Könyvélmény: Rick Riordan - Az elveszett hős

Rick Riordan már a Percy Jackson szériával belopta magát a szívembe. A Harry Potter óta nem találkoztam olyan ifjúsági regény sorozattal, ami úgy be tudott volna szippantani egészen addig, míg a Villámtolvaj a kezem ügyébe nem került. Ahogy belekezdtem rögtön tudtam, hogy ez komoly függőség lesz és hogy végre valahára újra olyan lelkesedéssel várhatom majd egy könyv folytatását, mint a Harry potter esetében. Aztán annak a sorozatnak vége szakadt, a világ ismét megmenekült, hála a Pindúr Pandúroknak és Percy Jacksonnak. Hatalmas, tátongó ürességet éreztem. Akki hozzám hasonló könyvmoly jól ismeri ezt az érzést - szinte sokként éltem meg azt, hogy egy újabb fantasztikus könyvszéria a végére ért, s aggódtam, vajon ezek után mit fogok kezdeni magammal? Mit olvassak? Semmi nem keltette fel az érdeklődésem a könyvesboltban. Aztán eltelt jó pár hónap, talán egy év is, mikor egy nem is olyan régi könyvesbolti barangolásom során új Percy Jackson kötetre bukkantam. Az öröm nem megfelelő kifejezés ara, amit átéltem - Viktor nem győzött egyre erélyesebben csitítgatni kitörő ujjongásom közepette, ugyanis bakkecske módjára pattogtam az Elveszett hős-sel a kezemben. Tegnap "sajnos" kiolvastam. Észre sem vettem, és egyszer csak nem volt már több lap, amit hajtogathatnék. Most megint azt az ürességet érzem, mint amit fentebb említettem, de remélem csak a következő fizetésig, ugyanis akkor mindenképpen beszerzem a második kötetét. Nézzük is nagy vonalakban a mostani könyvet.

Meglepődtem, mivel ez a sztori nem Percy-ék bandájáról szól. Teljesen új szereplők jöttek a képbe, új félistenek, akiket nem ismertem. Eleinte nem tudtam hova tenni a dolgot, hiányzott a régi gárda, de aztán ahogy egyre jobban megismertem az új mesterhármast, már nem volt hiányérzetem. Mit is írhatnék erről a történetről? Csak annyit, hogy fantasztikus. Aki olvasta Percy köteteit tudja miért is rajongok annyira érte. Riordan-nek olyan lehengerlően laza stílusa van, és olyan mesterien ülteti át az ókori mitológiát a modern korba, hogy az egyenesen döbbenetes. A humor még mindig fő mozgatórugója a történetnek - fogalmam sincs hányszor kellett elfojtanom a kitörni készülő röhögőgörcsömet a tömegközlekedésen, de nagyon sokszor. A nyelvezet még mindig zseniális, modern, laza, nem nyögvenyelős, ugyanakkor ha a helyzet megkívánja, nagyon is komoly tud lenni. A fejezetek mindig csattanóval, vagy olyan célozgatásokkal zárultak, amik miatt lehetetlen volt becsukni a könyvet, muszáj volt tovább olvasnom. Ezúttal a görög szálakba római témák is beleszövődtek, ami újszerű és számomra frissítő jellegű volt. Még nem teljesen értem a két kultúra közti kapcsolatot, de a következő könyv biztos a segítségemre lesz. Imádtam, hogy kevésbé ismert görög istenek is felbukkantak a sztoriban, és nem győzöm hangsúlyozni milyen mesterien oldja meg Riordan a modernizálásukat. Hozzátenném, hogy attól még nem vesztik el ógörög mivoltukat, sőt - tökéletes az egyensúly a régi és az új között. Engem ez mindig lenyűgöz.

A karakterekről is szeretnék pár szót megejteni, ugyanis meglepő módon kettőt közülük még jobban is kedveltem, mint az előző gárdából bárkit is. Piper és Leo olyan üde színfolt volt a történetben, amire én sem számítottam. A létező legfurább bandát sikerült összeállítani, hiszen három olyan isten gyermeke kelt útra, akiknek a szüleit el sem tudnánk képzelni ilyen bensőséges kapcsolatban. Szerencsére a gyerekeik nem a szülők kicsinyített másaik, önálló jellemmel rendelkeznek és nem ritkán nagyon nem értenek egyet isteni felmenőikkel. Leo-ban a lazaságot és a humort kedveltem. Néha kicsit kínos dolgokat nyögött be, de az ő karaktere ilyen volt. Ennek ellenére nagyon megszerettem őt, az apját pedig szintúgy - nem gondoltam volna, hogy egy istennel ennyire fogok szimpatizálni, de Leo apja nagyon jó fej :) Piper pedig szerintem a csapat igazi vezére volt. Habár a történet az emlékezetkiesésben szenvedő Jászonról szól, akibe valamiért római szofvert raktak, mégis számomra Piper volt az, aki elvitte a hátán a sztorit és a küldetést. Ahhoz képest, hogy ki az anyja, nem ilyen természetű lánynak képzeltem volna el. Erős, büszke, magabiztos volt, igazi vezér alkat, de ugyanakkor sérülékeny is. Olyan, akinek a létezését el tudom hinni. Annabeth nekem mindig is túl kemény volt, talán ezért is tudok Piperrel jobban azonosulni. Jászon pedig annak ellenére, hogy ő lett volna a főhős, számomra nem domborított olyan nagyot. Mármint nem volt vele semmi különösebb baj, de véleményem szerint mellőzött mindenfajta egyedi személyiségjegyet. Volt néhány képessége, amik vagányak voltak, de magáról a természetéről, a jelleméről nem sokat tudtam meg. Ez azért zavart, mert a másik két karaktert már csak a megszólalásaikból ki tudtam ismerni. Jászon olyan semmilyen volt nekem, remélem a későbbi kötetekben jobban bemutatásra kerül. Viszont ennek ellenére korrekt kis csapatot alkottak és ügyesen végig vitték a történetet. A sztori megint olyan mesterien lett végig vezetve és felépítve, hogy csak a kalapomat tudom emelgetni Mr. Riordan előtt.

Elnézést a ködös célozgatásokért és hogy nem írtam konkrétumokat, de nem szerettem volna lelőni a poént azok számára, akik esetleg kedvet kaptak volna elolvasni a könyvet. Én mindenkinek nagyon tudom ajánlani, akik szeretik az ifjúsági irodalmat, no meg a mitológiát, és persze szeretnek jókat nevetni :)

Ti olvastátok már?

Ha igen, nektek hogy tetszett?