Kép ihlette

Zokog a csönd - édesen, halkan.

Elfojtott sóhaj szól a varjúdalban.

Leszáll köd, megvakul a világ.
Nem látni az út taposott porát.

Szürkék az ízek és szürkék a színek.
Szürkék a vágyak és szürkék a szívek.

Kinyújtott kéz nem ütközik falba,
Emberléleknek itt nincsen hatalma.

Úszunk a ködben, ki tudja hová?
Lábunkat szaggatjuk szét rongyossá.

A távol oly közel. Nincs láthatár.
Egybeolvadt az ég és a bús táj.

Táncol egy leány. Ó, milyen szép!
Ajka csak suttogja párja nevét.

Lába megáll, mosolya megreped.
Fáradt szemmel a távolba mered.

Hogy mit lát, nem tudom. Én zárva vagyok.
Elmém ketrecében raboskodok.

Söpröm a ködöt. Olvasztom, vágom.
Akárhogyan is, szabadulni vágyom.

De otthon vagyok. Nem kell elmennem.
A bágyadt homály ölel keblére engem.

Zörren egy levél. A leány sehol.
Az árnyak között mindig béke honol...