Olvasás közben vagyok a legboldogabb. Talán azért, mert akkor pár röpke boldog óra erejéig elfeledkezhetem arról, hogy mi zajlik odakint a világban. Néha össze is mosódik a kettő, vagy felcserélődik - egynémely könyv annyira magába szippant, hogy utána már nehezen tudok különbséget tenni közte és a "valóság" között. Szeretek a történetekbe merülni. Szeretek elbújni a rideg valóság elől, és egy kis ideig abban a hitben élni, hogy amíg olvasok, addig én sem vagyok része a valóságnak, addig valahol máshol van a lelkem, addig eltávolodhatom mindentől. Aztán mikor be kell csuknom szeretett könyvem lapjait, rám nehezedik a valós világ súlya. Néha kifejezetten lehangolt leszek, mikor befejezek egy könyvet, s ezáltal oda már nem menekülhetek el. Rosszul esnek a lelkemnek a valóságban töltött percek egy jó kis könyv után.
Szeretek egyedül lenni otthon. Persze imádok Viktorral kettesben is lenni, de mint ahogy már említettem, a magányra való hajlamom nagyon erős, ezért nem hogy gond, de kifejezett öröm számomra, ha néha egyedül hagynak a saját gondolataimmal. És ha ez még ráadásul otthon történik, akkor pláne jó. Szeretek otthon lenni. Szeretem az ismerős négy fal bástyáját, ahová bezárkózhatom és ahol biztonságban érzem magam.
Nem hiszem el, amit rólam mondanak. Általában a dicséretekkel vagyok így, ugyanis annyira kevés elismerésben volt/van részem, hogy ha valaki netalántán látna bennem valami értéket, akkor rögtön úgy reagálok rá, hogy az illető vagy gúnyolódik velem, vagy pedig szánalomból dicsér, de nem gondolja komolyan. Így aztán ha elismerésben van részem, nem szoktam elhinni. Főleg a külsőmmel kapcsolatos bókokat hagyom figyelmen kívül, mert képtelen vagyok elhinni, hogy Viktoron kívül (akinek sajnos nincs ízlése, ha már engem választott :D) tetszhetnék bárkinek is. Úgy hiszem, hogy teljesen reális önképem van, tisztában vagyok azzal, hogy milyennek látnak az emberek, aztán ha ennek tudatában valaki közli velem, hogy szép vagyok akkor jobb esetben szomorúan elmosolyodom, rosszabb esetben megsértődöm, amiért szórakoznak velem. Elég érzékeny típus vagyok, és mivel az egész eddigi életem másról sem szólt, mint hogy női méltóságomban megaláztak és belém sulykolták azt, hogy taszító vagyok, ezért néha nagyon tudok harapni az ilyen kétes hangzású megnyilvánulásokra. Jobb szeretem, ha az emberek békén hagynak és a véleményüket megtartják maguknak. Tudom, hogy nem vagyok egy vonzó női lény, de akkor legalább ne hangsúlyozzák ki, ne gúnyoljanak ki, mert épp elég nekem ezzel a tudattal élnem, nem hogy még hallgassam is állandóan. Aztán persze lehet, hogy akad néhány ember, aki lát bennem szépséget és értéket, de én nekik sem tudok hinni. Ez van sajnos. Vannak napok, mikor a tükörbe nézve egészen tűrhetőnek látom magam, de ez elég hamar el szokott múlni.
Imádom a pulcsis időszakot. Ez is a tél és hideg imádatomhoz kötődik. Imádok belebújni a finom, jó illatú, meleg pulóverekbe, amik körül ölelnek és szinte álomba ringatnak. Mivel taktilisan is nagyon érzékeny vagyok, ezért a bőröm különösen erősen reagál a finom anyagokra. Szeretem a puhaságot, a selymes anyagok tapintását, a gyöngéd, meleg érintését a finom ruhaneműnek, és egy jó minőségű pamut pulóvernél semmi sem lehet boldogítóbb számomra. Megvéd a hidegtől, és kicsit olyan érzésem támad tőlük, mintha beburkolóznék általuk a kis csigaházamba - bocsánat, rák páncélomba -, ahol senki sem bánthat és ahol maximálisan védve vagyok.
Nem követem a trendeket. Szeretem a saját stílusomat képviselni, és legtöbbször az éppen aktuális divat csöppet sem válik jó szolgálatomra. Az én ízlésvilágom nem feltétlenül olyan, ami minden második embernek tetszene, mert olyasmikben látok meg szépséget, amiben más nem. Innentől kezdve a divat nekem nem tud olyat mutatni, ami vonzó lenne számomra, eddig legalábbis nem volt szerencsém olyan divathullámhoz, amit a magaménak éreztem volna. Jobb szeretem a saját kutyulék-ízlésemet képviselni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése