2014. május 1., csütörtök

Látogató




Észrevétlen sötétedik 
szívemben az éjszaka,
lomhán kúszva rám telepszik,
s nem enged már el soha.

A torkomból felszakadt sikolyt
némán hordja el a szél,
emléked álomba ringat,
s halálba altat a tél.

Nincs kereszt a nyakamban,
sem imakönyv a kezemben,
belülről feszíti szét 
a lelkemet a félelem.

Vergődök és vonaglok, 
s te némán nézed kínjaim.
Kiölnélek magamból, 
ha volnának még szárnyaim.

Epeízű csókodat még
tisztán érzem nyelvemen.
Sötét hajam simogatva 
mesét olvasol nekem.

Dédelgetsz és duruzsolsz.
Mosoly mászik arcodon.
Én meg tehetetlen nézem,
hogy tör rám a fájdalom.

Játék kéne? Játszhatunk hát.
Számolj százig, elbújok!
Föld alá és felhők fölé,
hová nem ér el karod.

Nem lesz velem könnyű dolgod,
nem adom az életem.
Hiába is futsz utánam,
nincs hatalmad fölöttem!

7 megjegyzés: