Az elmúlt év felfedezései - második rész

Az előző bejegyzést folytatva most ismét olyasmiről írok, amire 2012-ben jöttem rá önmagammal kapcsolatban. Nem is tudom mi lenne a tökéletes megfogalmazás erre a témára, de talán az egyéniségem elfogadása a leghelytállóbb. Mert hogy abban is változás történt.

Akik régóta ismernek tudják, hogy a sötétebb stílusok állnak hozzám közel - színes, mintás, pláne trendi holmikban el sem tudnám képzelni magam, és nem is illik a személyiségemhez. Anno gimnáziumban igen aktív goth életet éltem és nagyon jól éreztem magam a bőrömben. Ez nem csak a külsőségeket jelentette, hanem az önkifejezésemet is és az egész életszínvonalamat. Imádtam a művészeteket, állandó jelleggel alkottam, amiknek ugyan nem volt kifejezett célja, mégis jól estek a lelkemnek. A legtöbb művem át volt szőve egyfajta melankolikus romantikával, ami egyáltalán nem azt volt hivatott jelenteni, hogy depressziós lennék, sőt. Inkább csak azt próbáltam kifejezésre juttatni, hogy mennyire megihlet ez a borongós, elvont világ. Aztán a sokadik év masszív feketesége után kezdtem megkapni néhány szerettemtől, barátomtól, rokonomtól, hogy olyan fiatal vagyok még, mire föl ez a nagy gyász-ruházat, meg elborultság, ráérek én ezzel később is foglalkozni. Szép lassan elhintették bennem ezek a minden bizonnyal jó szándékú emberek, hogy nem kell leragadnom a goth szubkultúrában, az úgy is csak a gyerekek szórakozása, és váltsak valami vidámabb dologra, mert az úgy is jobban illik hozzám.

Tény, hogy alapjáraton egy rendkívül pozitív felfogású, életvidám lány voltam és vagyok, mégis szerettem meglátni olyan dolgokban a szépséget, amiben mások nem. Nem igazán értettem, hogy az önkifejezésem és az egyéniségem felszínre juttatása miért ütközne ezzel a dark stílussal, de úgy gondoltam kipróbálom milyen az az élet, amit ők javasolnak. Elkezdtem másként öltözködni, szép lassan szivárogtattam a színesebb ruhákat az életembe. Nem mondom, hogy nem éreztem így jól magam, mert azért olyasmiket nem húztam magamra, amik nem én vagyok. Mégis, a színesebb dolgok mellett ugyanúgy vágytam a régi feketeségemre, mert hiányzott. Alkotásaimban is próbáltam magamra rákényszeríteni a vidámabb dolgokat, de a legtöbbjével nem voltam elégedett, így inkább felhagytam velük. Azt hittem kiapadt a művészi vénám. Aztán szép lassan, ahogy teltek-múltak a hónapok, a goth életérzés visszatért az életembe. Ezúttal nem tudatos döntés volt, mint mikor színesebbre váltottam, egyszerűen csak jött magamtól, belülről. Akarva-akaratlanul is újra elkezdtem alkotni, melyeknek a témája ismét a régi lett, és a ruhatáramba is visszatértek a sötét színek. Mindezt utólag vettem észre, mikor már a hatodik fekete felsőmet vettem. Ekkor jöttem rá, hogy egyszerűen nem bújhatok ki a bőrömből, nem tagadhatom le azt, ami vagyok még akkor sem, ha másoknak ez nem tetszik.

A goth szubkultúra olyan szinten az életem, a lényem részévé vált, hogy még szánt szándékkal sem tudtam kiűzni magamból, mert öntudatlanul is visszatért hozzám. Azt mondjuk hozzá kell tennem, hogy nem vagyok beképzelt sznob, aki mindenkinél jobbnak tartja magát és aki lenéz másokat. Nem hordok állandóan földig érő szoknyákat, fűzőket, csipke kesztyűket, nem sminkelem magam mindig erősen és nem csak feketét hordok.

Én azon a véleményen vagyok, hogy az önkifejezésemnek nem megbotránkoztató jellegűnek kell lennie, éppen ezért a hétköznapokon nem fogok mindenféle feltűnő dolgot magamra aggatni, hogy aztán úgy nézzek ki, mint egy fekete karácsonyfa. Mértékkel és ízlésesen állítom össze az öltözékemet, a komolyabb ruhadarabjaimat pedig csak alkalmakkor hordom. Ami pedig a viselkedésemet illeti, nos, akik jól ismernek tudják, hogy milyen jellemű ember vagyok. Sokszor megkaptam már én is, hogy pökhendi, beképzelt fejet vágok, mikor közlekedem, habár ezt még nem vettem észre magamon. Lehet, hogy az egyenes, büszke tartásom és a nyugodt arckifejezésem miatt hiszik ezt rólam, de ettől még nem vagyok ki-ha-én-nem típusú ember. Nyilván szeretem a méltóságteljes, kifinomult viselkedést, de azért nem vagyok beképzelt. Elég szomorú, hogy néhány önjelölt, feltűnési viszketegségben szenvedő ember miatt szinte az egész társadalomnak ilyen véleménye van a goth életstílust képviselő emberekből. Talán ezért is akartam többek között kiszabadulni ebből, mert szinte szégyelltem, hogy engem is ezekkel a tévesen kialakult negatív sztereotípiákkal azonosítanak. Persze végül rájöttem, hogy én így vagyok teljes, ilyen a stílusom, ilyen az egyéniségem, és aki kötözködni akarna velem emiatt, az tehet egy szívességet és elmehet oda, ahova gondolom. Akinek nem tetszik, ne nézzen. Nem kötelező.

Az esetek 90%-ában feketét hordok, mert ezt szeretem. Nem szoktam napozni, mert jobb szeretem, ha hófehér marad a bőröm. Egyenes a tartásom, mert ezt találom esztétikusnak és mert nem akarok gerincferdülést kapni. Legtöbbször melankolikus, romantikus dolgokat alkotok, mert ez ihlet meg és ebben látom a szépséget, de ettől még nem vagyok halálvágyó. Szeretem az éjszaka kiszámíthatatlanságát és a misztikus dolgokat, mert elgondolkodtatnak. Ilyennek kell engem elfogadni. Mondjuk viszonylag szerencsés vagyok, mert míg sokan az édesanyjukkal vívják a legnagyobb csatáikat, addig az én anyukám végig támogatott mindebben. Ő vette nekem az első bordó rúzsomat és az első fekete ruhámat is. Mai napig imádja, hogy így öltözködöm, hogy kissé régimódian, már-már konzervatívan viselkedem, és nem akar megváltoztatni. Szerinte én így vagyok önmagam, és igaza is van. Sok időbe tellett belátnom, de most már nem akarom letagadni azt, aki vagyok. Buta pletykák ide vagy oda, a goth életstílus bennem van, lényem szerves része, éppen ezért nem tudok és nem is akarok megválni tőle. Persze biztos lesz a rokonok, barátok, szerettek között olyan, akinek ez nem jön be, de hát nem tehetünk mindenki kedvére. Önmagammal vagyok a legszorosabb kapcsolatban, önmagammal kell leélnem egy egész életet, éppen ezért csakis magamnak és a saját elvárásaimnak akarok megfelelni. És én így érzem jól magam :)
Végül pedig hoztam néhány jópofa képet, mert hát önmagunkon lehet a legjobbakat mosolyogni :)