2014. augusztus 3., vasárnap

Könyvélmény: Jane Austen - Értelem és érzelem




Hosszúra nyúlt ennek a könyvnek az elolvasása. Hasonlóképpen jártam vele, mint Böszörményi Álomfogók című művével, amivel szintén lassan haladtam, és a végén nem értettem, hogy egy ilyen szuper könyvet hogy tudtam ennyire elhúzni. Jane Austen mostani művét kb. két hónapja vettem először a kezembe és most pénteken fejeztem csak be. Szégyen gyalázat. Irtózatos lemaradásom oka főként az volt, hogy olvasni mindig munkába menet szoktam. Felülök a buszra és jóformán végállomásig bújom az éppen aktuális könyvemet, ám mivel közben több, mint egy hónapig itthon voltam szabadságon, ez a könyv is elfelejtődött, pedig már a vége felé jártam. Amíg itthon voltam annyira lefoglalt a sok felhalmozódott házimunka, az egyéb ügyintézések, vagy más hobbijaim, hogy pont a legkedvesebb, legdrágább, legrégebbi elfoglaltságomra nem maradt időm, vagy energiám. Nagyon rosszul érzem magam emiatt, mert régen ki sem lehetett robbantani a könyvek közül, most pedig néha azt veszem észre magamon, hogy leülök a gép elé és ott ragadok órák hosszára... Borzalmas, tarthatatlan állapot. Meg is fogadtam, hogy innentől kezdve nem fogom mellőzni az olvasást, minden nap szánok rá időt, mert ugye az embernek arra van ideje, amire akarja.
Na de hogy a könyvről is essék pár szó: tényleg nem a tartalma volt az, ami távol tartott a befejezéstől, mert maga a sztori hozza a szokásos letehetetlen Austen stílust. Aki szereti az írónő műveit, azok tudják miről beszélek. Kapunk itt is remekül kitalált karaktereket, akiknek legalább eggyikével azonosulni tudunk, vannak jószándékú, de idegesítő szereplők, félreismert emberek és csöndes, háttérből rajongó gavallérok is. A főszerepben a két Dashwood nővér áll, Elinor és Marianne, akik édesanyjukkal és húgukkal arra kényszerülnek, hogy elhagyják eddigi otthonukat és máshová költözzenek, mivel a házat féltestvérük, John örökli meg. A férfi undok felesége, Fanny éles ellentétben áll öccsével, Edward Ferrars-szal, akit kedves, jólelkű, ám visszafogott és csöndes embernek ismerhetünk meg. Közte és Elinor között vonzalom alakul ki, ám Fanny keresztbe tesz a szerelmeseknek. Közben a Dashwood hölgyek elköltöznek, s az új helyen, melyet Mrs. Dashwood kuzinja adományozott a családnak, sok új szereplőt is megismerhetünk. Mrs. Jenning egy kedves, jóravaló özvegyasszony (Mrs. Dashwood kuzinjának az anyósa), ám természetét nehezen viselik a Dashwood lányok, mivel előszeretettel tréfálkozik mások magánéletével. Közben megismerhetjük John Willoughby-t is, aki egy esős délutánon hazaviszi Marianne-t, aki kificamította a bokáját séta közben, s abban a pillanatban megkezdődik kettejük heves, romantikus kapcsolata. Természetesen egy Austen könyvből sem hiányozhatnak a csavarok, így aztán szomorúen vesszük tudomásul, hogy Edward, akit Elinor csöndben, de őszintén szeret öt éve jegyese egy álnok, kérkedő lánynak, Lucynak, Mr. Willoughby pedig kegyetlenül magára hagyja Marianne-t, miután a lány már menthetetlenül beleszeretett. Sok bonyoldalom és viszály van ebben a történetben is, s habár a fő szál Elinorhoz és Edwardhoz vezet, mégis a könyvben sokkal súlyosabbnak éreztem Marianne és Mr. Willoughby kapcsolatát. Marianne a kezdetekkor még egyáltalán nem volt szimpatikus számomra. Túlságosan előítéletesnek, hirtelen természetűek találtam, ám fiatal kora mentségére szólt. Elinor sem lett különösen a kedvencem visszafogottsága miatt (bár azért magamban elismeréssel vagyok róla, mivel tartással és méltósággal viselte az élet minden rá rótt csapását, ám én képtelen lettem volna ilyen mértékű önmegtartóztatásra), ám később egyértelműen Marianne javára billent a mérlegem. Aki olvasta, vagy más módon ismeri a történetet tudja, mi lesz a kapcsolatával, s az utána lévő szenvedését szinte Marianne-nal éltem át. Az első rossz benyomásaim azonnal elmúltak irányába, mert egy idő után magamra ismertem benne. Néha én is kegyetlenül őszinte vagyok és nehezen értek meg más embereket, akik nem úgy gondolkodnak, ahogy én. Próbálok persze diplomatikus lenni, de belül nem értem az emberek viselkedését. Ezen kívül a romantikus, heves, szenvedélyes természetem is Marianne jellemét tükrözi. A szerelmet mindenféle udvariaskodás és leplezés nélkül éli meg, lángolva, forrón, ahogy azt kell, s nem törődik azzal, hogy mit gondolnak róla mások. Viszont ha csalódás éri, akkor képes akár bele is halni a bánatba, mert amilyen mélyen szeret, oly mélyen is szenved. Ezen tulajdonságok mind jellemzőek rám is. A történet vége felé már rettenetesen sajnáltam Marianne-t, s habár még mindig volt benne néhol némi önzés, el tudtam neki nézni mindezt, hiszen aki ennyire erős érzelmek irányítása alatt él, az nem is viselkedhet másként. Hozzá hasonlóan a végsőkig elmennék azért, hogy a szerelmemet visszaszerezzem, hogy megbizonyosodjak érzései felől, s nem tudnám tagadni a kínt, amit elvesztése okozna számomra. Habár választottja, Mr. Willoughby sosem volt szimpatikus számomra. Nem csak azért, mert a filmekből ismertem a jellemét, hanem mert túlságosan mézes-mázos, simulékony stílusa volt. Nem szeretem azokat a tipusú férfiakat, akik csak azért hódítják meg egy hölgy szívét, hogy ezzel fitogtassák csáberejüket és férfiúi képességeiket. Az emberi szív nem játék, nem lehet csak úgy, minden következmény nélkül beköltözni oda, hogy aztán erővel kitépjük magunkat belőle. Márpedig Willoughby ezt tette, s hogy utáltam őt ezért! Később, mikor megbánást tanusított viselkedése végett és bevallotta, hogy közben ő maga is beleszeretett Marianne-ba, akkor sem tudtam neki megbocsátani, sajnálni pedig végképp nem. A szememben egy álnok, hazug kígyó maradt, aki elcsábított és szinte a halálba sodort egy fiatal lányt, aki teljes szívéből szerette őt. Szerencsére végül Marianne megtalálta méltó párját egy olyan férfi személyében, akit én magam ezerszer szívesebben választottam volna mind neki, mind magamnak is. Brandon ezredes karaktere tipikusan olyan, amilyenhez a való életben is vonzódom. Csöndes, szótlan, magának való és kissé melankólikus, átjárja a lényét valamiféle szelíd szomorúság, ám ha valakit megszeret, azért bármire hajlandó. Ő sem az a karakter, aki pengeti a lantot az erkélyünk alatt (ezt már csak kora sem engedné), de mély, odaadó szerelme engem személy szerint lenyűgözött. Végig nézte, amint Marianne beleszeret egy álnok férfiba, kinek jellemét jól ismerte, majd együtt szenvedett a lánnyal, mikor az szerelmi csalódás miatt szép lassan elsorvadt. Ha tehette volna, akár a csillagos eget is lehozta volna Marianne-nak, csak hogy jobban legyen. Az ilyesfajta csöndes, ám annál igazabb szerelmet sokkal többre tartom, mint a hangzatos szózatokat, melyek mögött nincsenek olyan mély érzések, mint amiket a mondanivaló sejteni engedne.
Persze Elinor és Edward kapcsolata sem felhőtlen, sőt, ott is vannak bonyodalmak bőven, de kettejük párosa valahogy kevésbé fogott meg.
Az írónő stílusára nagyon nem térnék ki, hiszen jellegzetes szóhasználatát és fogalmazását mindenki ismeri, aki kedveli őt. Egyszerűen bolondulok az ilyen kifinomult stílusért, szinte magam is abban a korban érzem magam tőle, ahol a történet játszódik. Bárcsak manapság is ilyen gondosan válogatott, szépen fogalmazott stílusban beszélnének az emberek :(
Összességében azt mondhatom, hogy ez a könyv is remekmű lett, és nyílegyenesen feltört a Büszkeség és Balítélet mellé. Most komolyan nem tudnék választani a kettő közül, hogy melyik tetszik jobban, mert mindkettő fantasztikus. Ha még nem olvastátok, feltétlenül tegyétek meg, kár kihagyni! :)

8 megjegyzés:

  1. Érdeklődve olvastam a véleményed a könyvről, most már kéne valamit olvasnom az írónőtől.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tényleg érdemes, a Büszkeség és Balítélet szinte alap darab, szóval ha semmit nem olvastál még tőle, azzal kezd. Olyannal még nem találkoztam, akinek az ne tetszett volna :)

      Törlés
  2. A mai napig imádom, mondjuk nekem az örök kedvenc a Büszkeség és balítélet marad, ám ez rögtön ott lohol a nyomában. Marianne történetével tudok azonosulni, mert sokkal érzelmesebb, sokkalta inkább az érzelmekre apellál, mint Elinor.
    Austen könyvei manapság is megállják a helyüket, ezt szeretem benne igazán. Jó volt olvasni a kritikádat. Fejemből szóltál. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nálam most szorosan egymás mellett van a kettő, mert mindegyiket egyformán szupernek tartom, nem tudnék választani közülük. Marianne pedig valóban sokkal érzelmesebb, én magam is olyasmi ember vagyok, mint ő, ezért is tudtam jól beleélni magam a helyzetébe. Elinor "ridegsége" távol áll a természetemtől. És ign, ezek örök klasszikusok, mindegy hány év telik el, nem vesztenek az értékükből s az élményeikből. Örülök, hogy tetszett a kritika ^^

      Törlés
  3. Én nem igazán szeretem a romantikus regényeket, KIVÉVE a XIX. századi csodákat... Austent nyilván imádom, nagy kedvencem még a Kisasszonyok. Ezt a könyvet már jó rég olvastam, azért nem ér a Büszkeség és balítélet közelébe, de úgy emlékszem, tetszett ez is.
    (ui. láttad a Becoming Jane című filmet? nem a legjobb film a világon, de azért Austen-rajongóknak egyszer megéri, kötelezően eredeti nyelven)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én kedvelem a modern romantikus irodalmat is, de főleg a régit. Austen könyvei eddig kivétel nélkül tetszettek, imádom a hangulatukat. Nekem ez és a Büszkeség és Balítélet közel egy szinten van, mindkettőt hihetetlenül élveztem.
      Az említett filmet láttam már valamikor régebben, de azt hiszem nem hagyott bennem mély nyomokat. Leszedtem újra, biztos meg fogom még nézni, meg találtam sok Austen témájú filmet is, amiket még próbálok megszerezni. Vérbeli fanatikus vagyok :P

      Törlés
  4. Ezt mindenképp kiolvasom!

    VálaszTörlés