2010. február 22., hétfő

Coraline


Már több napja a fent említett film, illetve könyv hatása alatt vagyok. Nem tudom mitől kattantam rá ennyire, de tény és való, hogy nagyon beette magát a hétköznapjaimba. Szinte minden nap megnézem, a minap pedig még a könyvet is megkaptam a párom jóvoltából. Ez utóbbit Neil Gaiman írta, akitõl eddig két könyvet olvastam és mind a kettõ lenyűgözött. Akinek tetszik Tim Burton stílusa, az őt is könnyen megkedvelheti, mert eléggé hasonló a fantáziaviláguk, csak az egyik író, a másik rendező. A két könyv, amit tőle olvastam a Csillagpor és a Coraline volt. Mind a két művébõl készült filmes adaptáció, de szerencsére már túl vagyok azon, hogy ugyanazt várjam vissza a vásznon is, mint amit a könyvben olvastam. Nekem mondjuk könnyebb dolgom volt, mert először a filmeket láttam, aztán olvastam a könyvet. A Csillagpor igazi Hollywood-i produkció lett sok romantikával, mesés-fantáziadús elemekkel, ami az én szentimentalista lelkemet igazán simogatta, ám a könyv merőben más. Elvont, kissé kusza, mintha valami elfuserált tündérmesét olvasnék. És épp ez benne a jó! A Coraline viszont még inkább levett a lábamról.

Mint már említettem, először a filmet láttam belőle, ami stop-motion technikával készült. Én nagyon szeretem, ugyan így készült a Karácsonyi Lidércnyomás és a Halott menyasszony is (van valami bizarr hangulata ezeknek a gyurmaszerű, aprólékosan mozgatott figuráknak, amitõl kellemesen kiráz a hideg). A történetet most nem mesélem el, mert akit érdekel, az úgy is megnézi. Inkább a rám gyakorolt hatásairól írok. Nos, a film maga a csoda. Hol émelyítõen színes, hol fakó szürke, hol tele van csoda-dolgokkal, hol teljesen hétköznapi. És akkor még nem is beszéltem a hátborzongató, mégis gyermekien édes baba-zenéről, ami az egész filmet végigkíséri. Coraline (aki még véletlenül sem Caroline) olyan mesés kalandokba keveredik, amirõl sok gyerek álmodni sem mer. Csakhogy mindennek van árnyoldala is.


Komolyan mondom, én úgy megijedtem a végén a főgonosztól, hogy napokig a hatása alatt voltam, és nem bírtam se gombokra, se tűkre nézni. Mese ellenére nagyon horrorisztikus volt, de hát ez jellemzõ Neil Gaiman-re. Szereti a megszokott, unalmas kliséket feldobni néhány agyament csavarral. És akkor a könyv. A film eredetiségén felbuzdulva meg is kaptam, majd a vásárlás napján ki is olvastam. Az van a hátuljára írva, hogy minden korosztály számára ajánlott. Nos, ezt mindenki döntse el, miután megtekintette az alant levő képet, mely a könyv egyik illusztrációja.



Hát nem tudom. Én tíz éves kor alatt biztos nem adnám egy gyerek kezébe sem, bár tény és való, hogy nagyon tanulságos a történet. Adaptációhoz képest egész hiteles lett a belőle készült film, csupán megtoldották néhány olyan apró kiegészítéssel, ami szerintem csak jót tett a történetnek. Egészen le vagyok nyűgözve mind a könyvtől, mind a filmtől. Nagyon örülök, hogy vannak még olyan művészek, akik egyedit akarnak alkotni. Aki szereti a Tim Burton féle elmeroggyant meséket, annak melegen ajánlom. Aki meg nem, annak azt ajánlom, hogy szeresse meg, mert nem tudja mit hagy ki. Köszöntem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése