2014. december 9., kedd

Kutya-sors

Nem terveztem mára már bejegyzést írni, de ma egy olyan képpel találkoztam, ami egyszer már több napomat, hetemet tette tönkre. Most ismét szembejött velem és újra darabokra törte a szívem...



Igazán nem szeretnék senkit traktálni a lelki vívódásaimmal és szenvedéseimmel, de ez a kép, mint valami mumus tér vissza az életembe és keseríti meg a napjaimat mindazzal az üzenettel, amit magában hordoz. Kezdjük ott, hogy két dolgot érdemes e téma kapcsán tudni rólam. 1: rettenetesen érzékeny és érzelmes ember vagyok. 2: a kutyák a mindenem. Ez a kép olyan erős érzéseket vált ki belőlem, amit semmi más. Pedig csak egy rajz. Az ott csak egy rajzolt kutya, egy rajzolt utca és egy rajzolt múltbéli kép. És én mégis szívem szerint beugranék oda, megsimogatnám a kispajtást, miközben a könnyeimet próbálom elfojtani, majd felnyalábolnám, hazavinném és törülközőbe pójálnám. Dédelgetném, szeretgetném, befogadnám. Tudom, szentimentális bolond vagyok, meg túlságosan beleélem magam a szituációkba. De ez a rajz annyi fájdalmat és szomorúságot sugároz, amit az én lelkem képtelen elviselni, képtelen magában tartani. Mikor megláttam, próbáltam tovább görgetni onnan, de egyszerűen képtelen voltam rá. Ez a bánatos tekintet úgy vonzott magához, mint a mágnes, én pedig vissza-visszatértem, hogy a zokogás újult erővel törjön ki belőlem. Pedig higgyétek el, egy átmelózott nap után nagyon nem akarok este tízkor még bőcölni is. 
Tudjátok mi fáj igazán? Hogy ez a kép a valóságot mutatja. A kiskutya cuki és aranyos, megkapja a gyerek ajándékba. Olyan, mint egy plüss, csak igazi, mozog is, meg ugat is, tök jó. Igen ám, de a kiskutya idővel felnő. Nagy kutya lesz belőle, akivel minden nap foglalkozni kell - nem lökheted félre, nem teheted fel a polcra, mert ráuntál. És akkor a sok okos ember fogja és kivágja a kutyát az utcára. Hozzáteszem, hogy az a kutya a saját időmértékével mérve iszonyat hosszú időnek élte meg a kölyökkorból való felcseperedést, megszokta az otthonát, a családját, és olyan mértékkel ragaszkodik hozzájuk, amit mi emberek sosem fogunk megérteni. Aztán ezt a szerencsétlen állatot, akinek a szíve telis tele van velünk, ezt hajítják ki az utcára. És semmit sem ért belőle, mert egyik nap még a meleg szobában heverészett, másnap meg kihajítják a kocsiból, egyedül van, fázik és éhes, hiányzik a törődés, az emberi kéz és a társaság. Őt nem készítik fel semmivel arra, hogy holnaptól megváltozik az élete. Egyszerűen csak benne találja magát egy mostoha helyzetben, és piszok mód fél, hogy mi lesz vele. Annyi volt a bűne, hogy megnőtt és már nem olyan cuki plüsskutya, mint volt. Hány ilyen kóbor állatot láthatunk az utakon barangolni... én naponta több tucatot is. Szívem szerint mindet hazahoznám, de most még egyet sem tarthatok, mert az albérletünkbe nem jöhet állat. Pedig két kiskutyát neveltem fel - az első vizslám, Fricike maga volt a megtestesült álom kutya. Kedves volt és édes, telis tele szeretettel, gyöngédséggel és életvidámsággal. Egy békés, nyugodt kutyus volt, akit végtelenül imádtam, és nem múlik el nap, hogy ne emlékeznék rá. Mikor átegyek édesanyámékhoz, mindig a kezembe veszem a régi nyakörvét, magamba szívom az illatát, amit a kis szövet megőrzött és sírdogálva ugyan, de örömmel emlékezek őrá. Mert a családom tagja volt és lesz is, míg világ a világ, és még ha voltak is vele gondok, soha egy percig se jutott eszembe kihajítani. Ő is egy érző, lélegző lény, aki rám volt utalva, én feleltem érte, és ha gond volt vele nem választhattam azt a megoldást, hogy akkor inkább menjen, amerre lát. Hozzá is tenném, hogy ilyet csak az tud megtenni, akiből hiányzik a lélek. Mert egy lelketlen ember rak ki az utcára egy védtelen állatot. Akiben van felelősségtudat és leginkább szeretet az állat társa iránt, az ilyet még álmában sem csinál. 
És tudjátok mi a legfájdalmasabb? Mikor a kutya ilyen hányattatott élet után is képes bizalommal fordulni az emberhez. Képes a szomorúság után is újra szeretni minket, jobban, mint saját magát. Mert egy kutya feltétel nélkül szeret. Neki nem kell drága ajándék, vagy napi bókáradat, csak az kell, hogy ott legyél neki, mert számára a családja az öröm. És a családja mi vagyunk, mi, emberek. 
Nézem ezt a képet és azokra a szerencsétlen párákra gondolok, akiknek a szemében hasonló szomorúság és reményvesztettség látszik. Akik ott kódorognak közöttünk, néha a nyomunkba szegődnek, hátha jut nekik egy kis simogatás, vagy jó falat, és akik minden fülvakarásért végtelenül hálásak. Ilyenkor a szívem meg tudna szakadni... Nem tudom ti voltatok-e már hasonlóképpen, de mikor ilyen erős érzelmi dolgok történnek velem olyan nyomorultul aprónak érzem magam - mocskosul tehetetlennek, és gyűlölöm magam érte. Mert legszívesebben letörölném ezt a búskomorságot a képen lévő kutyus arcáról és megadnám neki azt a boldogságot, ami egy ilyen csodálatos teremtménynek járna. Jobb híján annyit tudok tenni, hogy átrongyolok édesanyámékhoz és megdögönyözöm Málnácskát, miközben bőgök, mint a fene, ő meg nem ért semmit, de érzi, hogy bajom van és olyan kedvesen tűri, hogy összesírjam a bundáját. Utána meg összenyalogatja a szemüvegem, amitől csak még nyomorultabbnak érzem magam. Mert az én fajtám között olyan sok szemétláda van, míg ő csak egy nyelvet ismer ezen a világon: a szeretetet. 
Azért az boldoggá tesz, hogy legalább egy kutyus életét széppé tehettük, és neki jó sora van. Bár megtehetném mindezt az összes többiért is, mert nincs számomra rosszabb érzés, mint mikor az önzetlen szeretet nem lel viszonzásra. Persze még mindig túlságosan apró vagyok ilyen nagy álmokhoz. Nem tudom megváltani a világot. De még egy kutyus világát, ha addig élek is megváltom. Amint lesz saját lakás, tuti, hogy menhelyről hozunk el egy kutyust, hogy megmutassuk neki, vannak még normális emberek ezen a világon, és hogy érdemes volt bíznia bennünk. 

Elnézést, tényleg. Úgy érzem, szabadkoznom kell, mert mikor megnézitek a friss bejegyzések listáját, nem éppen ilyesmire számítotok, nem épp ilyesmit szeretnétek olvasni. De ez még mindig egy kutyulék hely, néha diliszoba, meg kanapé egy pszichológus szobájában, és néha egy váll, amin kisírom a lelkemet. És ez most nagyon kellett. 

24 megjegyzés:

  1. maximálisan egyet értek veled!! minden egyes szóval! nem is tudom tovább ragozni a dolgot mert tökéletesen leírtad!
    örülök, hogy vannak ilyen emberek!!
    bőgtem már én is nem egyszer kóborkutya láttán.

    nekem tengerimalacom van, (mivel kutyát nem tarthatok) őt is megmentettük. "letétbe" került valakitől az ismerősünkhöz, hogy majd jön érte...persze nem jött. aztán képbe kerültünk mi, vagyis én, az állatbuzi, a szó legpozitívabb értelmében. így hoztuk el Sanyit. azóta is vörösre bőgöm a szemem, ha belegondolok, hogy az ismerős azt mondta, ha nem jövünk érte elengedi az utcán aztán lesz vele valami.... vagy beadja egy állatkereskedésbe kígyókajának. egyem a szívét a kis drágámnak lassan 7 éve lesz velem : )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy te is hasonlóan gondolkodsz, mint én. Nagyon szomorú dolgok ezek és néha igenis beszélni kell róluk. Még akkor is, ha nehéz.
      Tengerimalacom sosem volt, nem tudom milyenek, de biztos ugyanolyan kedvesek és édesek, mint bármely más állat társ. Mindegyik kis élet egy csoda, ráadásul mindig mosolyt csalnak az arcunkra :) 7 év pedig szép idő, akkor már alaposan összenőttetek :)

      Törlés
    2. Az biztos, hogy összenőttünk. Igazi kis egyéniség : DD nem minden fajtajellemző igaz rá, vagy már csak beedződött, nem tudom : D nem ijedős, bírja a hangosabb dolgokat (hangos zene, porszívó, kalapácsolás), rettentő akaratos, ráharap az egyik jegyzetem sarkára és esélytelen, hogy egyben visszaszerezzem. nyáron az erkélyen szoktuk tengetni az időt és rászokott arra, hogy ő bejárkál a lakásba is, na nehogy azt hidd, hogy el tudom téríteni, ha egyszer megindul befele hiába teszem oda a kezem vagy a lábam vagy próbálom megfogni akkor is!! megpróbál odébblökni az orrával, hogy márpedig ő befele megy!!! akár tetszik nekem akár nem : D

      láttam, hogy írtál Nóra nyuszis bejegyzése alá : ) a kucuk meg a nyuszik közötti legszembetűnőbb különbségek szerintem ezek: a nyuszi nem vagy csak nagyon ritkán ad ki hangot tudtommal. na a tengerimalacoknak be nem áll a szája : D mindenre van hangjuk, ha tetszik nekik valami, ha csak szimplán jól érzik magukat és járnak kelnek, ha éhesek, vagy ha ismerős zacskócsörgést hallanak. a nyuszikat viszont szobatisztaságra lehet szoktatni, a kucukat tudtommal nem, legalábbis Sanyit nem sikerült.
      persze ezeken kívül kismillió különbség van, főleg ha a saját kis egyéniségüket is belevesszük, de talán ez a kettő fontosabb lehet.
      unokatesómnak nyuszija van és ő nagyon hiányolja a hangbéli visszacsatolást : D mindig irigykedik, hogy Sanyinak be nem áll a szája.

      Törlés
  2. :( :( :(
    erre ennyit tudok írni. megértelek. küldök egy virtuális ölelést. és a kutyusoknak is :( :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm az ölelést, jól esett :) Sajnos szomorú a téma és fájt is nagyon, főleg az elején, mikor még nem tudtam elmenni a kép elől, de most már jobb, hogy kiírtam magamból.

      Törlés
  3. Igazad van mindenben, amit leírtál. És ne szabadkozz, mert szerintem ez nagyon fontos téma és mindenki szembesül vele, inkább csak homokba dugjuk a fejünket. Ezen egyedül mi tudnánk változtatni, összefogással. Amíg erre rá nem jön jó pár millió ember az országban, addig sajnos rengeteg kóbor kutya fog elpusztulni rettenetes körülmények között. Az ember felelőtlensége miatt. Dühtő és elkeserítő, de ez van sajnos. Egyelőre szerintem a tudatosításnál többet nem lehet tenni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azért szabadkozom, mert nem tudom mennyire akarnak az emberek ilyenekről olvasni. Persze bármikor megtehetik, hogy a kis piros x-re kattintanak, de azért mégis csak aggódok a fogadtatás miatt. Viszont a téma mellett tényleg nem lehet elmenni, ilyen problémák vannak, és néhány embernek a kutyusokért is ki kell állni. minden tiszteletem azoké, akik aktívan részt vesznek egy menhely életében.

      Törlés
  4. Szívszorító a kép maga is. :( Sose dobtunk ki kutyát akármennyire is neveletlen volt és makacs...Végig szeretettel, kajával és meleg fekhelye volt, még télen is, mert a lakásba ugyan nem jöhetett be, de csináltunk neki kis kuckót rongyokból és szalmából, a házba. Olyan volt, hogy kiszökött a kutya, de mondták nekem itthon, hogy ne féljek visszajön az, mert tudja hogy máshol nem lesz ilyen jó dolga...:D Múltkor külön lett neki főzve ilyen nyesedékből húsi meg szaft, meg tészta, azt hiszem ezt nem sok kutya mondhatja el tényleg magáról...Valaki csak kib*ssza a konzervet neki, hogy nesze edd meg, pedig azért szerintem nem csak ebből áll egy állat etetése...oda azért kell változatos étrend. Egyébként ennek meg is van az eredménye: mindent megeszik a kutya, a főzeléktől kezdve, nyáron a meggyfáról falatozik az alsó ágakról, megeszi a krumplit, répát, hogyha megmarad valamennyi, a borsólevest, tényleg mindent. Azt hiszem nagyon egészségesen él, mert igényli a növényeket is, nagyon. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, elég csak ránézni és az ember szíve elfacsarodik :( Az a tekintet, az az összekuporodott kis test :(((
      Az etetés meg nagyon fontos. Én sem vagyok híve a csak tápos étkezésnek, de azért bizonyos ételeket nem adnék a kutyámnak, pl. fagyi, csoki, ilyesmik. Van, aki ezzel kényezteti a kutyusát.
      Régen egyébként csirkenyakat és gabonakeveréket főztem össze a kutyusomnak, borzalmas szaga volt és irtózatosan nézett ki, de Fricike két pofára zabálta, majd megfulladt evés közben. Imádta, mikor ezt kapja, és nem a tápot. A ti kutyusotok is jól van tartva, és a zöldség tényleg kell nekik is :)

      Törlés
  5. Na most engem is megríkattál a szavaiddal!
    Hasonlóképp érzek én is mindig, amikor egy kóbor állatot látok. Anno, gyerekkoromban hazahordtam az utcáról minden kóbor állatot (mert hozzánk a faluba nagyon sokszor dobtak ki már "feleslegessé vált" állatokat, hogy majd falun úgyis befogadja valaki...), de jelenleg én is egy kis lakásban élek, a két macskával már épp elegen vagyunk.
    Ezért jelenleg csak anyagilag tudom támogatni a helyi állatvédőkat (adóval, utalásokkal és eledel-adományokkal). Esetleg ha van a környéketeken állatvédő szervezet és szeretnél segíteni, lehet akár olyan is, hogy bizonyos napokon elmész és foglalkozol kicsit a gazdára váró kutyusokkal (nálunk legalábbis van ilyen, hogy önkéntesek sétáltatják a kutyusokat).
    Ha lesz családi házunk, én szeretnék majd ideiglenes befogadó lenni, aki addig gondoz egy-egy állatot, amíg találnak neki végleges gazdit.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnálom, igazán nem akartam szomorú érzéseket kiváltani senkiből, csak hát érzékenyen érint a téma :(
      Én régen a zsebpénzemet kutyaeledelre költöttem és minden nap iskola után etettem a kóbor kutyákat. A végén egy csomó odaszokott hozzánk, örültek nekem a szomszédok :P
      "Sajnos" nálunk nincs se menhely, se állatvédő szervezet, én legalábbis nem tudok róla. Pénzt szívesen adományoznék, az adóm 1%-át is mindig menhelynek adom, időm viszont sajna nem sok van. A sérült gyerekek után nagyon kell a hétvége, de azért amikor csak tudok, próbálok segíteni az állatok ügyeiben.
      Nekünk sosem lesz kertes házunk, így befogadók se nagyon lehetünk, pedig azt én is szívesen vállalnám. És nálam csak kutyus jöhet szóba, mert a cicákra életveszélyesen allergiás vagyok :( Pedig úúúúgy szeretem őket :(

      Törlés
  6. Mindenben egyetértek veled. Én nem tudom megérteni az ilyen embereket. A szívem szakad meg ezen a képen. Már a sírás kerülgetett. Egy kutya nagy felelősséggel jár. Nekem 3 kutyám van (igaz az egyik a papáméknál van , de az olyan mintha az enyém lenne ) . 4 évvel ezelőtt halt meg a német juhászunk , aki 15 éves volt. Akkor nagyon szomorúak voltunk , napokig sírtam utána. Még mindig hiányzik. Rá egy évre a papám vett egy német juhászt , azt hittem ,hogy nem fog a régi kutyusunk nyomába érni , de rosszul hittem. Azóta ő a védelmezőm , akire mindig számíthatok , ugyanúgy mint a másik 2 kutyusomra Álmosra és Mazsolára. Én kiskorom óta állatok között élek. Még volt ,hogy találtam egy kis cicát , akinek megmentettem az életét és befogadtuk kis párát.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egy kutya az ember életében csodálatos dolog. A legönzetlenebb, legangyalibb teremtmények ezen a földön, sokkal jobb sorsot érdemelnének.
      Egyébként én egyszer egy kis németjuhász kölyköt mentettem meg. A házunk mögött kóborolt, reggel a sírására keltem fel. Lerongyoltam hozzá, magamhoz édesgettem, és másnap már találtunk is neki gazdit :)

      Törlés
  7. Ettől a témától én is sírok...el se olvasom :( nem bírnám

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Megértelek, tudom, hogy nagyon fájó és szomorú tud lenni :( Má csak a kép is, nemhogy még az írás.

      Törlés
  8. Ezzel a témával mélyen egyetértek Veled!
    Annyira sajnálom én is a kóborló kutyákat. Ha sok pénzem lenne, akkor biztos nyitnék egy saját menhelyt.
    Lehet, hogy kegyetlen vagyok, de amiket szegényekkel művelnek néhányan, na pont azt csinálnám velük "emberekkel", bár nem nevezhető az ilyen annak. Ugyan úgy fognám és kitenném az utcára étel-ital, meleg ruha nélkül, ázottan... kíváncsi lennék mennyire tetszene a dolog nekik...
    Akkor már meg sem említem, hogy múltkor milyen videóra bukkantam... azt hittem a laptopom képernyője fogja bánni a sok gusztustalan, gerinctelen férgek ("emberek") miatt.
    Bocsi, de kijött most aminek ki kellett.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez nem kegyetlenség, igazság. Nem tudom miért gondolja sok ember azt magáról, hogy felsőbbrendű, és megtehet egy állattal bármit. Ő is érző, lélegző lény, nem alárendelt. Én pl. támogatom a radikális álletmentő csapatokat is, mert azok legalább elintézik, hogy az állatkínzók, bántalmazók soha többet ne tegyenek kárt egy állatban sem. Ha nem megy szép szóval, majd megy csúnyával.

      Törlés
  9. Én is pityeregtem egyet, imádom a kutyákat és mélységesen bánt, hogy sok embernek csak annyi ideig kell a kutya (vagy cica, vagy nyuszi), amíg kicsi :( A mi kutyink is menhelyes jószág, igaz, csak néhány napot töltött ott. Annyira szeretetreméltó és olyan annyi szeretet van benne, hogy sokszor csak ámulok :) Minden kutya megérdemelné a felelősségteljes gazdit.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, ezt mindenhol hallom, hogy a menhelyről kimentett, örökbefogadott állatka sokkal hálásabb, mint bármely más kutya. Megbecsülik az életét és iszonyatosan tudnak szeretni. Én is menhelyi kutyust szeretnék, remélem lesz lehetőségünk befogadni egyet :)

      Törlés
  10. Én is nagyon elszomorodom ettől a képtől, témától. )-: Mindig a Kis herceg jut eszembe, hogyha megszelídítettünk valamit, azért felelősséggel tartozunk. Sosem tudnék kidobni eg állatot. Emiatt volt már olyan a családban, hogy volt 12 macskánk is.......

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, igazad van - felelősséggel tartozunk ezekért az állatokért, nem dobhatjuk őket ki csak azért, mert úri kedvünk így tartja. A kutya számít ránk, imád minket, nem tehetünk ilyet vele :(
      12 macska? Na az már szép létszám. Nekem egy sem lehet, allergiás vagyok rájuk, de két vizslát felneveltem, ők kitesznek 20 kutyát is :P

      Törlés
    2. Hát ma már csak hatan vannak. :D De mindig jön valahonnan hozzánk macska.. Kutyánk most nincs, talán ezért is, talán megérzik, hogy itt nem bántják őket.. sosem tudnék semmilyen állatot bántani, de elzavarni sem, ezért van ez..

      Törlés
  11. Én még annyit tennék hozzá, amit elsőként, aprólékosabb vizslatás után mondott nekem ez a kép: hogy sokan tenyészetből, drágán vesznek kiskutyát, amikor pedig kicsi és nagy kóbor kutyák is várnak gazdára rengetegen, és talán még jobban tudnak szeretni, mint a csak a jó életet ismerő kutyusok. Muffin utcakutya volt, csont és bőr, amikor hozzánk került, és egy imádni való, összecsomózható kiskutya, aki feltétel nélkül szeret minket, és mi is őt. Ha játszani szeretne, és nekem dolgoznom kell, hozza a játékát, és nyüszít, és akkor jön az, hogy játszom vele, mert olyan szeretetet ad, amivel akár könnyebben is megy a munka utána. És igen, vannak vele gondok, mert önjelölt testőrnek gondolja magát, aki majd megvéd engem mindentől és mindenkitől, és az ilyenkor alkalmazott ugatása miatt valószínűleg sokan már kirakták volna, mi viszont megértjük őt, mert sok szörnyűségen mehetett át, és ki tudja, mi ennek az oka. Ráadásul még a legmufurcabb ember is elmosolyodik, és meglágyul a szíve Muffin iránt, amikor elmondom, hogy sajnos ő azért ilyen, mert az utcán élt, és biztosan bántották sokan. Ilyenkor azért visszatér az emberiségbe vetett reményem :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. És milyen nagyon igazad van! Így utólag nézve a képet valóban ez lehet az eredeti üzenete a képnek, bár az általam leírt is köthető hozzá. És hát igen, kölyökkutyust akar mindenki venni, mert az cuki, édes, kis puha plüsskutya, miközben a menhelyeken sok nagyobb kutyus sínylődik és vár gazdira. Mi, ha oda jutunk biztos menhelyről hozunk kutyust, és nem kölyköt, mert beláttuk, hogy nem lenne rá időnk és energiánk. Mivel sokat dolgozunk olyan kutyust szeretnénk magunkhoz venni, aki már nyugisabb, idősebb, nem kell szobatisztaságra szoktatni, meg ránevelni sok fontos dologra. Vagyis hát jó, nyilván nevelgeti az ember később is, de az alapokkal már nem nagyon lenne időnk foglalkozni. Számunkra egy idősebb kutyus lenne a tökéletes választás, és alig várom, hogy már ott legyünk és választhassunk :) Muffin története pedig nagyon szívhez szóló, úgy örülök, hogy neki ilyen szépen végződött a története, mert nálatok biztos szuper dolga van :) Egyszer már úúúúgy megdögönyözném :P Az meg, hogy a kis testőrötök lett nem is baj, egy kutyusnak ez a dolga, jobb is, ha nem kezesbárány mindenkivel.

      Törlés