Ezer éve nem látott "barátok"

A héten történt velem az eset, és nagyon érdekes érzéseket ébresztett bennem.
Mentem haza a melóból, mikor a sétám közben szembejött velem egy valaha volt kedves, jó barátom. Azért írom, hogy valaha volt, mert kb. másfél, két éve színét sem láttam, nem is adott magáról életjelet semmilyen módon, és hiába kerestem meg párszor érdeklődő levelekkel, eleinte csak pár sablonos mondattal lerázott, majd a végén már szóra sem méltatott. Én elkönyveltem az esetet magamban úgy, hogy íme egy újabb csodálatos barát, aki miután megismerkedik egy rakás másik emberrel a régieket elfelejti. Igen ám, de mikor szembejött velem az illető, akkor konkrétan a nyakamba zuhant, elárasztott puszik tömkelegével, ölelgetett és egyből csivitelni kezdett, hogy mi újság velem, hogy vagyok, meg jaj, az új párkapcsolata milyen csodás, blablabla. Én csak álltam ott karót nyelve, mert konkrétan nem tudtam hogy reagáljam le a helyzetet. Néztem az illetőt, aki közel 2 év hallgatás után úgy tesz, mintha mi sem történt volna köztünk, és a döbbenet után átvette a helyét bennem egy másik érzelem; közöny, egy leheletnyi sértettséggel vegyítve. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de ha valaki régen a barátotok volt, majd fogja magát és eltűnik az éterben, és te hiába próbálkozol vele tartani a kapcsolatot (még ha csak szolid formában, emaileken keresztül is), akkor ha azzal találkozom nem az lesz az első reakcióm, hogy puszi-pacsi-ölelés. Nekem speciel baromira szarul tud esni, mikor valaki se szó, se beszéd tűnik el az életemből. Nem érdekel, ha valaki már nem akar a barátom lenni, csak böfögjön már oda annyit nekem, hogy figyu, rád untam, innentől kezdve hagyjuk békén egymást. El lesz fogadva. De az, hogy közel két év mellőzés után véletlenül szembe jön velem az utcán és nekiáll velem bratyizni úgy, mintha a teljes elhanyagolás meg sem történt volna, az azért nonszensz. Szépen le is hámoztam magamról az embert, váltottam vele pár szót, mert nem vagyok bunkó, aztán mentem tovább a dolgomra. Én az a fajta ember vagyok, aki eléggé szélsőségesnek számít. Akit szeretek, azt nagyon szeretem és velük szeretnék is gyakori kapcsolatban maradni. Ez nem feltétlenül kell, hogy személyes legyen, mert vannak olyan barátaim, akik messze élnek tőlem, de 2-3 hetente egy levél jól esik, vagy ha gyakrabban kapok, annak még jobban örülök. Ha pedig valakivel már nem olyan a kapcsolatom, mint régen volt, akkor szimplán elkönyvelem magamban az illetőt egy újabb csalódásnak és lezárom magamban az ügyet. Én nem fogok senki után kajtatni, tettem már épp eleget épp elég emberrel. Akinek kellek és fontos vagyok úgy is tartani fogja velem a kapcsolatot, aki meg nem, az kap egy I.J. pólót. Az olyan ember, akinek csak néha napján jutok eszébe, hogy "Ja, neki is kéne már valami életjelet mutatnom", az inkább hagyjon is békén. Csodálatosan megleszek nélküle is, mert vannak olyan barátaim, akik szerencsére értékelik a társaságomat, a gondolataimat és a hülye agymenéseimet is. De ezt, amit ez az illető levágott sosem tudtam elfogadni. Nagy kihagyás után úgy borul a nyakamba, mintha az a szakadék nem tátongana közöttünk, és leáll velem traccspartizni. Hát ez nekem sajnos nem megy. Igen, könnyen közel engedek magamhoz embereket, pláne akiket szimpatikusak találok. Aztán az idő mindig eldönti, hogy ki marad mellettem, hogy kinek vagyok igazán fontos. Régen koslattam mások után, sóvárogtam a szeretetükre. Ma már úgy vagyok vele, hogy ha nem kellek nekik, ne kelljek. Találjanak maguknak más barátot, más társaságot, akikkel jobban megértik magukat, de akkor felejtsük is el egymást egy életre, mert nekem arra nincs szükségem, hogy sok-sok hónap, akár éves kihagyás után valaki betoppanjon az életembe és felforgasson mindent. Mert sajnos vagyok akkora hülye, hogy mindenkit megszeretek, aztán én vagyok pofára ejtve. Eleinte fájt látni, hogy a régi jó barátok lecserélnek másokra, de aztán beletörődtem. Meglehet, hogy már nem olyan személyiségre van szükségük, mint én, hanem valaki másra, ezért eltávolodnak tőlem. Persze szar érzés, mert én életem végéig szeretem azokat, akiket a szívembe fogadtam, és igenis fáj látni, hogy milyen boldogok nélkülem. De túlteszem magam rajta és igyekszem örülni azoknak az embereknek, akik hasonló mód értékelnek engem, mint én őket. Akinek meg csak hébe-hóba jutok eszébe, hogy "ja, ő is itt van még", az tegyen nekem is, meg magának is egy szívességet, és inkább ne jelentkezzen. Szép lassan elkopnak mellőlem azok az emberek, akiknek nem voltak őszinte érzelmeik irántam, és mostanra szerencsére csak olyanok vesznek körül, akikkel kölcsönös a barátságunk. Természetesen ha meglátok az utcán egy régi ismerőst, nem fogok átnézni rajta, nem vagyok neveletlen. De nem is állok le vele lelkizni, mert ahhoz már túlságosan távol kerültünk egymástól. Köszönök, érdeklődök udvariasan, aztán tovább állok. Ez a személy eléggé ledöbbent a viselkedésemen, de nem tudom mit várt tőlem. Nem tudom elfelejteni, ha elhanyagolnak, és arra sem vagyok képes, hogy újra könnyedén megnyíljak. Nem hiszem, hogy ez olyan borzasztó rossz tulajdonság lenne, szimplán önmagamat védem. Úgyhogy érdekes élmény volt ez a találkozás. Sajnos rossz emlékeket idézett fel bennem, de örülök, hogy nem hagytam magam beszippantani a szituációba és inkább megtartottam a három lépés távolságot. Mert közel lehet hozzám kerülni, igen. Nagyon is közel. A szeretteim a szívem legvédettebb zugában kapnak helyet. De aki onnan kilép, azt nem fogom egykönnyen visszafogadni. Ez van.