2014. április 3., csütörtök

Kép ihlette





Zokog a csönd - édesen, halkan.
Elfojtott sóhaj szól a varjúdalban.

Leszáll köd, megvakul a világ.
Nem látni az út taposott porát.

Szürkék az ízek és szürkék a színek.
Szürkék a vágyak és szürkék a szívek.

Kinyújtott kéz nem ütközik falba,
Emberléleknek itt nincsen hatalma.

Úszunk a ködben, ki tudja hová?
Lábunkat szaggatjuk szét rongyossá.

A távol oly közel. Nincs láthatár.
Egybeolvadt az ég és a bús táj.

Táncol egy leány. Ó, milyen szép!
Ajka csak suttogja párja nevét.

Lába megáll, mosolya megreped.
Fáradt szemmel a távolba mered.

Hogy mit lát, nem tudom. Én zárva vagyok.
Elmém ketrecében raboskodok.

Söpröm a ködöt. Olvasztom, vágom.
Akárhogyan is, szabadulni vágyom.

De otthon vagyok. Nem kell elmennem.
A bágyadt homály ölel keblére engem.

Zörren egy levél. A leány sehol.
Az árnyak között mindig béke honol...

16 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Köszönöm, örülök, hogy tetszett :)

      Törlés
  2. Válaszok
    1. Köszönöm szépen, örülök, ha tetszik ^^

      Törlés
  3. Igazán átélhető, szép vers lett! :)
    Én is szoktam verseket írni, ha esetleg érdekelne akkor itt vannak: http://poet.hu/szerzo/Lavati_Bettina :)

    lethiavilaga.blogspot.com

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen :)
      Mindenképpen megnézem az alkotásaidat, szeretem mások verseit olvasgatni :)

      Törlés
  4. Aztaqrvaaaaa!!! Ez üt, hallod! :)))
    Pusza: Reni

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, örülök, hogy tetszett :) "Néhány" elborult pillanatomban szeretem ilyesmiket firkatyolni.

      Törlés