...

Néha úgy érzem, hogy teljesen fölöslegesen gürcölök azért, hogy emberi kinézetet varázsoljak magamra, úgy sem ér semmit. Kezdem azt hinni, hogy nem csak a többi embert, de magamat is megpróbálom becsapni, mert mindegy milyen vakolatot kenek a fejemre, mindegy mennyit vesződök a három szál hajammal és mindegy mit húzok magamra, az emberek akkor is csak egy gusztustalan, ronda gnómnak fognak látni, én pedig értelmetlenül ölöm bele az időmet a csinosítgatásomba. Szarból nem lehet szépet csinálni. Egy időben azt hittem, hogy már meg tudok békélni a beszólogatásokkal, de ma kiderült, hogy nem. Az a kínkeservesen megszerzett kevéske kis önbizalmam és jókedvem, ami az utóbbi pár hónapomat jellemezte egyetlen mondattól semmivé foszlott és romba döntötte azt, amit oly régóta építgetek. De meglehet, hogy annak az embernek volt igaza. Meglehet tényleg teljesen fölösleges reggelente a szép sminkkel bajlódni, ha ronda fejre kerül. Fölösleges a csinos ruhák közül válogatni, ha úgy is az én bálna testemre kerül, mert így rögtön elveszíti a szép hatását. Pedig egész jól éreztem már magam a bőrömben. Képes voltam elhinni magamról, hogy nem vagyok menthetetlenül ronda, és hogy az alkatomból is ki tudok hozni valami tűrhetőt, de úgy tűnik mindig lesz 1-2 őszinte ember, akik lesznek oly kedvesek fejbe vágni a valósággal, nehogy elbízzam magam. És hiába tudom, hogy igazuk van, akkor is nagyon fáj. Próbáltam az utóbbi időben keresni magamon olyan dolgokat, amik szépnek mondhatóak. Találtam is párat. Most már ezeket sem érzem annak, csak önámításnak, amikkel hónapokig etettem magam. Az igazság nagyon kegyetlen dolog. Nekem, mint nőnemű lénynek különösen. Szeretnék szép lenni. Igazán nagyon szeretnék, már csak azért is, hogy az emberek ne undorral nézzenek rám, csak sétáljanak el mellettem. Én már ennek is úgy örülnék. Nem kell dicsérni, nem kell bókolni, sem mosolyogni rám, csak hagyjanak békén. De nem, sajnos mindig van pár ember, akik emlékeztetnek arra miféle elfuserált förmedvény vagyok, s ezzel vissza is rángatnak a rideg valóságba. Tényleg nem értem magamat. Nem értem miért próbáltam vesződni azzal, hogy csinosnak érezzem magam, mert aki alapjáraton el van cseszve, annak aztán adhatsz bármilyen ruhát, bármilyen cuccot, akkor is ocsmány lesz. És mielőtt bárki félreértené: nem tartozom azon nők közé, akik önmaguk sajnáltatásával próbálnak másokból olcsó bókokat kicsikarni. Nem az én stílusom. Azért mondom magamról ezt, mert van tükröm és elég reálisnak érzem az önértékelésem, így pontosan tudom mit látnak belőlem az emberek. Megpróbáltam áltatni magam azzal, hogy a meglévőből is tudok valami esztétikusat csinálni, de ezek szerint nem megy. Pedig én csak szerettem volna egy kicsit NŐnek érezni magam, ám a társadalom tesz róla, hogy csak egy peremrészre taszított, eltűrt ember legyek, aki semmilyen körülmények között nem lehet kellemes megjelenésű. A lelkem szépségével aligha kezdhetek valamit, az a mai világban nem ér semmit. Azt nem látják a kedves beszólogatók, csak azt, hogy molett vagyok, szemüveges, hogy magas a homlokom és hogy tetovált szemöldököm van. És ezeket alkalomadtán eszembe is juttatják, pont, mikor már elkezdtem volna jól érezni magam a bőrömben. Úgy látszik az én harmatgyenge önbizalmam soha nem fogja azt megérni, hogy egy kicsit megerősödjön. Mindig jön valaki, aki lerombolja, aki az arcomba vágja az igazságot, én pedig kénytelen leszek vele farkasszemet nézni. Elvégre az ember nem dughatja homokba a fejét egész életében, szembe kell néznie a valósággal. Én sajnos soha nem tartoztam és nem is fogok azon nők közé tartozni, akiket elfogadhatónak ítélnek meg az emberek. Mindegy mit csinálok, hogy csinálom, kevés lesz. Mert vacak az alapanyag, és szarból nem lehet várat építeni. Olyan boldogan rakosgattam fel a képeimet, legyen az akár táncos, akár sminkes, mert kezdtem végre tűrhetőnek látni önmagam, de azt hiszem néhány jól sikerült képpel nem lehet kiváltani a valóságot.
Most mondhatnátok, hogy ne foglalkozzak mások véleményével. Jó sokszor hallottam már ezt a mondatot. Ám sajnos ha az ember a 25 életéve alatt 20-nál végig azt hallgatta, hogy micsoda undorító, gyomorforgató ocsmányság, akkor azt nehéz kiölni az illetőből, pláne ha időről időre emlékeztetnek is rá. És akibe ennyi éven át masszívan sulykolják ezeket a tényeket, az hiába kap erőre néhány kedves elismeréstől, egyetlen sértés összetörhet benne mindent. Én tudom, hogy sosem leszek se szép, se csinos. Kezdek már lassan beletörődni, hogy szimplán Viktornak van baromi elfuserált ízlése, amiért engem választott, de annyira örülnék, ha az emberek csak hagynának békében élni. Csak ne szóljanak hozzám. Menjenek el mellettem. Kerüljenek ki 5 méteres körzetben, tök mindegy. Csak hagyjanak...
Meglehet ebből a bejegyzésből nagyon kiérződik a keserűségem. Biztos szokatlan is tőlem, meg önsajnáltatásnak tűnik. Nem várok senkitől semmit, ez a bejegyzés nem azért született, hogy a kedves olvasók össznépi erővel próbálják meg visszarángatni a lelket belém (a kommenteket most nem is szeretném engedélyezni, ne haragudjatok érte. A vigasztalástól azt hiszem csak még pocsékabbul érezném magam). Azért kellett, mert ki kellett írnom magamból. Remélem senki nem haragszik meg érte, és remélhetőleg a későbbiekben még visszanéztek hozzám, mert nem tervezek több ilyen "jajdeszerencsétlenvagyok" jellegű bejegyzést közzétenni. Ez most sajnos így sikerült.