Nemsokára fellélegzés

Bizony, egy újabb unalmas elmélkedés a nyavalyás gyógyszerem még nyavalyásabb mellékhatásairól. Nagy nap ez a mai, mert este fogom bevenni az utolsó bogyómat, utána 4 hét csodás pihenés vár rám és a szervezetemre. Igazság szerint kapóra jött, hogy pont most volt 3 napos hétvége, mert így a szenvedéseim javát otthon letudtam. Tegnap és ma már dolgoztam és igyekeztem nem mutatni a fájdalmaimat, ami persze nem sikerült, mert az arcom néha akaratlanul is groteszk fintorba torzult. Ennek ellenére végig csináltam a munkámat és ezért büszke vagyok magamra. Sajnos ilyen jellegű gyakori, nyilalló fájdalmat utoljára ősszel éreztem, és akkor bizony itthon szenvedtem vele egy hétig, szóval tőlem ez nagy előrelépés. Az ember ilyenkor összeszorítja a fogát és arra gondol, hogy ez a szemét kis tabletta, ami dolgozik benne csak azért okoz ekkora fájdalmat, mert végzi a dolgát. És ahogy kedves férjem szokta volt mondani; ha nem fáj, nem használ. Úgyhogy az én esetemben biztosan használ. Ezt is igazából csak azért írom, mert amíg a mondatok megfogalmazásán töröm a fejem, addig sem foglalkozom a hányingert keltő, szúró kínnal. Tudom, hogy ezeknek a bejegyzéseknek nincs sok értelme, sem pedig tartalma, de most jól esik. Jobb belül átszenvedni a kríziseket és itt inkább csak úgy pötyögök róla valamit, hogy teljen az idő. Igazság szerint vegyes érzések kavarognak bennem. Egyrészt szeretnék minél távolabbra kerülni mindenkitől és csak úgy magamban lenni, egyedül. Másrészt iszonyatosan vágyom a társaságra, de nem arra a zajos, csivitelős fajtára. Azt hiszem Viktor az, aki ebben tökéletes segítségemre van. Jön, amikor úgy érzi, hogy lelki támaszra van szükségem, de nem tolakszik. Nem kérdezgeti percenként, hogy jól vagyok-e, hiába látja, hogy gyakran összerándulok, mert tudja, hogy csak idegesítene. Viszont mikor kicsit is elhagynám magam jön és a maga csöndes módján támogat. És bevallom ez most sokkal jobban esik, mint egy hosszú nyugtató monológ. Nem szeretem, mikor ennyire le vagyok eresztve. Életuntnak, fásultnak érzem magam és szörnyen fáradtnak. Jó lenne, ha én is a többi normális, velem egykorú fiatal felnőtt életét élhetném. Jó lenne, ha nem kellene állandóan valami miatt kórházba járnom és nem derülne ki rólam semmiféle egyéb rejtett betegség. Persze ha már ilyesmikkel "áldott" meg az élet, igyekszem tenni ellenük. De néha annyira elegem van már, hogy legszívesebben földhöz csapnék valamit egy "bassza meg az egész világ" felkiáltással és bevágnám magam a sarokba dühöngeni meg duzzogni. Kár, hogy ezt csak kisgyerekként tehettem meg (káromkodás nélkül) és most már nem menekülhetek el a problémák elől a sarokba. De megnyugtat az a tudat, hogy a mai estével egy darabig megszabadultam eme "csodás" érzésektől és mellékhatásoktól. Négy hét pihenés vár rám.