Könyvélmény - Christopher Paolini: Eragon

Végre valahára elolvastam ezt a könyvet is, ami konkrétan évekig pihent a könyvespolcomon. Azért, hogy ne vásároljak már annyi könyvet most eldöntöttem, hogy először a régieket olvasom el és csak aztán veszek újat, de persze nem jött össze, mert vettem új könyvet :P Viszont azért hősiesen megküzdöttem ezzel a lexikon méretű történettel is, még ha ilyen sokáig is tartott a dolog.

Nagyon vegyes élményeim vannak erről a könyvről. Anno, mikor megjelent a boltokban nagy port kavart, hogy egy akkor 18 éves srác írta, és hogy micsoda remek fantasy, mintha a Gyűrűk Urát és a Star Wars-t összegyúrták volna, stb. Biztos sokan hallottatok róla. Engem ezidáig a könyv mérete tartott vissza az elolvasásától, és amikor belekezdtem nem tudtam mire számítsak tőle. Úgy voltam vele, hogy a film élményét teljesen háttérbe szorítom, nem veszem alapul a sztorinál, hamár úgy jött össze, hogy előbb a filmet láttam és aztán olvastam a könyvet.
Hát, őszinte leszek, az eleje irtózatosan nyögvenyelős, lassú és unalmas. Így, ahogy mondom. Azért tartott idáig az elolvasása, mert nem tudtam magam átrágni a sokadik vándorláson, meg újabb városlátogatáson, ahol értelmetlen töredék információkat tudtunk meg (amiket persze érteni nem értettünk), közben Eragont elkezdi Brom kitanítani kardvívásra és mágiára. Na most ha a könyv negyede nem szólt arról, hogy ez a két emberke kardozik, akkor neonsárgára festem a hajam. Ráadásul kedves Christopherünk részletesen és minden apró mozzanatra kitérően fogalmaz a legapróbb összecsapásról is. Persze értékeljük már a fiatalúr igyekezetét, szeretett volna igényes, kidolgozott művet alkotni, na de azért ne legyünk már ennyire terjengősek. Izgalomra, akcióra vágytam, helyette pedig sohavégenincs vívásokról, városlátogatásokról kellett olvasnom. Saphira, a sárkány alig kapott szerepet, Eragon meg olyan idegesítő volt, hogy legszívesebben lecsaptam volna. A könyvben 16 éves, pont a tinikor kellős közepén van, úgyhogy természetesen arrogáns, azt hiszi, hogy ő mindent tud, mindenkinél erősebb, aztán meg pofára esik újra és újra, hogy Brom és Saphira kirángassák a csávából. Ezek után megsemmisülve a szégyentől, durcásan duggoz egy sarokban.
Aztán amitől még ki voltam borulva: Eragont úgy kezelte mindenki, mint a megváltót, mert hogy mekkora hatalma van. Na már most. Az a hatalom sehol nem lenne, ha nem volna ott Saphira, a sárkánya. Tőle származik a mágiája, és Saphira nélkül két perc alatt fűbe harapna, a sárkány valahogy mégis háttérbe szorul és a lovasé lesz a legfőbb szerep, csak nem értem miért.
Aztán ott van még a saját nyelv is. Én amondó vagyok, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Christopher Paolini tudvalevőleg Tolkien-től vette az ihletet egy saját nyelv megalkotásához, de míg előbbi az egész életét a nyelveknek szentelte, addig utóbbi olyan hatású beszédet teremtett, mint amit az ovisok szoktak hablatyként használni. Kiejthtetetlen, szakatekert, csúnya hangzású szavak, amiket egy idő után már el sem olvastam. És ez a rengeteg tőmondat, ó magasságos! Értem én, hogy legyen könnyen emészthető a történet, de azért nem kell háromszavas mondatokat alkotni, lehet egy kicsit bővebbre ereszteni a fonalat. Egy szó, mint száz, a könyv feléig úgy éreztem, hogy ha én ezt befejezem, soha nem veszem meg a folytatást és csak azért olvasom végig, mert nem szeretek félbehagyni semmit. Nagyon vacaknak tartottam.
Aztán a történet döcögős előrehaladtával a dolgok kezdtek jóra fordulni. Eragon lelkét megedzette a kemény élet, a veszteségek és a felelősségtudat, ami nagyon jó hatással volt rá. Gyerekből férfivá érett és végre elkezdett jó döntéseket hozni, nem rohant fejjel a falnak és Lovashoz méltó módon viselkedett. Úgy örültem, mint majom a farkának - mégis csak jó könyv lesz ez! És bizony, ahogy jött a könyv csúcspontja, kiéleződtek a harci helyzetek és egyre feszültebbé vált a légkör. Minden szabad percemet olvasással töltöttem, mert egyre több dologra derült fény, egyre több új, érdekes szereplő lépett a képbe, és ez színt adott az addig unalmas sztorinak. A végére elérték, hogy egy izgalmas, átélhető, kalandos fantasyt olvashattam - bárcsak az elejétől építgette volna a történetet az író, és nem hagyott volna mindent a végére! Bár igazából ha úgy vesszük, a való életben is így nézne ki a dolog - van egy újonc, akivel sok a teendő, aki hibázni fog nem is egyszer és sokszor nem látszik méltónak a feladatára, de végül lassacskán megérik a feladatára. Ha így fogjuk fel, érthető az idegesítő kezdés, de azért ezt is lehetett volna kíméletesebben tálalni, mert így legszívesebben felrúgtam volna Eragont a holdra Keira Knightley mellé.

Viszont szerettem az Eragon és Saphira közti meghitt kapcsolatot. Habár Saphira korát tekintve fiatalabb volt eragonnál, mégis bölcsebb és ősibb volt, és anyai szeretettel vigyázta lovasa lépéseit. Néha szabály szerűen azt éreztem, hogy tyúkanyóskodik fölötte, de aztán elkezdtek egyenlő felekké válni és végre inkább társak lettek, semmint anya és a kis védence.

Összességében azt mondhatom, hogy akinek van elég türelme átrágni magát a lassú kezdeteken, az bátran olvassa el, mert az utána lévő történet igazán megéri a küzdelmet. Én már biztosan megszerzem a folytatását, mert kíváncsi vagyok miként alakul majd Eragon és a többiek sorsa.