Fáj...

Nincs annál rosszabb, mint amikor olyasvalakit bántasz meg, akit a világon mindennél jobban szeretsz. Én most elkövettem ezt a hibát, és mélységesen bánom. Ráfoghatnám ezt az egészet a havi problémámra, de ez most szimplán csak én voltam - én, és az az elviselhetetlen, telhetetlen, rosszindulatú személyiségem. Rettentően haragszom magamra és nem tudok túljutni ezen az érzésen. Viktor már épp hogy csak a csillagokat nem hozta le nekem az égről, én pedig hálátlan módon beletaposok a lelkébe. Borzasztóan fáj, hogy így megbántottam, hogy láttam a szemében a szomorúságot és a félelmet. Ő már jóformán kezét-lábát töri, hogy engem boldoggá tegyen, én pedig még így is csak követelőzni tudok. Gyűlölöm magam ezért, gyűlölöm, hogy képtelen vagyok őt úgy értékelni, ahogyan kéne. Pedig nála csodálatosabb emberrel még soha nem találkoztam és nem is fogok. Nincs nála jobb ember, én pedig milyen kegyetlen voltam vele... Nem is tudom mi ütött belém. Egy pillanat töredéke alatt felkaptam a vizet, aztán pedig már megállíthatatlanul dőlt belőlem a sok bántó szó, amit ő olyan csöndesen, olyan megkínzott arccal viselt el. S mikor felébredtem dühömből megláttam az arcát és legszívesebben felképeltem volna magam. Képtelen vagyok tükörbe nézni. Nem értem hogy okozhattam neki ekkora fájdalmat, hogy taposhattam így a lelkébe, mikor az egyetlen dolog, amit hosszú évek óta kapok tőle, az az őszinte szerelem... Nem ezt érdemelte, és én rútul elárultam. A szívem helyén most csak egy nagy üresség tátong, egy fekete lyuk, amit én magam vájtam oda a kegyetlenségemmel és önzőségemmel, és meg is érdemlem, hogy ilyen irdatlan bűntudatot érezzek, sőt... Keveslem is ezt a büntetést, sokkal nagyobbat érdemelnék, de Viktor nem büntet engem. Csak néz rám azokkal a szép, szelíd kék szemeivel, ajka legörbül, óvatosan közeledik felém, hogy vajon megint letámadom-e, és még aztán ővigasztal engem. Engem, aki őt bántotta. Ha legalább kiabálna velem, vagy elhordana annak, ami valójában vagyok, ha legalább felét visszadná annak a sok rágalomnak, amivel én illettem, még akkor is jobban érezném magam, mint így. Most nem szól semmit, sőt, pátyolgat, próbálja visszaállítani a lelki békémet, és én majd beleőrülök ebbe a jóságba. Mert nem érdemlem meg. Ahelyett, hogy jól elmondana mindennek csak néz rám kedvesen, továbbra is szerelmesen és olyasmikért kér bocsánatot, amikről nem tehet, s olyasmiket ígér, amiket nem kéne megtennie. Rám néz, szemében ott csillog a friss fájdalom, és nem hogy vissza bántana, még kedves, gyengéd és megértő velem. Ettől pedig csak még rosszabbul érzem magam. Hogy mikor ilyen undok perszóna voltam ő akkor is megmaradt ilyen arany embernek, ő akkor is jóságos, megértő és szeretetteljes velem. Annyira romlatlan a lelke, annyira igaz, őszinte és tiszta. Még csak meg sem közelítem őt erények számában és minőségében. Most is rág belülről ez a kín, ez az istentelen fájdalom, ez a mardosó bűntudat, amit teljesen jogosan érzek és minden keserű cseppjét megérdemlem. De még jobban fáj, hogy ő ezek után még engem vigasztal. Ő, aki meg lett bántva, engem babusgat, engem, aki gyötörte őt. Nem térek napirendre a viselkedésem fölött. Hogy lehettem képes a számomra legdrágább embert így megbántani, így megkínozni? Mi a fene ütött belém? Hisz mindent megkapok tőle, amit nő férfitól megkaphat, már tényleg csak a csillagos eget nem terítette eddig elém. Nők ezrei álmodoznak ilyen férfiról, nekem pedig itt van, de nem becsülöm, nem vigyázok rá. Belegázolok a lelkébe, de ő olyan nemes és olyan tiszta lélek, hogy még ezek után sem dühöng, vagy dacol, hanem átölel, megpuszilgat és azt mondja, minden rendben lesz. Fogalmam sincs, hogy mit szeret bennem. Fogalmam sincs hogy képes szerelmes lenni belém, pláne ezek után. De azt tudom, hogy pokoli ez a fájdalom, amit csakis saját magamnak köszönhetek és esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem követem el soha többet. Nem akarom többé ezt a meggyötört, fájdalomtól eltorzult arcot látni. Csak a mosolyát akarom látni, és azt, hogy általam legyen boldog ember. Minden erőmmel azon leszek, hogy ezt az egészet mihamarább elfeledtessem vele és százszorosan is kárpótoljam durvaságomért. Nem érdemelte meg ezt a bánásmódot, soha nem is érdemelte. Neki csak a legjobb jár mindenből, s én azon leszek, hogy mindent megadjak neki, ami tőlem telik. Nem bántást, gonoszkodást, rágalmazást és sérelmeket, de szerelmet, megbecsülést, elfogadást és törődést. És még ennél sokkal több járna neki, de a könnyek fátyolában nehéz a fogalmazás. A tegnap estét és éjszakát átzokogtam, s minden csepp könnyét örökre a szívembe égettem, hogy általuk emlékezzem; ezt soha többé nem tehetem meg vele. Végül aztán ölelő karja védelmében álomba sírtam magam, de bár lökött volna inkább el magától, bár utált volna, bár gyűlölt volna mindazért, amit tettem. De nem. Ő túl jó ahhoz, hogy ilyen alantas érzelmeket érezzen. Ezek helyett inkább szeretgetett, és minden csókja, minden simogatása és bátorító mosolya tőrként hatolt a szívembe, éreztetvén micsoda szörnyeteg vagyok... hiszen ki volna olyan elvetemült, hogy eltaposna egy ilyen ritka virágot? A mai napom szintén könnyek között telt. Ő már ugyan azt mondja, túl van rajta, de a villamosnál, mikor el kellett engednem úgy éreztem bár ne kellene most a hétköznapi emberek kényszerű életét élnem. Bár ne kellene munkába mennem, s neki se, hogy ezt a napot csakis egymással töltsük, beszélgessünk, vigasztalódjunk. S ez a drága ember pár nappal ezelőtt édes mosollyal az arcán már azt tervezgette, hogy mit vesz nekem közelgő születésnapomra. Szervezkedett, hogy ne legyek jelen, hogy meglepetést tudjon nekem adni, én pedig ezzel háláltam meg a szeretetét. Nem is tudom elfogadhatok-e ezek után tőle bármit is. Mert akinek adnia kell, az egyedül én vagyok. Ő már annyi mindent tett értem, most rajtam a sor, hogy elkényeztessem s megadjak neki mindent, ami jár neki. Akár a csillagos eget is, mert velem ellentétben ő tényleg megérdemli...