Az életem most valahogy borzasztóan padlón van. Pedig nagyon igyekszem mindent megtenni azért, hogy talpra állhassak, áldozatokat hozok, próbálok törődni magammal... De mindig van valaki, aki csak hátráltat. Aki visszahúz... Aki nem hagyja, hogy kijussak a sötétből, hanem ráncigál vissza. Viktor mindig fel szokta hívni a figyelmemet arra, ha valahol jártunkban-keltünkben apukát látunk a kisgyerekével. Szerintem ez a világ legszebb látványa; egy erős, nagydarab férfi karjában egy csöpp kisbabát látni, s érezni milyen gyengéd tud lenni egy kőkemény óriás is. Látni az arcukon a büszkeséget, a gyengédséget, a mérhetetlen boldogságot, hogy milyen óvón vigyázzák azt a csöpp kicsi lelket a kezükben. A hatalmas karok között szinte eltűnik az a gyerkőc, szinte ki sem látszik, de az apa arcán látni lehet azt a semmi máshoz nem hasonlító fényt, azt a mérhetetlen ragyogást, amit csak egy gyermek léte adhat. Irigylem őket... Engem az apám sosem szeretett. Szégyell engem, és ezt nem rest nap mint nap a fejemhez vágni. Ma is sikeresen érzékeltette velem, hogy a szemében micsoda vagyok. Inkább nem írom le, hogy milyen jelzőkkel illetett. De a túl sok stressz, az a mérhetetlen sok fájdalom és bánat, ami most bennem van, azt teljes mértékig rázúdítottam. Talán életemben először őszintén megmondtam neki, mit is gondolok róla és milyen érzések kavarognak bennem, ha csak rá kell néznem, vagy gondolnom, vagy ha csak a közelemben van. Jól esett megmondani neki a magamét, még ha ki is keltem magamból. Utána csak arra emlékszem, hogy elöntötte az agyamat a vér, bevágtam magam után az ajtót, és mentem, amerre a lábam vitt. Céltalanul bolyongtam zokogva, fulladva egy szál rövid ujjú pólóban, vékony nadrágban, papucsban. Úgy mentem el otthonról, ahogy éppen voltam, és nem tudtam mi lesz velem. Vitt a lábam, ki tudja merre, nem emlékszem rá. Csak el akartam menni, el innen messzire. Eszembe jutott a Forest Gump-ból Jenny fohásza. "Istenem, kérlek, változtass madárrá, hogy elrepülhessek innét messze, minél messzebb!" Milyen jó is lenne... De nekem nincsenek szárnyaim. Én nem tudok elrepülni. Itt kell maradnom ebben a borzalomban, és tengődnöm napról napra. De akkor nem érdekelt semmi, csak mentem és mentem. A hideg szél átfújta mindenemet, ismeretlen utcákon jártam ismeretlen emberek között, akik mentek a maguk dolgára. Én nem tudtam hova megyek. Csak el innen, messzire, ahol senki nem talál rám. Végül megálltam és lerogytam a földre. Fájt a lábam, fáztam és elkeseredett voltam. Emlékszem, hogy ott ücsörgök és próbálok megnyugodni. Az emberek elmentek mellettem, senkit nem érdekelt, hogy mit keresek a földön. Nem számítottam. Aztán végül egyszer csak valaki mégis megállt mellettem és segített rajtam. Elvitt a mentő, kaptam nyugtatót, majd miután biztosítottam az orvost, hogy nem áll szándékomban egész nap kódorogni, sem megölni magam, hazavittek. Nagyon kedves volt a mentős bácsi. Mosolygós, bajuszos férfi volt, ő vitt föl a lépcsőn, támogatott és vigyázott rám. Megsimogatta a fejem és azt mondta, minden rendben lesz. Szeretnék hinni neki...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése