Amiktől a falra mászom - 5. rész - Vampire Wannabe

Ha már az előbb belemerültem a goth kihívásba, akkor olyasmiből merítek bosszantó ihletet, ami ehhez a témához passzol. Ilyenek a vampire wannabe emberkék. A legtöbbjük nagy rajongója Anne Rice vámpírkrónikáinak, vagy csak szimplán kedvelik a vámpír mítoszt, és mivel ez a téma tökéletesen passzol a goth életérzéshez, hát nekiállnak ők is vámpír életmódot folytatni. Én nem ítélek el senkit azért, mert kedvel egy történetet, egy karakter, vagy hogy azonosulni tud vele lelki szinten. Na de hogy ez az azonosulás már túlmutasson a normális érdeklődésen, azt már nem tudom elfogadni. Olyanokra gondolok, akik például egész nyáron kerülik a napot, mert akkor jaj, megfogja őket a nap (miért nem futnak el előle?), és hogy akkor már nem lesz szép halott fehér a bőrük és nem kapják meg a vámpír beszólást (amit természetesen nem gúnyként, hanem dicséretként kezelnek és még rá is kontráznak). Vagy mikor valaki csak azért választja a szenvelgős, magányos életmódot, mert az a vámpírokra is jellemző. És akkor ott vannak még a mű-szemfogak, a fehér púder, az alulról felfelé nézős "nagyontrúvámpír" tekintet, és társaik. Én is kerülöm a napot egész nyáron, de nem azért, mert direkt vámpírkodom, hanem mert napallergiám van, ami miatt vagy a teljes napsütéses időszakban hosszú ujjú ruhákat viselek, amikben megdöglök, vagy kényelmesen öltözködöm, de akkor behúzódom az árnyékba. Én az utóbbit szoktam választani, ha tehetem, de néha muszáj beiktatnom pár beöltözős napot is, mert a bőröm olyan szinten érzékeny a napfényre, hogy másodpercek alatt tud kipattogni. Az egész nyarat átszenvedem, mert borzasztóan oda kell figyelnem magamra, holott bármit megadnék azért, hogy legalább egyszer jó alaposan lesüttethessem magam, elvégre a D-vitaminra nagy szüksége van a szervezetünknek. Persze én is jobb szeretek szép porcelán fehér bőrű lenni, de az egészségem fontosabb. Erre elnézem azokat, akiknek volna lehetősége bátran, félelmek és fájdalmak nélkül napra menni, de ők nem mennek, mert jaj, elvesztik a vámpír imidzsüket. A direkt hűvös, visszahúzódó sznobságot sem tudom hova tenni. Igen, tudjuk jól, hogy Anne Rice vámpírjai nagyjából ilyenek, de könyörgöm, az csak egy könyv! Oké, hogy kedveljük, szeretjük, eljátszadozunk a gondolattal, de hogy ezért az átszellemülésért valaki elutasítson minden társas kapcsolatot, hát az nonszensz. De azt mondom, meg is érdemli az illető, hogy magára maradjon. Ha valaki a depresszió mocsarában akar dagonyázni, lelke rajta, bár nem tudom mi benne a jó (azon kívül, hogy egyesek szeretik magukat sajnáltatni, mert csak így figyelnek fel rájuk). A többi vámpírkodós hülyeségről meg már had ne beszéljek. Láttam már embereket mű szemfoggal, amitől konkrétan nem bírta összecsukni a száját az illető, látványosan babahintőporozott arcot, amitől csak röhögőgörcsöt kap az ember, nem pedig ideglelést, és középkori ruciban  (!!!!!) suhanó tizenévest a kánikula kellős közepén, aki Lestatnak képzelte magát. Egyszerűen nem értem. Van két klassz kis ünnep, amikor az ember kiélheti a beöltözős-mássá lényegülős vágyait, hisz ott a farsang és a halloween. De az, hogy valaki hétköznapokon is hülyét csináljon magából, azt egyszerűen nem értem. Hozzátenném, én is nagyon szeretem a vámpírokat, de eszembe nem jutna úgy viselkednem, mint ők. Ember vagyok, emberként is kell élnem. Nem fogok felvenni egy szerepet, van nekem nagyon jó kis egyéniségem, nem szorulok rá arra, hogy egy könyvbéli szereplő személyiségét aggassam magamra. Meg aztán csóri vámpíroknak elég vacak életük van, kell a fenének az állandó depresszió, az apátia, a magány és társai. Aki meg direkt ezt választja, az meg is érdemli, lakjon jól vele.