyan szimpla szomorúságnál simán meg tudok enni egy tábla csokit. Ha barátnőivel teszi az ember ugyanezt, még tutibb a terapeutikus hatás. Tudom, hogy vannak ennek komolyabb esetei, de kismértékben szerintem semmi baj nincs vele. Egészséges mérték alatt tartva... tényleg, kinek ártasz vele? Valószínűleg még magadnak se igazán.

    A romantikus filmes fagyievést még sosem próbáltam, persze az is igaz, egyébként is ritkán ettem dobozból fagyit, és sosem egyedül. De még az sem annyira túlzás, elvégre hányszor szakít zokogósan az ember életében? Annyi doboz fagyi csak belefér, ha meg nem, minek élünk egyáltalán?:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A vásárlás is jó dolog, állítólag bizonyították, hogy a nők számára ez terápiás jelleggel bír - azóta bátran hangoztatom ezt, mikor bekanyarodok a drogériába és a kedves uram elkezdi forgatni a szemeit :P Egyébként talán egy fokkal jobb, ha az ember valami olyasmit vesz magának kis jutalom gyanánt, amit később is használhat, mert igaz, hogy többe kerül, de kevésbé káros. Érzelmileg valóban nagyon hasonló.
      Mikor nagyon, de nagyon magam alatt vagyok, olyankor én sem eszem, inkább a hétköznapi szomorkodásra szokott példa lenni a nassolás. Mikor valami komoly lelki baj gyötör olyankor én is annyira el vagyok foglalva a fájdalmammal, hogy az alapvető emberi szükségleteimet is elfelejtem, mint pl. az evést. De egy hétköznapi stresszhelyzet, egy fájdalmas beszólás, egy leszidás simán kivált belőlem evési kényszert. Az a baj, hogy mivel érzékeny ember vagyok, nálam nincs olyan, hogy egészséges mérték. Mert amin más el sem gondolkodik, azon én vérig sértődöm, megbántódom és kész a baj :D De dolgozom az ügyön és igyekszem okosabban cselekedni.
      A fagyis dologra meg csak annyit, hogy imádom a hozzáállásod - mindenkinek ilyen vidáman kéne felfogni a dolgokat ^^ Mondjuk én sem ettem még meg annyi fagyit, nem is tudnék, de néhanapján egy ekkora dőzsölés mindenkinek az életébe belefér :)

      Törlés
    2. Jó, szerintem most mondták életemben először rám, hogy milyen pozitív a hozzáállásom. Meghatódtam.

      Törlés
    3. Hát ilyen téren pozitívabb az enyémnél :P

      Törlés
  10. Ha kiskoromban Anyám kiborítottam valami csíntevéssel, mindig evett valamit. Persze utána mondta, hogy az én hibám, hogy megette a fél hűtőt. Amióta elköltöztem otthonról, mintha vékonyabb lenne :D

    Nekem is van egy kis evési zavarom, én az unalomból evő típus vagyok. :/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nálunk ilyen eset nem volt, anyukám inkább az a típus, aki ha túl stresszes, nem eszik egy falatot sem. Ellenben én :/
      Az unalomból evés talán még rosszabb egy fokkal, mert az ember többször unatkozik, mint bosszankodik, így többet is nassol :( Sajnos néha rám is rámtör, de igyekszem lefoglalni magam, hogy ne történjen meg.

      Törlés