Mogyoróbarna szemeim vannak. Szóval ilyen zöldes barna. Napfényben inkább a zöld dominál, árnyékoltabb helyeken meg akár feketének is tűnhet. Én jobb szeretem, mikor a zöld érvényesül benne. És olyan boldog vagyok, hogy végre rátaláltam a szemszínem definíciójára, mert eddig olyan elborult nevekkel illették, mint a gólyafos, vagy a mocsári főtt varangy :D Azért a mogyoróbarna sokkal szebben hangzik.
Sápadt vagyok. A rokonaim szokták mondani rám, hogy már csak a nagy piros keresztet kéne rám rakni és elmehetnék mentő autónak :) Mert nekem bizony tényleg eléggé fehér bőröm van, téli időszakban szabályosan világítok a tömegben, de a naposabb idők elején is elég nagy feltűnést tudok kelteni a sápadt bőrszínemmel, mikor mindenki más már szépen lebarnult. Sajnos a napallergiám miatt még a nagy melegben is gyakran hosszabb ujjú ruhákban vagyok kénytelen járni, ha pedig elegem lesz belőle és rövid ujjút húzok, akkor meg árnyékban kell maradnom, különben a vacak, érzékeny bőröm kipattog, fáj és viszket. Úgyhogy jóformán állandóan hófehér a bőröm, pedig néha kifejezetten szeretném lesüttetni magam. Ez eddig még sosem sikerült, ugyanis én nem barnulok, hanem égek. Érdekes, mert anyukám kreol bőrű, de külsőségeimben inkább az apai ágra ütök.
Nehéz megérteni. Nagyon sajátos és határozott nézeteim vannak, amik gyakran nem egyeznek a modern korban megszokott elvekkel. Szigorú vagyok mind magamhoz, mind másokhoz, nehezen tolerálom mindazt, ami a tűrés határomon túl történik és gyakran hangot is adok a nem tetszésemnek. Ezen állhatatosságomat sokan nem értik, túlságosan merevnek, sznobnak, prűdnek tartanak, pedig csak arról van szó, hogy a saját elveim szerint élek és akként szemlélem a világot. Nem kényszerítem rá senkire az akaratomat, de attól még a nézeteim változatlanok. Ezt a mai rugalmas, szabadabb felfogású világban nehezen fogadják el az emberek, de én hű vagyok önmagamhoz és az életfelfogásomhoz. Nem zavar, ha furcsán néznek rám, mert én pont ugyanilyen furcsasággal szemlélem őket.
Próbálok lefogyni. Szerencsére sikerülget is, csak lassabban, mint ahogy azt az ember szeretné. Sosem voltam nádszál karcsú kislány, mindig is a teltebb vonalat képviseltem, és mikor igazán csinos voltam (akkortájt ismerkedtem meg Viktorral) akkor is amolyan töltött galamb típus voltam. Úgy éreztem a legjobban magam és nem is szeretnék 50 kilós lenni. Nem mintha tudnék, az én testfelépítésem nem úgy van kialakítva. Viszont szeretnék továbbra is megszabadulni még jó pár kilótól egészen addig, amíg a tükörbe nézve nem azt a végeredményt látom, amit szeretnék. Persze most is jól érzem magam a bőrömben, mert megtanultam elfogadni önmagam, viszont örömmel fogom venni, ha sikerül elérnem az álom alakot és ezért igyekszem is megtenni mindent. Egészségesebben étkezem, figyelek a hetente többszöri aktív mozgásra (tánc, séta, benti torna) és természetesen állandóan ébren tartom a motivációmat. Azt pedig megtanultam, hogy ha az ember változtatni szeretne a külsején (akár fogyni, akár hízni akar), akkor minden apró kis eredménynek is örülni kell és kapaszkodni kell belé. Nem várhatunk magunktól nagy dolgokat 2 hét után, de az apróbb változásokat nagyon fontos figyelni, mert ezek ösztönöznek majd a folytatásra. Nekem például már egyetlen nadrágom sem jó rám, mindből kifogytam és lötyögnek rajtam. Habár övet hordani utálok és zavar, hogy kényelmetlenek a ruháim egyúttal boldog is vagyok, mert ez egy jó eredmény és lesz még folytatása.
Voltam már szexuálisan bántalmazva. Ez egy nagyon kényes téma és mostanáig nem is terveztem róla írni. Nagyon nagy részletekbe továbbra sem szeretnék belemenni, hiszen ez egy nagyon fájó és nagyon intim pontja az életemnek, de ha már ezt a sorozatot az őszinteségnek szenteltem, akkor most sem teszek kivételt. 16 éves koromban kétszer is átéltem nemi erőszak kísérletet. Szerencsére a támadóim egyszer sem jártak sikerrel és tényleg Viktor lehetett az, akinek először és utoljára odaadhattam magam, de az tény, hogy ezen események örökre megváltoztattak. Irtózatos érzés, mikor az ember átél egy ilyen támadást és nem is lehet rá felkészülni, én legalábbis nem tudtam. Egyszerűen nem gondoltam soha arra, hogy engem valaki meg akarna támadni, hiszen nem vagyok a férfiak vágyálma. Azóta persze tudom, hogy az ilyen beteg állatok nem feltétlenül a szép és csinos lányokat szemelik ki, hanem azokat, akik áldozat-típusok, én pedig nagyon is az vagyok. A hatását ma is magamon érzem. Nagyon zárkózott vagyok a férfiakkal, nehezen engedek fel a társaságukban és idegenkedek a közelségüktől. Ha például villamoson utazom és véletlenül hozzám ér egy férfi azonnal görcsbe ugrik a gyomrom és próbálok minél messzebbre húzódni az illetőtől. Néhány kivételt leszámítva nincsenek is fiú ismerőseim, inkább a lányok társaságát keresem, mert ösztönösen félek a férfiaktól. Anno nem is gondoltam volna, hogy én valaha is képes leszek normális párkapcsolatot kialakítani valakivel, hiszen az intimitásom olyan szinten sérült, hogy féltem, nem lehet helyrehozni. Ezen kívül undorodtam is magamtól, hiába nem tehettem a dologról és rettegtem attól is, hogy a kiszemeltem is így fog rám tekinteni. Szerencsére nem így történt, de a szexuális bántalmazás örökre nyomot hagyott a lelkemben. Az alávetettség és kiszolgáltatottság érzése maga a tömény borzalom, nem lehet szavakkal leírni, és ezt bizony életünk végéig magunkban hordozzuk. Mai napig elfog a pánik, ha felidézem azt a két esetet, ezért igyekszem is őket jó mélyre eltemetni magamban. Viszont elkövettem két hatalmas hibát, amit most szeretnék megemlíteni. Először is, nem beszéltem erről senkinek. Valószínűleg a sokkhatás miatt lehetett (jártam is emiatt szakemberhez), de képtelen voltam bárkinek is megemlíteni a történteket, sőt, kínosan ügyeltem arra, hogy minél jobban eltitkoljam a dolgot. Ma már tudom, hogy azonnal szólnom kellett volna a családomnak erről, mert így egyedül voltam kénytelen feldolgozni a történteket, és sajnos nem is sikerült igazán. A másik hibám az volt, hogy nem kértem segítséget és nem jártunk utána a történteknek. Most, felnőtt fejjel tudom, hogy igenis meg kellett volna bűnhődniük a bántalmazóimnak, nekem pedig azonnali terápiára lett volna szükségem, de annyira szégyelltem magam, hogy képtelen voltam beszélni minderről bárkinek is. Ezen őszinte bejegyzésemmel szeretnék minden lányt arra buzdítani, hogy ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, amiket én. Ne hagyják, hogy a bántalmazóik megússzák a dolgot, hiszen örökre megtörik az életünket, ez nem játék és nem szabad fél vállról venni. Bárki, akit szexuálisan zaklatnak azonnal forduljon segítségért és ne temesse magába a dolgokat, mert annál rosszabb lesz. Ezeket a szörnyűségeket azonnal el kell mondani valakinek, mert hatalmas károkat tudnak bennünk okozni, és azoknak az aberrált állatoknak sem szabad megszereznünk azt az örömöt, hogy ép bőrrel megússzák tetteiket. Ne tartson vissza senkit a félelem, erről beszélni kell, ez ügyben cselekedni kell, mert amíg mi nők, hallgatunk, addig az ilyen beteg emberek kihasználják a félelmünket és ellenünk fordítják. Tudom, hogy utólag könnyű tanácsokat osztogatni, hiszen akkor és ott nekem sem sikerült okosan cselekednem, de talán azzal, hogy leírtam mindezt tettem valami jót eme témával kapcsolatban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése