2011. április 3., vasárnap

Elhatározás


Fricike elvesztése akkora űrt hagyott bennünk, hogy sajnos nem tudtuk problémamentesen átvészelni a gyászt. Mindannyian csak zokogtunk, vörösre marta az arcunkat a sok könny, és csak meredtünk magunk elé, mint a zombik. Én a magam részéről egy szemhunyásnyit sem aludtam, hajnalban viszont kiültem Fricike kosara mellé sírni, és csak szorongattam a pórázát meg a nyakörvét, de úgy, hogy még az ujjaim is belefehéredtek, és csak ringattam magam előre-hátra. Borzasztóan megviselt a távozása, és ez még jó ideig így is lesz, sokáig fogok még sírni miatta, hiszen a családom egy tagját vesztettem el. Egy életen át fog fájni a hiánya. Édesanyám úgyszintén gyakran elsírja magát, de még édesapám is, pedig ő nem sírós fajta. Ám hogy a helyzetet egy kicsit enyhítsük, úgy döntöttünk, hogy magunkhoz veszünk egy új kis vizslát, aki majd segít nekünk abban, hogy tovább tudjunk lépni. Tegnap az egész napos keresgélés eredményeképpen ráleltünk egy hirdetésre, amire rögtön le is csaptunk. Abonyba kellett elutaznunk, de ott a legtündéribb kölyök vizslával találkoztunk, akit életünkben láttunk - vele egyes egyedül Fricike veheti fel a versenyt. Nem volt kérdés, hogy elhozzuk magunkkal, úgyhogy sok szeretettel mutatom be nektek Málnát, családunk legújabb tagját.

Jelenleg 6 és fél hetes, borzasztóan virgonc és aranyos, már most megszerette mindenki. Neki köszönhetően már nem vagyunk olyan rossz állapotban, habár még mindig sírunk, ha Frici szóba jön, ez pedig elég gyakran van. Természetesen nem várjuk, hogy Málna olyan legyen, mint Frici, hiszen mindketten külön kis egyéniségek. Viszont az, hogy az új kutyus is magyar vizsla, nagyon sokat segít, hiszen akármennyire is más jellemű, mégis mindig emlékeztetni fog minket Fricire. Ráadásul mindannyiunknak olyan érzése van, hogy őt maga Frici küldte nekünk odaátról, ugyanis a kisasszony rengeteg mindenben hasonlít elődjére. Sokszor ugyanazokat a mozdulatokat csinálja, ugyanazokat a helyeket járja be, és ugyanúgy viselkedik, mint Fricike. A legszebb az volt, mikor megérkezett, és először lépett be a lakásba. Kikészítettük neki az új, pici méretű tálkáit, illetve Frici régi kosárkáját, és rögtön tudta, hogy az az övé. Mikor először ivott a tálkájából, a másik üresen álló táljába belecsöpögtetett egy kis vizet, ami szív alakú volt. Lehet, hogy csak mi beszéljük be ezt magunknak, de mi jelnek vettük ezt, és azóta tényleg úgy érezzük, hogy őt Fricike küldte nekünk, hogy ne sírjunk annyit miatta. Emlékszem mennyire nem szerette, ha szomorkodom, mindig odajött hozzám, és belefúrta a buksiját az ölembe. Most már ő ezt nem teheti meg, de küldött valaki mást helyette. Málna mellett nem is lesz időnk búslakodni, hiszen 24 órás felügyeletet igényel. Anyu most a műtét miatt itthon van, így lesz ideje figyelni rá, apum is itt lesz, hogy anya ne fárassza le magát túlságosan, mi pedig Viktorral gőzerővel fogunk hazasietni a kis jószághoz, hogy minél többet lehessünk vele és szeretgethessük, illetve hogy anyának segítsünk. Bevallom, egy darabig bűntudatom volt az új kutyus miatt, mert úgy éreztem, mintha ezzel Frici emlékét sérteném meg, mintha rögtön túl akarnék adni rajta, holott ez egyáltalán nincs így, mégis... nehéz volt ezt lelkiekben helyre tennem. Nem akartam, hogy Ő azt lássa odaátról, hogy máris valaki más tolakodott az ő helyére, és hogy a szeretetet, amit eddig ő kapott, most valaki más fogja megkapni. Fricit továbbra is szeretni fogjuk, amíg csak élünk, de mellette Málnácskát is szeretjük majd. Különben is, amit Fricike iránt érzünk, az különleges. Ő volt a családunk első kutyusa, mindannyiunknak nagyon a szívéhez nőtt, és mindig ő lesz az, akit emlegetni fogunk, és csak szuperlatívuszokban fogunk tudni róla beszélni. Valószínűleg akaratlanul is össze fogjuk hasonlítgatni a két kutyust, de sosem szemrehányó szándékkal, inkább csak azért, hogy addig is emlegessük az első, legdrágább kedvencünket. Málna meg fogja tölteni a napjainkat szeretettel és vidámsággal, de mellette Fricikére is mindig lesz időnk. Nem múlik el perc, hogy ne venném a kezembe a nyakörvét és a pórázát, és ne szívnám jó mélyen magamba az illatát, amit ezek a tárgyak még mindig őriznek. Beszélni is szoktam hozzá, mert érzem, hogy ő ezeket hallja és érti, és lelki támogatást nyújt nekem, mint ahogy életében is tette. A képeit is sűrűn nézegetem, bár ennél érzem, hogy nem igazán tesz jót, mert attól mindig sírhatnékom támad. Mégis, most még szükségem van erre. Látnom kell őt, és bele kell kapaszkodnom az emléktárgyaiba, hogy még egy kicsit magam mellett érezzem. Több, mint 11 évig volt velünk, és ennyi időt nem lehet csak úgy kitörölni, vagy tovább lapozni. Nem tudom meddig fog tartani, hogy már ne sírjak minden nap utána, de egyszer biztos el fog jönni ez a nap is, hiszen Málna gondoskodik arról, hogy ne szomorkodjak. Minden esetre az már biztos, hogy vele sokkal könnyebb túljutni a nehezén, Fricike pedig örökre a szívünkben marad. Nem lesz olyan nap, mikor ne gondolnék rá, ő pedig odaátról fog figyelni minket és vigyáz ránk.

2 megjegyzés:

  1. Haj, szegény Fricike :( De azért Málna nem semmi, az a délutáni kakiakció, amikor a falat is bekente, csúcs volt! Ti sem fogtok unatkozni mellette :D:D:D Aztán pozitívan nézzetek előre! :)

    VálaszTörlés
  2. Igazán édes!! Málna :)) de jó neve van!! :D
    ez egyébként jó ötlet volt, szerettem is volna javasolni előzőleg csak én is annyira elérzékenyültem, eszembe jutott hogyan vesztettük el Bettit.
    De 4 hónap múlva magunkhoz vettünk a menhelyből egy pici kutyust, igazi gyógyír volt nekünk. Alíz, a kis csoda :) Teljesen más jellem amúgy...de pont jó. :)
    De én is nagyon sokat sírtam egyébként utána, rémálmaim voltak, nézegettem a fotóit, stb. De enyhül idővel a fájdalom, és a csöppség betölti kicsit azt az űrt amit hagyott maga után. Majd tegyél fel róla képeket ha lehet, mert elképesztően édes!!

    VálaszTörlés