2014. április 14., hétfő

Vágy az egyedüllétre



Ezek a gondolatok is régóta érlelődtek bennem, most pedig pont olyan hangulatomban vagyok, hogy megosszam veletek őket. Nem feltétlenül lesz a tőlem megszokott kedves, vidám hangulatú bejegyzés, de néha ilyenre is szükségem van.
Nagyon szeretem a családomat. A férjemet, a barátaimat, egyszóval azokat az embereket, akik fontosak nekem. Szeretek a társaságukban lenni, foglalkozni velük, egyengetni az életüket, beszélgetni, nevetni, közös programokban részt venni. Mégis vannak napok, amikor képtelen vagyok elviselni más társaságot a saját magamén kívül. Elég gyakran tör rám a vágy az egyedüllétre, de én ezt nem valami borzalmas dolognak, esetleg rossz előjelnek veszem, hanem egy szükséges muszájnak. Időről időre rám tör a késztetés, miszerint el kell vonulnom mindenkitől és kicsit ki kell zárnom a külvilágot, hogy befelé fordulhassak és rendbe tegyem a gondolataimat. Meg kell szabadulnom a rám tapadt fölösleges, zavaró energiáktól, és olyankor nagyon magamnak való tudok lenni. Amúgy is meg van bennem a hajlam a befelé zárkózásra, de ilyenkor különösen előjön belőlem. Olyankor tényleg senkit nem viselek el magam körül. Eljön az életemben egy olyan szakasz, amikor automatikusan leválasztom magam egy fallal, és amíg nem raktam újra rendbe magam, addig nem engedek be senkit. Ez sosem személyes dolog, hanem létszükséglet. Pokoli nagy szükségem van rá. Mert hiába rajongom körbe a szeretteimet és hiába imádom őket mind egy szálig, ha magányra vágyom, akkor senkinek a társaságát nem tudom elviselni magam mellett, semmilyen formában. Se találkozók, se levelek, se üzenet, semmilyen kapcsolatfelvétel. Még az is zavar, ha valaki némán ücsörög mellettem, mert olyankor állandó belső feszültség van bennem, hogy akkor nekem most beszélgetést kéne kezdeményeznem, vagy folytatnom. Nem, egyszerűen vannak napok, amikor az lenne a legjobb, ha el tudnék vonulni a világtól egy csöndes erdei házba, kint ücsöröghetnék a jó levegőn és semmi más nem lenne ott velem, csak a saját gondolataim. Néha azok is épp eléggé nehezek számomra. De sokszor tör rám az az érzés, hogy képtelen vagyok egy percnél tovább megmaradni az emberek között és azonnal, pánikszerűen elmegyek onnan. Mindig is nagy szabadság tudat élt bennem - nem szeretem, ha korlátok, skatulyák közé szorítanak, és azt sem, ha nem kapom meg a nekem járó személyes teret. Nem tudok mindig colgate vigyorral az arcomon emberi történeteket hallgatni, nem mindig tudok megértő lenni és nem mindig tudok teljes egészében odafigyelni arra, amit mondanak nekem. A lelkem néha ösztönösen fogja magát és elkóricál a fentihez hasonló szituációkból. Nagy szerencsém, hogy olyan párom van, aki ezt a személyes tér igényemet nem hogy megérti, de támogatja is, mivel Viktor is olyan, akinek alkalomadtán jól esik, ha nem kell emberek közelébe mennie. Őszintén szólva irtó hamar meg tudok telni az emberekből áradó érzelmi energiával. Nagyon érzékeny vagyok az emocionális dolgokra, ezeket úgy szívom magamba, mint a szivacs, és egy idő után annyira sok, annyira felgyülemlik bennem a sok érzelem, hogy muszáj kiszellőztetnem a fejemet tőlük. Olyankor azt szeretem, ha pár óráig, de akár egy egész napig senki nem szól hozzám, távol vagyok a modern világtól és csak nézhetek ki a fejemből. A külső szemlélődő számára ugyanis csak ennyi látszik belőlem, pedig a bambuláson túl szinte elpárolog belőlem az a sok, mások által rám ragasztott feszültség. Az akkori némaságom, a pihenésem, mikor látszólag semmi hasznosat nem csinálok, a fejemből való kibámulásban és a semmittevésben olyan dolgok lapulnak meg, amik nélkül valószínűleg meg is bolondulnék. Nehéz, mikor az ember empatikusan ennyire fogékony. Szinte minden emberből ragad rám valami, még ha csak elmegy mellettem az utcán, és vannak olyanok, akiknek jóformán az egész életét magamba szippantom. Nehéz ezzel élni. Ennek fényében nem is csoda, ha néha meg kell szabadulnom ettől a sok idegen energiától, mert akkor egyszerűen nekem már nem jutna hely. És tudjátok, hiába tűnök társasági embernek (sokan ezt modják rólam), igazából nagyon szeretek egyedül is lenni. Ezzel nem azt mondom, hogy a szeretteimmel nem jó együtt, de az egyedüllét számomra olyan áldásos tud lenni, olyan jóleső és  felüdítő, hogy arra nincsenek is szavak. Bitang nagy szükségem van rá. Imádok az ágyam szélén ücsörögni és bámulni az akváriumot akár órákon keresztül. Imádok beleveszni az ablakunk alatt lévő állandóságba, ahogy nézem a tájat és semmi nem változik. Imádom a csöndet. Imádom, amikor zúg tőle a fülem, mert a zajhoz vagyok szokva, és ha sokáig csönd vesz körül, már azt érzékelem hangosnak. Imádom figyelni a testem működését, a gondolataim áramlását és azt, hogy megtisztulok, megkönnyebbülök. Szinte tollpihének érzem magam utána. Aztán persze újult erővel vetem bele magam az emberi kapcsolataimba, de néha ez nagyon kell. Azt figyeltem meg, hogy az utóbbi időben sokkal gyakrabban érzek késztetést az elvonulásra, mint régebben. Talán több inger ér, vagy erősebbek, nem tudom, de hálát adok az égnek, hogy ezen vágyaimat meg tudom valósítani. Komolyan mondom nektek, utána új emberként térek magamhoz, kb. mintha eltöltöttem volna valahol egy wellness hétvégét. Pedig nem masszírozott senki, nem volt aromaterpáia, sem pezsgőfürdő, csupán néhány üres járatos, gondolkodós óra. Velem ez teszi a legnagyobb csodákat. Nem tudnám az életemet 120%-on pörögve élni. Kellenek napok, amikor kicsit lelassulok, hagyom, hogy elvesszen körülöttem tér és idő, hogy belezuhanjak a csöndbe és abba a békés sötétségbe, ami betakar. Még írni is gyönyörűség róla, szinte megint vágyom arra, hogy legyen pár órám a teljes némaságban és süketségben. Ez mondjuk nem is csoda, hiszen a mai világban tényleg annyi dologgal szembesülünk, hogy egy ingerszegény környezet felér a legfantasztikusabb gyógyító balzsammal is.
Én mostanában megint érzem magamon ezt a vágyat. Napról napra erősödik bennem, de gondolom a közelgő tavaszi szünet is kihozza belőlem. Már nagyon várom, hogy lehessen ismét egy olyan napom, amikor kiszellőztethetem a fejemet.
Ti éltetek már át hasonlót, vagy ez csak az én dilim?

19 megjegyzés:

  1. Maximálisan át tudom érezni... Azzal a kevés közeli barátommal, aki van, nagyon szeretek együtt lenni, de még így is vannak olyan napjaim, amikor szeretném, ha még ebédelni sem kéne kimennem a szobámból. Órákig el tudok lenni a fejemben, ha nem is a 'semmit' csinálva, hanem olvasgatva, zenét hallgatva, rajzolgatva. És ez tényleg nem igazán antiszocialista dolog (te is azt mondod, hogy társasági ember vagy, habár szerintem rám ez jóval kevésbé igaz), ez szimpla introvertáltság, ami nagyon nem ugyanaz. Egyszerűen kimerülök, ha egyfolytában emberek között kell lennem. Az egyetlen veszélye ennek nálam, hogy néha nem tudom, tényleg feltöltődés kell-e, vagy csak szimplán a fejembe zárkózom.
    Amúgy pont most találtam egy ilyen vicces táblázatot erről, hogy a különböző társasági típusoknak mi a kedvenc 'központozása': a tartózkodóaknak a '...', az introvertáltaknak a ',', az extrovertáltaknak a '!', a rámenősöknek meg a '!!!444$XX!!' (gyakorlatilag minden túlzásban). Nyilván ez sarkít egy picit, de van benne igazság: nem is gondolom át a mondataimat, csak összefűzném a gondolataimat, és hoppá, máris van egy 5-6 soros mondatom - ha igényes szöveget szeretnék írni, általában nekiállok szétszedni ezeket, de a blogomon, egyéb ilyen helyeken úgy szoktam hagyni, ahogyan jött:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kitöltöttem régen egy tesztet, ott én is introvertált lettem. Nem vagyok társasági ember, csak jól alkalmazkodom. A kimerültséget én is érzem magamon, nagyon kell az egyedüllét. Sokan félnek tőle, nem mernek egyedül maradni saját magukkal. Én kedvelem a társaságom :) Egyébként rám is jellemzőek ezek a többszörösen összetett mondatok, néha visszaolvasva elborzadok tőlük aztán hozzád hasonlóan darabolom őket :)

      Törlés
  2. Teljesen egyetértek...
    Mondjuk nekem van a magamba zárkózásnak olyan szakasza, amikor csak egy ember jöhet a közelembe...sőt igénylem is, hogy ő ott legyen, mint "kapcsolat a külvilággal"...
    S legszívesebben néha én is elhúznék remetének csak pár napra, hétre...főleg amikor úgy érzem, hogy még magamat se bírom elviselni...:/
    Remélem majd hamarosan eljön a fejszellőztetős napod, tapasztalatból tudom, hogy az ilyet nem lehet sokáig (nem érdemes) elnyomni...:/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én azt szeretem, ha olyankor nincs mellettem senki. Minden energia zavar a sajátomon kívül.
      A tavaszi szünet alatt biztos megejtem a mostani "tisztogatást", mert már nagyon kell :/

      Törlés
  3. Egy az egyben így mûködöm én is - na jó, nem teljesen, mert én egyáltalán nem vagyok társasági ember...:) -, meg még sokan mások, nem akkora ügy ez, nem tudom, sokan miért nem képesek megérteni, elfogadni, hogy van ilyen is...)

    Nekem konkrétan az a furcsa, ha valakinek nincs szüksége személyes térre és én - idôre, nem értem, az olyan emberek hogy kezelik azt a rengeteg impulzust, amit napi szinten kapnak...:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem sincs semmi probléma azzal, ha valaki nem társasági ember. Én speciel nem érzem jól magam a tömegben, meg a szórakozóhelyeken. Zavar a sok energiakavarodás, fáj tőle a fejem és szédelgek. Egyébként azon én is csodálkozom, hogy egyesek miként tudnak meglenni állandóan tömegben. Én meg is bolondulnék.

      Törlés
  4. Kell is bizony egy kis magány. Társas lények vagyunk, de így vagyunk összerakva. Én napközbe egyedül vagyok állandóan, így nekem így enyhül a magány utáni vágyam. Jó hogy Viktor van neked és jó hogy ilyenkor "nincs"! Tökéletes választás volt minden téren! :) <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Napközben én ugye dolgozom, olyankor a kollégák vesznek körül, este pedig a férjemmel vagyok, szóval velem mindig van valaki, de azért napközben is igyekszek beiktatni pár olyan percet, amikor egymagam lehetek. Nagyon kell. Igen, Viktor tökéletesen ráérez arra, hogy mikor van szükségem az elvonulásra, mert neki is nagy igénye van erre. Valóban, ő a lehető legtökéletesebb ^^

      Törlés
  5. Elgondolkodtam ezen az írásodon, én nem szeretek egyedül lenni, voltam eleget: ) Nem szeretek a gondolataimmal egyedül maradni mert azok elég súlyosak, ha úgy alakul hogy egyedül maradok teljesen nagyon nehéz kikapcsolni az agyam negatív szegletét, pedig alapvetően sok pozitív dolog ért már az életben, de ezen az agymenésen változtatni fogok. :) köszönöm a bejegyzést!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mindannyian mások vagyunk, mások az igényeink. Én néha el kell, hogy vonuljak a világ elől, mindenki elől. Nekem ez kell. Egyeseknek ez biztos furcsa, de én így működöm. Sosem zavart az egyedüllét, pedig én is voltam sokat így. De hát ahogy mondtam, mindannyiunknak más igényeink vannak :)

      Törlés
    2. Szerintem ez a normális, hogy szánsz magadra időt, nekem is kéne, csak máshogy működik most a dolog. Biztos sok mindent elnyomok magamban, mert nem adok lehegőséget annak,hogy off legyek. Én örülök, hogy Te és még sokan mások képesek saját magukkal lenni, úgyhogy követem a példátok ^_^

      Törlés
    3. Bizony, tessék magadra is időt szánni, mert TE vagy a legfontosabb, mindenki más csak utánad jöhet a sorban! :)

      Törlés
  6. Én nem igazán vagyok társasági ember, szeretek egyedül ellenni magamban. Néha igénylem, hogy valakivel beüljek valahova, vagy elmenjek egy-egy nagyobb társaságba, de ez is csak az utóbbi néhány évben.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azt hiszem én is pontosan ilyen ember vagyok :)

      Törlés
  7. Én is szeretek egyedül lenni, magamba fordulva elmélkedni, álmodozni vagy csak simán lenni. Szerencsére egy majdnem minden napos sétával ezt valamelyest el tudom érni, abban az egy órában csak én vagyok és a gondolataim, a lábam meg csak visz a megszokott úton.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az nagyon jó dolog, én is szeretem ezeket a jó kis sétákat, amiket merengéssel, elmélkedéssel tölthetek :)

      Törlés
  8. Erre egyszerűen szükség VAN. Nekem is sokszor kialakul ez az úgynevezett "emberfóbiám", gondolom, hasonló okokból, amikor menekülök... (Amikor ez az egyetem kelős közepén alakul ki, ezer ember között, akkor nehéz csak igazán búvóhelyet találni :/)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem elég gyakran van ilyen elvonulási kényszerem, de hogy őszinte legyen egyáltalán nem bánom, a sűrűségét sem, és igyekszem mindig eleget tenni ezen vágyamnak, s mihamarább embermentes körzetbe húzódni.

      Törlés
  9. Szilvi, Te teljesen olyan vagy mint én! *.*

    VálaszTörlés