Nosztalgia

Nem tudom, hogy mitől jutottak eszembe a gyerekkorom emlékei, de most valamiért nagyon jó visszaemlékezni rájuk. Persze 21 éves fejjel még közel sem vagyok olyan nagyon felnőtt. Most leginkább az általános iskola alsós évei motoszkálnak a fejemben. Akkor még bőszen tombolt a matrica-láz, és minden lánynak volt matricás füzete.

Szünetekben és tanítás előtt cserélgettük őket, nézegettük egymás gyűjteményét, én pedig majd kiugrottam a bőrömből, ha édesanyám vett nekem néhány újat. Leginkább a csillogósoknak, a puha, szivacs-szerűeknek, és a vastag műanyag borításúaknak örültem, mert azok különlegesek voltak, aztán másnap izgatottan mentem iskolába, hogy megmutassam a szerzeményeimet a többieknek. Matricás albumom is volt, amit még a tüdő-szanatóriumban kaptam, és a Pocahontas történetét lehetett benne kirakni. Kicsinek nagyon sokat betegeskedtem, volt úgy, hogy egész hónapokra be kellett költöznöm a kórházakba, de ezzel az apró kis gyűjtögetős játékkal mindig feldobódott a napom. Az albumban csak a szöveg volt leírva, de a képeket a matricákból kellett összerakni. A szüleim sűrűn látogattak, és mindig hozták nekem a matrica-csomagokat, amiket nagy örömmel bontogattam. Ha találtam olyat, ami még nem volt meg, azonnal szaladtam ragasztani. Megnéztem a hátulján lévő számot, és már tudtam is, hogy hová való. Aztán ott voltak még a színes levelezőlapok.

Nagyon szerettünk a barátaimmal csak úgy szórakozásból levélkéket írni egymásnak szebbnél szebb levelezőlapokra, amiket aztán a hozzá illő borítékban adtunk át a címzettnek. Csak játék volt az egész, semmi komoly, de annyira élveztem délutánonként megfogalmazni a leveleket, szépen, igazi gyöngybetűkkel megírni, néha még rajzolni is hozzá. A zselés tollakról meg nem is beszélve.

A létező összes színben összegyűjtöttük őket, aztán ezekkel irkáltunk egymásnak, meg a kis mindenes füzetünkbe is. Kipróbáltuk egymás tollait, és ámultunk, ha valakinek sikerült beszereznie csillogósat, vagy ezüst, esetleg arany színűt. Minden nap tanítás után az első utunk a papír-írószer boltba vezetett, ahol a matricák, levelező lapok, és a tollak között válogattunk. Apróságnak tűnik, de számunkra nagyon nagy élmény volt. Sokan azt mondanák, hogy értelmetlen pénzkidobás volt az egész, de szerintem nem. Meglehet, van élet matricák és egyéb lányos kütyük nélkül is, de számunkra mindennapos rituálé volt a cserélgetés, a rajzolás, a levélírás. Olyan nagy izgalommal vártuk a másnapot, hogy vajon mi új lesz a boltban, ami miatt tátva marad a szánk. Ezt azt hiszem csak azok érthetik meg, akik a szívükben még őrzik a gyerekkoruk emlékét. Erről pedig eszembe jutottak a mai kor gyerekei. Nem értem, hogy miért akarnak olyan hamar felnőni, lemondva ezzel a szép gyermek évekről. Mindennek eljön a maga ideje, nem kell a folyamatokat siettetni. Ráadásul ha majd felnőnek, sajnálni fogják, hogy nem voltak gyerekek, mikor még tehették volna. Én viszont akárhány éves is leszek majd, a szívemben mindig gyerek maradok.