Könyvélmény: Egy újabb utazás véget ért... Ég veled, Fairy Oak!

Ma a buszon ültem hazafelé, mikor kiolvastam az utolsó Fairy Oak kötetet.
Furcsa üresség kong most a lelkemben. Az utolsó lapokat ólom súlyúnak éreztem, nem akartam eljutni odáig, de a történet csak sodort és sodort magával. Nem lehetett ellenállni. Most olyasmi érzés telepedett rám, mint amit a Harry Potternél éreztem, csak szomorúbb. Mintha valami szép, és varázslatos, és gyermekien ártatlan dolgot veszítettem volna el - talán így is van. Talán nem. Mert habár a sorozat véget ért, Fairy Oak ugyanúgy visszavár, mint eddig. Egészen biztos, hogy ez a mese volt életem legbűbájosabb, legédesebb, legkedvesebb olvasmánya. Miközben olvastam újra észrevettem azokat az apró dolgokat, melyek Pervinkát és Vaníliát is érdekelték, például a bogarak hátának színét, a péksékben sorakozó sütemények illatát, a papír zörgését, a cipők kopogását a macskakövön, a gyapjúpulóverek puhaságát, a reggeli fényeket és az esti csillagokat. Annyi csodás dolog van körülöttünk, itt, a hétköznapjainkban, hogy szinte lehetetlen megszámlálni őket. Ez a két kislány, és ez az egész történet megtanított arra, hogy a bennem élő gyermek örökké élni fog, ha táplálom. Ha nem hagyom, hogy magával rántson a mókuskerék, akkor Fairy Oak lakóihoz hasonlóan mindennek fogok tudni örülni, mindenben fogok szépséget és kedvességet látni, és minden percét megbecsülöm majd az életemnek. Nem csak ez a kötet mondatja velem ezeket a gondolatokat, hanem maga a Fairy Oak sorozat. Igen, gyerekeknek íródott. Nagyjából 10 éves körüli korosztályt célozza meg, én mégis 25 éves fejjel boldogan olvasom. Hogy miért? Mert segít gyermeknek maradni. Mert segít abban, hogy a szemem mindig nyitva legyen a hétköznapok csodájára, hogy a szívem mindig befogadja a szeretetet, hogy nevethessek kedves bugyutaságokon, és hogy elmélázzak az élet és a világ szépségein. Mert néha úgy érzem - sőt, egyre gyakrabban -, hogy nekem is jól jönne egy saját kis Zöldlapályvölgy Fény és Sötétség boszorkákkal meg mágusokkal, Nembűvölőkkel, pékségekkel, romos várakkal, morajló tengerrel és kedves, mosolygós szomszédokkal, akik a vasárnapi kosaramat megtöltik mindenféle földi jóval, én pedig a barátaim és a dajkatündérem társaságában mindenféle kalandokat élhetnék át. Ilyenkor olyan jó lenne, ha rendelkeznék Mary Poppins képességével, hiszen ha ő be tudott ugrani egy kréta rajzba, akkor én be tudok ugrani egy könyvbe. Szeretnék ott sétálgatni a macskaköves utcákon, beszélgetni Tölggyel, mesét hallgatni Talbooth kapitánynál, zsúrokat rendezni, varázslás órára járni, és ezer más mindent, amit csak Fairy Oak lakosai élhetnek át ilyen álomian éteri, tökéletes környezetben.
A vége pont olyan volt, amilyennek lennie kellett. A könyv apró részleteket fedett fel előttem, háttér dolgokat, hogy mi miért történt. Végig mentünk az eddigi kötetek fontosabb eseményein, megismertük az ikrek kiskorát, mikor még pólyás kisbabák voltak, majd ahogy cseperedtek, úgy jöttek elő a részletek innen is, onnan is. Aztán a végén Felinek, a kis dajkatündérnek mégis csak el kellett hagynia Fairy Oak-ot. Kislányai 15 évesek lettek, kész kis hölgyek, akik már nem szorulnak dajkatündérre. És habár Feli csöndesen, könnyes búcsú nélkül távozott anélkül, hogy a családból bárkinek is szólt volna, én mégis letöröltem pár könnycseppet az arcomról. Próbáltam visszafojtani, de nem ment. Nem is érdekelt, az se, ha megbámultak érte a buszon. Fájt, nagyon fájt, hogy ennek a varázslatnak is véget kellett érnie. Feli még utoljára integetett Tomelillának, majd felszállt az emlékeket őrző mágus szekerére, és hazafelé vette az irányt. visszamegy Tündérhonba, hogy aztán egy új család új gyerkőceinek dajkatündére legyen. De mégis... nekem Feli a Periwinkle család tündérkéje marad örökre. A családhoz tartozott pont úgy, mint Dahlia mama, Cicero úr, vagy az ikrek. Nagyon rossz volt ez a búcsú, és talán ez a könnyed mosoly, ez a beletörődés volt az, ami könnyeket csalt a szemembe. Talán ha nagy sírás, ölelkezés lett volna a végén, jobban viselem. De így... megszakadt a szívem. Viszont tudom, hogy Fairy Oak visszavár bármikor, én pedig nem leszek rest felnyitni ennek a bűbájos könyvnek a fedelét, hogy újra átélhessem azokat a pompás kalandokat a lányokkal, meg az egész bandával. Köszönöm, Fairy Oak, köszönöm, hogy voltál, vagy, és leszel nekem! :)



(nem sírok, nem sírok, nem sírok......)