Lépjünk tovább

Egy kicsit nehéz időszakot éltem meg az elmúlt két hétben, talán több is volt annál. Sok minden történt velem, amik miatt haragos, keserű, csalódott és leginkább szimplán csak rosszkedvű voltam, de azt hiszem végre kezdek túl lenni rajta. Több, mint két hétig fortyogtam magamban, aminek igazából semmi értelme nem volt, mert nincs még egy érzelem, ami távolabb állna tőlem a haragnál. Sosem tudtam haragot tartani, és úgy látszik ez mai napig sem változott. Ki kellett dühöngenem magam, igen. Sérelmek értek innen is, onnan is, amiket nem éreztem jogosnak, felgyülemlett bennem minden és egyszer csak kitört. Előfordul. Ember volnék én is, és néha nekem is betelik az a bizonyos pohár, de azt hiszem ennyi elég volt a negatív érzelmekből. Nem szeretem őket, és nem is tesznek jót nekem. Ettől függetlenül természetesen nem teszek úgy, mintha nem történt volna velem semmi, hiszen nagyon nagy csalódás ért több oldalról is, de most már inkább csak egy sajnálkozó sóhajjal kezelem őket, mert a múlton változtatni nem lehet és nem is akarok olyasmin agyalni, amin már nem alakíthatok. Ki kellett mondanom a kőkemény szavakat, ki kellett adnom a sok évnyi fájdalmat, mert szükségem volt rá. Mert az ember nem nyelhet le mindig mindent következmények nélkül. Nem kezdek hosszas taglalásba arról, hogy a sérelmeim mennyire jogosak vagy sem, hiszen ez mindig nézőpont kérdése. Minden embernek joga van olyannak gondolni engem, amilyennek akar, és nekem ebbe semmi beleszólásom nincs. A vélemény minden ember sajátja. Persze megtehetném, hogy vélt, vagy valós sérelmemet nehezményezvén tovább vergődök, de nem látom semmi értelmét. Ki tudja meddig mérgesedne ez a seb bennem ahelyett, hogy hagynám gyógyulni. Szóval azt hiszem egy idő után elérkezik az ember arra a pontra, hogy lenyugszik, vesz egy mély levegőt és szimplán tovább lép. Kinyitja az ablakát, behunyja a szemét és hagyja, hogy a csípős őszi szél kifújja belőle a haragot. Az én szívemben már nincs harag, csupán egy kis szomorúság, de ezzel nincs is semmi baj. Nem fogok többet csámcsogni a veszteségeimen, mert elmúlt, megtörtént, vége van, menni kell tovább. Nem rekedhetek meg egy helyben. Egyszerűen csak el kell engednem ezt az egészet. Persze a múlt tüskéi nyomot hagynak bennem, de a jelenem és a lehetséges jövőm telis tele van olyan dolgokkal, amikre sokkal érdemesebb koncentrálnom. Ezt is fogom tenni.