Mai elmélkedni való

Különleges tervrajz

A játszótéren egy csapat kisiskolás fogócskázott. A hétéves Liza és öccse, Marci ekkor érkeztek meg Nagymamával. Először jártak itt, de a többiek azonnal bevették őket a játékba. Liza kacagva szaladgált a gyerekek között. Kicsit furcsán mozgott, mintha bohóckodna. Néha elkapták, de ő ugyanolyan vidáman és ugyanolyan céltalanul futott tovább. A kavargásban fel sem tűnt, hogy nem tartja be a szabályokat.

Később bújócskázni kezdtek. Először Lizát választották hunyónak. A kislány eltakarta az arcát, és számolni kezdett:

- Ety, kettő, hálom, öt, tísz, kilec, kettő! – sorolta, majd körülnézett. Sehol senki. Kicsit elszomorodott, hogy egyedül hagyták, lekuporodott a homokba, és egy ágacskával rajzolni kezdett. A többiek lassan előszivárogtak és értetlenül néztek egymásra.

- Miért nem kerestél minket?

A kislány fel sem nézett. A gyerekek még egy darabig tanakodtak, aztán otthagyták Lizát és másik hunyót választottak.

- Mi baja a testvérednek? – kérdezte az egyik fiú Marcit, fejével a rajzolgató kislányra mutatva.

- Mi lenne? Már nem akar bújócskázni.

- De olyan furcsán viselkedik… Mint egy nagyra nőtt óvodás. Meg az arca is más. Láttam már ilyen embereket, mind olyan furcsák voltak.

- Nincs semmi baja. Ő ilyen és kész – felelte Marci és valahogy már nem volt kedve a többiekkel tartani.

Leült Nagymama mellé a padra.

- Na, mi az, Marcikám – kérdezte Nagymama mosolyogva –, máris elfáradtál?

- Nem, csak… - Marci a cipőjével a kavicsokat kavargatta. - Miért mondják a gyerekek, hogy Lizának valami baja van?

- Lehet, hogy nem találkoztak még Down-szindrómás gyerekkel, és látják, hogy Liza kicsit más.

- Ezt nem értem. Hiszen egy kicsit mindenki más.

- Na figyelj. Tudod, hogyan készülnek a házak?

- Tudom – felelte Marci, bár nem volt benne biztos, hogy azt is tudja, Nagymama mire gondol.

- Először készítenek egy tervrajzot. Pontosan megrajzolnak rajta minden falat, ajtót, ablakot, az építők pedig a terv alapján mérik ki, mit hova kell tenni. Minden a tervrajzot követi. Érted?

- Értem, de mi köze ennek Lizához?

- Képzeld el, hogy az emberek ugyanilyen tervrajz alapján “készülnek” és ez a kis tervrajz benne van minden sejtünkben. Aki Down-szindrómás, annak a sejtjeiben ez a kis tervrajz véletlenül megváltozik. Mintha a tervezőasztalon elcsúszna a papír. Lehet, hogy üresen marad a falban egy ablaknyílás, vagy a helyiségek között nincsenek falak. Ebben a házban is lehet lakni, de néhány dolog gondot okoz, mondjuk az ablak helyén kiszökik a meleg és többet kell fűteni. Más dolgok jobban mennek: például egy nagy helyiségben könnyebb összejönni a barátoknak, mint sok kis szobában.

Marci elgondolkodott. Egy kis házikót képzelt maga elé. Rózsaszín virágos fala volt, mint a Liza ruhája, a tető két oldalán két szőke copf lobogott. A keskeny ablakszemek beolvadtak Liza mosolyába. Marci megpróbálta elképzelni, hogy valami nincs rendben a házzal, de nem sikerült.

Aztán eszébe jutott, hogy Liza még mindig sokszor eltéveszti a számolást, pedig ő már rég tudja a számokat, még a százegyet is. Igen, biztos erre gondol Nagymama. És talán arra is, hogy Lizának nem elég egyszer mondani, hogy kész az ebéd. Néha az egész család őt győzködi, hogy hagyja abba a játékot és jöjjön végre enni.

- Azt értem, hogy Lizának többször kell elmagyarázni a dolgokat. Időnként meg nem akarja azt csinálni, amit a többiek. De nekem sem megy minden elsőre. Ma is háromszor borult le a váram, mire sikerült megépítenem.

- Igazad van, mindenkinek vannak gyenge pontjai. Nekem például vastag szemüveg kell a keresztrejtvényhez. De mindenkinek van erős oldala is. Nézd csak!

Marci követte Nagymama tekintetét. Egy kétéves forma kislány elesett a homokozó szélénél. Liza a síró kislányhoz lépett, valamit mondott neki, majd lesöpörte a ruháját és átölelte. A kicsi meglepetésében abbahagyta a sírást és pár perc múlva már a mókás arcokon nevetett, amikkel Liza próbálta felvidítani.

Marci még mindig nem volt benne biztos, hogy mindent megértett, amit Nagymama mondott, de abban biztos volt, hogy nagyszerű testvére van.