A múlt

"Néma ezüst holdfény fenn,
Az Öröklét Örökös Csendjében
Csak a szél és én jár benn,
Az Elmúlás Szomorú Kertjében.” 

Hát egyszer tényleg minden véget ér. A világ megváltozik körülöttem, és ezt csak én nem akarom elfogadni. Két kézzel, kétségbeesetten próbálok kapaszkodni a régi, szép emlékekbe, miközben minden a feje tetejére áll, az emberek idegenek lesznek számomra, és a jószándékkal, megértéssel teli világ helyére egy új, kemény, hideg valóság érkezik. Szomorúan nézem a régi világom elporladását, ahogy elszürkült szemcséi kiperegnek az ujjaim közül és a szél százfelé szórja őket. De már csak én élek a múltban. Már csak én várom azt, hogy felébredek ebből a rémálomból és minden olyan lesz, mint régen. Holott már semmi nem lesz úgy. Egyedül én maradok a régi. Én nem változom, és talán pont ezért olyan nehéz elfogadni, hogy minden más 180 fokos fordulatot vesz. Nehezen bírkózom meg a változással. Az állandóságot szeretem. De az emberek nem így működnek. Ők megváltoznak. Sziklából faragnak maguknak szívet, mosolyukat elzárják, kezüket pedig visszahúzzák. Egyedül maradok ebben az ürességben, ahol már nincs senki hozzám hasonló. Nincsenek már szeretet-lények. Csak büszke, üres, hamis tárgyak vannak, akik trónt húznak maguk alá és ott ülnek félszegen, lenézve társaikra, miközben a mesebeli zergevadász hiába mássza meg a legmagasabb hegyek legmagasabb csúcsát, vannak olyan jégszívek, amiket már nem tud felolvasztani. És ha egyszer megkérdezik tőlem, hogy a hegy tetejére érve mit csináltam, mikor a világ darabjaira hullott, azt fogom felelni, hogy csak álltam és néztem tehetetlenül...