Elég rég volt már elmélkedős bejegyzés a blogon, de most szeretném újra felhozni ezt a "rovatot". Főleg azért, mert a címadó téma hónapok óta kattog a fejemben és fogalmam sem volt, hogy írjak-e róla, vagy sem, ha pedig az előbbi mellett döntök, akkor hogy lássak neki?
Tudjátok rólam, hogy szeretek mindenféle témát boncolgatni, sok minden érdekel, és olyan dolgokról is nyíltan vállalom a gondolataim, amiket mások igyekeznek elkerülni. Ilyen téren sosem voltam szívbajos. Ez a vissza-visszatérő téma viszont komoly fejtörést okozott nekem. Tartottam attól, hogy olyan indulatokat fog szülni bennem, amiket nem szeretnék rátok zúdítani, de úgy döntöttem, hogy összeszedem magam és mindenféle negatív felhang nélkül írok a dologról.
Azt veszem észre az embereken, hogy mindenki egyre inkább befelé fordul. Egyre jobban elszeparálódunk egymástól, kevésbé figyelünk a környezetünkre, mert annyira el vagyunk a saját kis világunkban. Vagy sokkal inkább nem akarunk észrevenni dolgokat - úgy teszünk, mintha nem láttuk volna, közben pedig mégis. Simán elsétálunk az olyan szituációkból, amikor segítő kezet kellene nyújtani. A hétköznapi életben kismilliószor láttam rá példát.
Pár ismerősömtől azt a választ kaptam anno erre a témára, hogy ők nem mindig érzik biztonságban magukat a bajba jutott emberek mellett. Sokszor akik segítségre szorulnak nem mindig jól szituált, öltönyös emberek - néha egyszerűbb, szerényebb ruhát viselő emberek kerülnek bajba, de nekik is ugyanúgy jár a segítség, mint másoknak. Persze a félelem is érthető valamilyen szinten, esti órákban én is gyanakvóbb vagyok a hirtelen rosszullevő, fura kinézetű emberekkel. De fényes nappal, amikor az orrom előtt botlik meg a mankóval közlekedő, csapzott állapotú férfi, nem fogok elsétálni mellette csak azért, mert valószínűleg az utcán él. Felsegítettem, majd megkért, hogy ha nem jelent gondot számomra, kísérjem át a zebrán, mert mankóval is nehezen tud járni. Azon kis idő alatt csöndben voltunk mindketten. Nem kellett végighallgatnom az élettörténetét, nem panaszkodott, nem nyöszörgött, csak szótlanul bicegett mellettem, majd mikor átértünk megköszönte a segítségemet és tovább döcögött. Ennyi volt az egész.
Persze a témának van árnyoldala is, hiszen néha az, aki segítséget kér, nem biztos, hogy őszinte, tiszta szándékkal teszi ezt. Innen is van tapasztalatom, méghozzá olyan, ami örök életemre beleégett az emlékezetembe.
Gimnazista voltam, mikor a suliból hazafele jövet megláttam egy hajléktalant kartonpapírral a kezében. Csak annyi volt ráíva: éhes vagyok. Én, mint jóhiszemű kislány gondolkodás nélkül odamentem és a férfi felé nyújtottam az uzsonnámat. Erre a férfi felnézett rám, meglátta mit akarok neki adni, majd üvöltözni kezdett velem: "Pénzt adjál, ne kaját!"
Akkor és ott nagyon összetörtem. Ha azt írta, hogy éhes, akkor nem kellett volna örömmel elfogadnia a felkínált ételt? Egy éhes ember nem válogat. Persze utólag rájöttem, hogy az illető valószínűleg csak a hozzám hasonló vajszívű embereket próbálta magához édesgetni, majd a beszerzett pénzt ki tudja mire költötte volna el.
Másik esetben szintén ifjú gimnazista voltam, színházból jöttem hazafelé. A belváros azon része mindig tele van aláírást és adományokat gyűjtő emberekkel, én pedig bele is botlottam egy fél tucatnyi képeslap árus emberbe. Az első, aki odajött hozzám 500 Ft-ért akart rám sózni egy viseltes képeslapot. Azt mondtam magamban, egye fene, legyen meg a havi jó cselekedetem. Megvettem a lapot, mire három másik lapárus tolakodott oda hozzám és rimánkodott, hogy vegyek tőlük is. Miután közöltem, hogy nincs nálam több pénz (és tényleg nem volt), hirtelen eltűnt a nyájas hangnem és én lettem a mocskos ribanc.
Azóta nagyon óvatos vagyok, mert sosem tudhatom ki az, aki tényleg segítséget igényel. Az olyanoknak, akik villamoson kunyerálnak 40 fokban, félájult gyerekkel a derekukon biztos nem adok egy fillért se, illetve azoknak sem, akik ittas állapotban, üvöltözve követelik a pénzt. Mindkét cselekedetet mélységesen elítélem. Szerencsére azokon a vonalakon, ahol gyakran megfordulok már tudom kik azok, akik rendes, becsületes emberek, nekik mindig örömmel segítek, váltok velük pár szót, a tolakodóbb fajtát pedig igyekszem elkerülni.
Én úgy gondolom, hogy nagy általánosságban sokkal több segítő készségre lenne szüksége az emberiségnek. Sokkal több kedvességre, jólelkűségre, önzetlen cselekedetekre. Mindez persze nem összetévesztendő az elvakult naivitással, amikor valaki meg akarja váltani a világot - ez sajnos lehetetlen. Viszont ha már csak a környezetedben, a bevált útvonalaidon jót teszel másokkal, a világot máris szebbnek fogod látni - azzal az egyénnel együtt, akin segítettél :)
És hogy a másik oldalról is szemléltessem a dolgot: a minap elmentem bevásárolni, de ahogy kitettem a lábam az üzletből, az egyik szatyrom megadta magát és minden holmim szanaszét gurult a szélrózsa minden irányába. Hirtelen egy férfi bukkant fel mögöttem, összeszedte a vásárolt dolgaimat és még új szatyrot is adott, mindezt kedvesen mosolyogva, viccelődve. Hihetetlenül jól esett a kedvessége. Az ilyen helyzetek azt éreztetik velem, hogy talán nincs minden veszve :)
Nektek mi a véleményetek a témáról?
Tudom, elég kényes terület, de örülnék, ha megosztanátok velem a gondolataitokat és akár a tapasztalataitokat is :)
Egyszer pár éve december elején épp suliba tartottam és baromi hideg volt. Csúszós havas idő. Egy néni ment előttem és hirtelen összeesett. Egy csomó autós meg gyalogos is közlekedett az utcában de senki sem állt meg csak én. Levettem a kabátomat, hogy a betakarjam vele, amíg kiértek a mentők. Közben egy csomóan elhaladtak mellettünk, de senki még csak meg sem kérdezte hogy segíthet e.
VálaszTörlésEgy másik alkalommal pedig egy zsúfolt buszmegállóban esett össze egy bácsi. Rajtam kívül még két idős ember segített, a többiek, főleg fiatalok csak néztek meg nevetgéltek. Az egyik kiscsaj le akarta fotózni a telefonjával. Nem vagyok egy bunkó ember, de akkor megmondtam neki hogy ha egy képet is csinál hozzá is mentőt kell majd hívni.
Legutóbb a falunkban az egyik bolt előtt csövezett egy kutyus napokon keresztül. Senkinek sem jutott eszébe még az sem hogy lefotózza hogy feltegye facebook-ra, de még csak egy tál vizet sem tettek ki neki a boltból. Én vittem neki vizet otthonról meg minden reggel vettem neki kaját. Végül a helyi állatorvost hívtam fel, aki leolvasta a chipjét és így lett meg a gazdája.
A kéregetőkkel szemben kicsit szkeptikus vagyok. Az utcazenészeknek mindig adok pénzt, de aki csak koldul annak ritkán. Volt olyan, hogy vettem két zsemlét és visszavittem az illetőnek. De például olyan is volt, hogy egy nő buszra kért pénzt, adtam neki és 10 perc múlva már láttam, hogy a pályaudvar kisboltjában vesz a rakétát. -.-
A különböző alapítványoknak gyűjtőkkel is szoktam vigyázni. Főleg karácsony környékén erőszakosabbak és azért tényleg gyanús, ha majdnem megsértődik, ha igazolványt kérek, telefonszámot, hogy leellenőrizhessem, vagy csekket vagy bankszámlaszámot. Volt olyan aki szó szerint elküldött a **csába, hogy nem is akarok segíteni.
Amit nagyon nem szeretek, hogy ha valaki állandóan megkínzott állatok meg beteg csecsemők fotóit osztja meg és azt hiszi, hogy ettől ő most jó ember lesz. Volt egy ilyen ismerősöm, de már nem az. Megkérdeztem tőle, hogy van e kedve önkénteskedni a menhelyen ahol én is besegítek néha, erre az volt a válasz, hogy majd pont a szabadidejében rühes kóborkutyákat akar gondozni. -.- Nem baj, a látszat a lényeg... neki van szíve, mert megosztotta a 32424 bejegyzést.
Teljesen egyet értek minden szavaddal, nem segítőkészek az emberek általában, kivétel aki igen, sajnos ez van, hogy miért erre én is keresem a választ?!
VálaszTörlésMás boldog vagyok mert tőled vadászhatok Manikűrvadászon :) Puszi
Még az a szerencse, hogy van pár ember akire lehet számítani. Én szerencsére olyat nem láttam, hogy valaki ne segített volna, de az sem jó ha 70 rohannak a beteghez.
VálaszTörlésEngem az szomorít el, ha vernek valakit senki nem segít. Akkor mindenki lapít, egy darab ember sem jön oda.
De alapjáraton azért érzéketlenek az emberek mert nézik ezt a sok agymosott szart ami a tévében megy és az interneten. Tolják ki az emberek ingerküszöbét és egy ájulás már nem jelent ijedtséget. Csak azt nem értem, hogy az ilyen ember is elvárja vajon, hogy ha vele van valami segítsenek?
Az hozzátenném, hogy óvodás korban kéne a gyerekeit erre rászoktatni, pl tanulni újraélesztést stb. Pl csak azoknak van erről fogalma, akik jogsit akarnak, vagy egészségesügyi iskolát végeztek. Önszorgalomból gondoltam elvégzek egy ilyen tanfolyamot ha mellettem elájulna akár valamelyik barátom akkor ne csak pánikoljak. Keményen kell fizetni. Itt kezdődik a másik probléma. Úgyhogy ez nem csak ember függő. Olvastam egy interjút egy szívspecialistával, aki külföldön kutat, hogy míg Franciaországban a 73 éves néni újraélesztette a férjét, itthon erre baromi kevesen képesek. Csomóan halnak meg arányaiban szívrohamban itthon a nem megfelelő ismeretek hiányában. Míg a pitegorasz tételt nem használom érettségi óta, addig az egészséggel kapcsolatos dolgokat nyilván használnám. Sajnos vajmi kevés esélye van, hogy az elsősegély oktatást valaha időben elkezdik tanítani. Hangsúlyozom gyerekkorban nem ártana. Na azt hiszem mindent kifejtettem ezzel kapcsolatban.
TörlésAz teljesen igaz, hogy nem igazán széleskörű a segítsünk-másoknak kultúrája, és ez hatványozottan igaz a nagyvárosokra. Készülnek szociológiai és pszichológiai kutatások is erről, és valamennyire hajlandó vagyok nekik hinni. Mindenesetre a lényeg, hogy igen, az emberek fejében tényleg az van, hogy 'majd más segít', és ez sokkal nagyobb hatású, mint azt egyébként gondolnánk. A tömeghatás ilyen esetben is működik: az előtte lévő nem ment oda, meg az azelőtti se...
VálaszTörlésAmúgy Azraillal egyáltalán nem értek egyet; szerintem kevesebb köze van a tévének/internetnek a segítőkészség hiányához; az ok-okozati összefüggés legalábbis biztosan nem áll fenn, illetve egyébként is durva általánosítás. Meg nem igazán van bizonyíték a romló tendenciára.
Persze az egészen lehetne segíteni annyival, ha az emberek tudatosan gondolnának arra, hogy segíteni kell másoknak, önzetlenül.
A kéregetőkkel, főleg a villamoson, nekem is rossz tapasztalataim vannak. Volt/van egy patkányos bácsi a 4-6-oson például, na ő megátkozott tavaly karácsony előtt, amiért nem adtam neki pénzt. Amúgy oké, nem mintha hinnék az átkokban, meg a patkányoktól sem félek, na de ha egész nap ezt csinálja? Biztos vannak olyanok, akik hisznek benne, és asszem a többség a patkányokat se szereti. Szerintem ilyen nagyobb szinten (mármint amikor nem egy 'hirtelen' helyzetről van szó) érdemesebb megbízható szervezeteken keresztül segíteni, a lehetőségekhez mérten.
Néztem egy tanulmányt erről. Azok a gyerekek akik agresszív játékkal játszottak kevésbé voltak segítőkészek, mint azok akik logikai vagy egyéb más nem agresszív játékokkal játszottak. Ezt nem fejtettem ki bővebben az internet megemlítésénél.
TörlésErről a „segítsünk másoknak” dologról mindig az jut az eszembe, amikor még bőszen feketében, bakancsban jártam. Tavasz végén, talán május volt rosszul lettem a villamoson. Annyit böffentettek oda az emberek, hogy: ez is csak egy drogos. Egy ember jött oda, és adta oda az üveg ásványvizét.
VálaszTörlésAz a baj, hogy az él az emberekben, hogy a másik majd segít. Nem vagyok álszent. Nem megyek oda mindenkihez. Sajnos vagy sem, pesti tapasztalat, hogy nem minden kéregetőnek kell adni, mert visszaélnek sok mindennel. Ezt már nem csinálom, nem adok senkinek semmit sem – csak egy bácsinak szoktam, ha látom.
Viszont, ha valaki rosszul van, akkor nem fordítom el a fejem. Felteszem magamban a kérdést, hogy ha én lennék az ő helyében, mit várnék? De ez nem jelenti azt, hogy ész nélkül mindenkihez odamegyek. Aki körül már hatan állnak, nem megyek oda hetediknek.
Ha valaki rosszul lesz, szintén tapasztalat, hogy a másik ember lélekjelenléte elillan. Egyszer a HÉV-en mentem hazafelé, és egy nő elájult. Egyszerűen lefolyt a székről. Egy csomó ember arcán rémület volt, nem tudták, mit kezdjenek ezzel a helyzettel. Megijedtek.
Alapvetően a felelősségvállalás csak az ember saját részére áll, a másikéra nem. Az, hogy a bajba jutott emberen állampolgári kötelességed segíteni, mellékes. Mivel nem „az ő ügye”, nem fog vele foglalkozni.
Teljesen egyetértek mindennel, amit leírtál, pontosan ezt látom én is. Mondjuk szerencsére eddig, ha rosszul lettem mindig kaptam segítséget, de zömében az idősebb korosztályból. A mai fiatal felnőttek pl. sietősen elsiettek mellettem, maximum hátrapillantottak, de az volt bennük, hogy majd valaki más úgy is segít. Ez van, rohanó világot élünk, ahol egy ember egészsége nem olyan fontos, mint időben érkezni valahova.
TörlésA kéregetők közül én sem adok mindenkinek. Azon az útvonalon, ahol járok pontosan tudom, hogy ki az, akinek tényleg kell, és ki az, aki valahova máshova forgatja be, amit adok neki.
Az ijedtség amúgy érthető, mivel az embereket nem készítik fel arra, hogy az ilyen helyzeteket hogyan kezeljék. Az elsősegély tanfolyamok kb. annyit érnek, mint halottnak a beöntés, mert a gyerekek háromnegyede oda sem figyel, csak túl akarnak lenni rajta. Aztán mikor alkalmazni kéne egyrészt nem merik, másrészt nem tudják. De még ha nem is elsősegély nyújtásról van szó, hanem egy szimpla esésről, akármiről, akkor is jó lenne tudnia az embereknek, hogy mit kell tenni. Kár, hogy lélekjelenlétet nem tanítanak.