Filmélmények sokasága 1. rész

Rengeteg filmet néztünk meg mostanában, amiket ha most egyszerre akarnék értékelni, irtó hosszú bejegyzés lenne belőle. Annak érdekében, hogy ne unjátok magatokat halálra az olvasás közben ketté vettem a filmélményeimet, most az első rész történeteiről írnék pár sort. A történetek rövidített leírásait minden esetben a port.hu oldalról vettem.

Bújócska

"Dr. Richard Goodman nemrégiben özvegyült meg. A pszichiáter a kilencéves kislányával együtt próbálja túltenni magát felesége hirtelen elvesztésén. Emily azonban nehéz eset: képtelen feldolgozni a történeteket. Apja megkéri egykori tanítványát, Dr. Katherine Carsont, hogy segítsen a világtól egyre jobban elzárkózó kislánynak. Több hónapos kezelés után Goodman úgy dönt, hogy New Yorkból egy csendes kisvárosba költöznek. Ám ez sem javít a helyzeten, sőt, Emily egyre több időt tölt új, képzelt barátja társaságában, aki élvezettel játssza halálos játékait." 

Hát hogy őszinte legyek ezt a filmet már régebben néztem meg, mármint azok közül, amiket most bemutatok nektek, úgyhogy kissé kopottak róla az emlékeim. Ez talán azért is van így, mert nem hatott meg túlságosan. A főszereplők hírneve arra engedett következtetni, hogy egy veszettül jó kis thrillerben lesz részem, ehhez képest én csak azon voltam képes vergődni, hogy mennyire irritál Dakota Fanning a teniszlabda méretű szemeivel. Nem szeretem őt, hiába próbálom több munkájával is megadni neki az esélyt, nem megy. Kislányként ebben a sztoriban még jobban az agyamra megy, ráadásul a színészi játéka is a szokásos idegbeteg, "most szöktem a sárga házból" jellegű cucc. Na de hogy a sztoriról is ejtsek pár szót: habár az elején a film azt sejteti, hogy esetleg természetfeletti jelenséggel lesz dolgunk (tipikus eset, a kislánynak lesz egy "láthatatlan játszópajtása az új házban), legnagyobb csalódottságomra nem erről van szó. Nem fogom lelőni a poént azok számára, akik még nem látták, de bevallom én jobban örültem volna valami dühös szellemnek, vagy nem is tudom. Emiatt kicsit csalódott voltam, pedig a végkifejlet végülis egész ötletesen volt megoldva. Viktor szerint kb. a film felétől lehetett tudni, hogy ki is ez a titokzatos barát, aki szeret bújócskát játszani, de azt hiszem én ehhez túl naiv vagyok, mert mindig ledöbbenek a legevidensebb konklúzión is. Egyszer nézős volt számomra és sajnos nem hagyott bennem akkora "wow" érzést, hogy ajánljam is.   

Pi élete

"Pi Patel élete semmiben sem hétköznapi. Egy francia uszodáról kapta a nevét. Az apjának állatkertje van Pondicherryben. Tizennégy évesen hűtlen lesz gyökereihez, hogy egyszerre próbáljon keresztény, mohamedán és hindu lenni. És 227 napot tölt egy mentőcsónakban a Csendes óceánon kettesben egy Richard Parker nevű bengáli tigrissel."

Régóta ült ez a film a gépemen, mert hát akkora volt anno körülötte a felhajtás, mindenkinek volt róla véleménye, csak úgy, mint a Gravitációról. Ehhez képest én még csak most vettem rá magam a megtekintésére, pedig azért birizgálta a kíváncsiságomat, hogy mégis miféle fil lehet ez? Önéletrajz? Elvont művészfilm? Katasztrófafilm? Vallási horderejű film? És hát, ezek úgy együttvéve alkotják Pi életének történetét. Azonban rögtön az elején el kell mondanom, hogy a történet még a különleges spirituális felhangja ellenére sem ébresztett bennem semmi különös érzést. Nem éreztem úgy, hogy megvilágosodtam általa, vagy hogy megnyíltak előttem az igazság kapui, szimplán csak kaptam egy csodálatos látványvilággal megáldott filmet és néhány nagyon komoly tanulságot. Pi és Richard Parker, a tigris hányattatásai a tengeren habár nagyon érdekesek voltak, számomra nem voltak olyan nagyon kiemelkedőek. Nagyon örülök, hogy végül megnéztem, mert tényleg kár lenne kihagyni, de összességében sajnos felejthető műről van szó. Az egyetlen dolog, ami igazán elgondolkodtatott benne az az volt, mikor Pi beszámolt a japán fejeseknek arról, hogy miként is menekült meg. Azok persze nem hitték el egy szavát sem, elvégre ki kajálná be, hogy egy gyerek egy csónakban túlél 6 hónapot a nyílt tengeren egy kiéhezett bengáli tigrissel, közben pedig eszelős kalandokba keveredik? Viszont amikor Pi a valóságot átalakította olyan verzióvá, ami a földhözragadtabb emberek számára is hihető volt, ledöbbentem. Mert szimbolikus jelentése volt. Megrázó és gyomorforgató volt egyszerre, ugyanakkor végtelenül szomorú is. Annál az egy jelenetnél úgy éreztem, hogy ezen a ponton tényleg megérintett a film. Nem hiszem, hogy ezt a jelenetet valaha is elfelejteném, de sajnos csak ennyi volt számomra érdekes a Pi életéből. Ettől függetlenül én ajánlom nektek, nézzétek meg, mert tényleg csodaszép, és már csak azért az egy jelenetért is megéri leülni elé. 

Noé

"Bátorságról, önfeláldozásról és reményről mesél Darren Aronofsky, amikor a közönség elé tárja személyes vízióját Noéról. Az Oscar-díjas Russell Crowe alakítja Noét, azt az embert, akit Isten nagy feladatra választott ki, mielőtt vízözön pusztította volna el a világot. A film lenyűgöző vizuális kalandra hív, miközben olyan örök témákat boncolgat, mint jó és rossz küzdelme, pusztítás és kegyelem, remény, család és új esélyek lehetősége."

Nagyon vártam, hogy végre megnézhessem a Noét. Habár nem vagyok keresztény, mindig is imádtam a vallási témájú történeteket, mert elgondolkodtatnak, és igaz, hogy nem annyira a keresztény vallás felé terelgetnek, de általuk újra és újra megértem a hit fontosságát, s ezt a csodát újra felfedezem magamban. Ezt a filmet viszont két külön módon is lehet szemlélni, sőt, azt mondom, hogy kell is. Egyrészt ott a vallási oldala, ahol sajnos nem teljesen történethű, amin én nagyon tudok bosszankodni, mert amit emberek milliói ismernek, azt nagyon nem kéne megmásítani, pláne hogy vallási témáról van szó. Ugyanakkor ott a másik nézőpont, amikor egy jó kis filmként nézzük az egészet, és úgy bizony ez egy remek mozi. Én igyekeztem félretenni a történet változtatásait és csak a sztoriját nézni, így pedig minden egyes percét imádtam és élveztem. Nem csak, hogy látványos lett, de lelkileg is adja, amit várunk tőle. Megmutatja nekünk az ember gyarló és magasztos oldalát, a hit és a szerelem erejét, illetve a család fontosságát. Rengeteg monumentális pillanat van a filmben, ahol elszorult torokkal ültem a székemben, imádom az ilyesmit, ugyanakkor az emberi szörnyűségek láttán sokszor elfordítottam a fejem, mert egyszerűen lelkileg nem bírtam. Szóval hatásvadász a film, nem is kicsit, de nálam minden ilyesmi működik annak ellenére, hogy tudom, manipulálva vagyok :P Akit pedig ki kell emelnem az természetesen Emma Watson, aki bebizonyította, hogy nem csak Hermioneként állja meg a helyét, hanem más szerepekben is remekel. Nagyon tetszett a játéka, remélem még sok jó alakítást fogunk tőle látni. Másik kedvencem Jennifer Connelly volt, aki olyan mesterien adta elő a lelket sújtó jeleneteket, hogy borsódzott bele a hátam. Mindenképpen ajánlom mindenkinek, de csak úgy, hogy a keresztény mitológiai háttért félreteszitek, mert úgy lehet igazán élvezni.     

World Trade Center

"2001. szeptember 11. szokatlanul meleg nap volt New Yorkban. Will Jimenónak, a kikötői rendőrség (PAPD) tisztjének megfordult a fejében, hogy kivesz egy szabadnapot és hobbijának, az íjászatnak hódol, de azután mégis úgy döntött, bemegy dolgozni. John McLoughlin őrmester, a PAPD köztiszteletben álló veteránja akkor már órák óta ébren volt, mivel minden reggel másfél órát kellett utaznia, míg beért a városba. A két férfi és kollégáik mind Manhattan központja felé tartottak, ahogy mindennap. Ám ez a nap más volt, mint a többi.

A riasztásra elsőként reagáló PAPD csapat Manhattan központjából a World Trade Centerhez vonult. Öt férfi, köztük McLoughlin és Jimeno, bementek az épületekbe, és csapdába estek a romok alatt, amikor a tornyok összeroskadtak. Csodával határos módon McLoughlin és Jimeno életben maradtak, de hat méter mélyre temették őket a betontömbök és fémdarabok. Bár nem látták egymást, hallották, hogy mindketten életben vannak, és a következő tizenkét órát úgy élték túl, hogy a családjukról, a munkájukról, a reményeikről és a csalódásaikról meséltek egymásnak. Az ő történetüket mondja el Oliver Stone filmje, a World Trade Center.

A film John és Donna McLoughlin, valamint William és Allison Jimeno igaz történetei alapján készült."
Nehéz mesélnem erről a történetről. Nem szeretnék belemenni szeptember 11 politikai vonatkozásaiba, ahhoz nem értek és nem is ezt tartom most lényegesnek, hanem a film lélekre gyakorolt hatásait. Ez a történet letaglózott. A valós katasztrófánál is földbe gyökerezett lábakkal álltam a tévé előtt, hirtelen megállt az élet mindenhol, mintha mindenki a híreket nézte volna. Akkor és ott arra gondoltam, mit érezhettek azok az emberek, akik ott rekedtek a tornyok romjai alatt? Min mehettek keresztül, mit élhettek át? Ha csak belegondolok abba, hogy én kerüljek ehhez hasonló reménytelen helyzetbe, rögtön elfog a pánifélelem. Ahogy a leírás is mutatja, ez a film két ember tapasztalatait tárja elénk. John és Will bent rekedtek az egyik torony liftaknájában, és olyan kicsi, életveszélyes helyen kellett nyomorogniuk ki tudja hány napig, hogy a megmenekülésükre mikroszkópikusan kicsi volt az esély. A két férfi beszélgetéssel próbálta életben tartani egymást, mivel mindketten súlyosan megsérültek. Így aztán aki nagy akciókra számít, az ne vágjon bele ebbe a moziba, mert amellett, hogy katasztrófafilm, nagyon erősen dráma is. Megismerhetjük a két férfi családját, s általuk végigszenvedjük mindazt a reménytelen, kétségbeesett őrületet, amit nekik kellett átélniük. Mind kívülről, mind belülről szemlélve félelmetes volt ez a film. Ez talán azért is lehet, mert nagyon empatikus ember vagyok, könnyen át tudom érezni mások helyzetét, márpedig ez a két család megjárta a poklok poklát. A túlélő férfiakról nem is beszélve, akik ki tudja meddig küzdöttek az életben maradással odalent, több tonnányi törmelék alatt, miközben életveszélyes sérüléseik keletkeztek és folyamatosan ott motoszkált a fejükben a gondolat, hogy soha nem jutnak ki onnan élve. Ezt a filmet mindenkinek ajánlom. Nem azért, mert csodálatos, nem azért, mert fantasztikus a látványa, hanem mert lelkileg ad hatalmas élményt. Vegyes élményt persze, de ennek pont ez a lényege.    

A lehetetlen        

"A háromgyermekes angol család külföldön tölti a téli szünidőt. Maria és Henry Thaiföldre utaznak a fiaikkal, hogy a trópusi paradicsomban töltsenek néhány kellemes napot. 2004 december 26-án reggel a medence mellett pihenik ki az előző esti karácsonyi buli fáradalmait, amikor szörnyű földmorajlás rémiszti meg az embereket. Mariát szinte megbénítja a félelem, azután meglátja, hogy hatalmas vízfal hömpölyög feléjük. Az Indonézia közelében lezajlott tengeralatti földrengés keltette cunami lecsap rájuk. Igaz történet alapján."

Ez a film a legfrissebb élményem, ugyanis ma este néztem meg. Totálisan sokkolt és olyan mélyen a hatása alatt vagyok, mint még semmi másnál. Teljesen letaglózott és ledöbbentett. Még keresem a megfelelő szavakat rá. Maga a történet igazából nem szorul kifejtésre, hiszen a fülszöveg mindent elmond. Ez a film egy család beszámolója alapján készült, akik túlélték a 2004-es cunamit. Tehát igazából annyival le is lehetne rendezni, hogy nyaraltak, jött a víz, elsodródtak, elkeveredtek, majd egymásra találtak. Nagyjából ez a keret. De ami mögötte van, amit szavak nélkül, csupán a színészi játékkal keltettek életre az olyan mély és olyan fájdalmas, hogy még írni is nehéz róla. Nagy előnye a filmnek az, hogy nem használtak benne olyan sok digitális effektet, így nincs az az érzetünk, mint más katasztrófa filmeknél, ahol a szélsebességgel közeledő meteor, a kiömlő láva, vagy éppen a tornádó kelt tipikus mozis hatást. Ezek olyan filmek, amikről tudod, hogy csak kitalációk, mert annyira képtelen megoldások vannak benne, hogy csakis az ember szórakoztatására készülhettek. De a Lehetetlen nem ilyen. Ez a film tényleg azt mutatja be, hogy milyen az, mikor kiárad a tenger, s az ember csupán magatehetetlen testként sodródik egy nálánál jóval nagyobb erő karmai között. Ahol nincsen pont jókor kiálló göcsörtös faág, amiben megkapaszkodhatsz, csak egy ócska matrac, amit bármikor kisodorhat a kezeid közül a hömpölygő víz. Nincs krokodil, vagy cápa a vízben, de helyette ott van a rengeteg hordalék, amik nagyobb kárt tudnak tenni az emberi testben, mint gondolnánk. Ez a film a valóságot mutatja nekünk, s ezért is olyan elborzasztó. Nem rágtam le a körmömet tövig és nem rángattam idegesen a lábamat, hogy vajon mi lesz velük. Meredt tekintettel, némán, mozdulatlanul ülve     néztem, hogy miként élte meg ez a család ezt a borzalmas természeti katasztrófát. És nincs benne szépítés, szóval akinek gyenge a gyomra, az inkább bele se kezdjen. Nem is mozi ez, inkább élő, lélegző dokumentumfilm. Együtt izgultam az anyáért, akinek rettenetes sérülései lettek, mégis tartotta magát, és a legidősebb fiúért, aki anyjával együtt próbálja túlélni a helyzetet, s mivel utóbbinak súlyos sérülései vannak, neki kell a felelősségteljes, józanul gondolkodó szerepet betöltenie. Néha üvöltenie kell az anyjával, hogy menjen tovább, de néha ő is csak egy rémült gyerek, aki nem bírja nézni anyja irgalmatlan sérüléseit. És közben ott van az apa, aki kétségbeesetten keresi a feleségét, miközben meg kell hoznia egy nagyon nehéz döntést. Őszintén szólva nem tudom mit írhatnék még róla. Ez is olyan film, ami örökre beleégett az emlékezetembe. Nem azért, mert lenyűgözött, hanem azért, mert elborzasztott és szíven ütött. Nem mondom, hogy ajánlom, és azt sem, hogy nem, mert nem mérhető a hálivúdi filmek mércéjével. Ezt a filmet azért KELL látnotok, mert megtörtént és mert olyan élményt fog nyújtani nektek, amit soha életetekben nem felejtetek el. Ami könnyen lehet, hogy megváltoztat titeket. Ahogy engem is.