Élvezem a csöndet. Annyi helyen olvasom azt, hogy zene nélkül nincs élet, meg hogy meghalnának nélküle - hát én valószínűleg akkor kattannék meg, ha állandóan hanghatásoknak lennék kitéve. Imádom a csöndet. Imádom, ahogy rám borul, körül vesz, kizár minden zajt a környezetemből és végre egy kicsit békében lehetek. Persze kell a zene is, kell a nyüzsi, de nekem a csöndre sokkal nagyobb szükségem van. Akkor tudok gondolkodni. A legtöbb ember azért szereti a zajt, mert fél egyedül maradni a saját gondolataival és érzéseivel. Én ellenben imádom, mikor lehetőségem adódik kicsit jobban odafigyelni arra, hogy mit mond nekem a tudatalattim, ehhez viszont csöndre van szükségem.
Vidéken szeretnék élni. Na jó, gyakorlatilag most is vidéken élek, ha úgy vesszük, de én arra a vidéki életre vágyok, amit a filmekben szoktam látni. Egy olyan otthonra vágyom, ami kilométerekre el van vágva a nyüzsgő belvárostól, aminek ki lehet ülni a kis teraszára limonádét kortyolgatni, ahol mindenki egy kicsit elszeparálódhat. Igazság szerint pont az elkülönülés tetszik benne annyira, no és persze az a bájos romantika, ami olyan jellemző a vidéki életre. Nem akarok buszt, vagy autó zúgást hallani, sem késő esti diszkózenét a szomszédból.
Spirituális vagyok. Sosem tartottam magam igazán vallásos embernek, inkább a természet erejében és a kozmikus igazságokban hiszek. Úgy mondanám, hogy vannak jó gondolataim. A spiritualitás egy kicsit jobban el tud rugaszkodni a "valóságtól", nagyobb teret és szabadságot ad, mint bármely más vallás és nekem pont erre van szükségem. Ahány ember, annyiféle spirituális felfogás, és pont ez a személyre szabott hit tetszik igazán nekem. Sosem tudtam bepasszírozni magam egy adott vallás szabályai közé, én szabad ember vagyok szabad gondolatokkal. Abban hiszek, amit igaznak tartok.
Szentimentális vagyok. Teljes mértékben. Az érzelgősség és az érzelmi elragadtatottság kicsi korom óta hozzám tartozik, ehhez pedig hozzá kell csapni még egy adag álmodozó hajlamot is. Mindig két lábbal a felhők fölött járok lila ködben, könnyen elérzékenyülök és minden, ami tipikusan hatásvadász, az nálam tökéletesen eléri a célját.
Félek a tűztől. Ennek több oka is van. Egyrészt irtózom mindentől, aminek az alap természete pusztító hajlamú, és bizony a tűznek hiába van számos hasznos tulajdonsága, igazából rendkívül agresszív eredetű természeti jelenség. A tűz az én szememben a nyers, irányíthatatlan erőt szimbolizálja, márpedig én nem szeretem a kiszámíthatatlanságot. Persze ennyi erővel a többi elem is legalább ennyire kezelhetetlen, mindegyiknek meg van a maga ereje, amivel a segítségünkre lehet, vagy épp ellenünkre, de valamiért számomra a tűz az, amivel soha nem fogok megbékélni. Ehhez köthető a második okom, ugyanis több előző életemben is tűz általi halálban volt részem. Talán ösztönösen tartok tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése