Ismerj meg! - 29. rész

Imádom az ünnepeket. Főleg a karácsonyt szeretem nagyon-nagyon, de az összes többi ünnep is jó a maga módján. Mondjuk azt hozzá kell tenni, hogy egyik ünnepet sem a tradicionális, vallásos módján ünneplem, mert nem vagyok keresztény, sokkal inkább úgy fogom fel ezeket, mint a gyerekek. Hogy az ünnepek egyet jelentenek a nagy evészettel-ivászattal, a kedves ajándékozással, az együtt töltött idővel a szeretteink oldalán, a nagy beszélgetésekkel, játékokkal, szórakozással. Számomra az ünnepek kikapcsolódást, mulatságot jelentenek, amit én sokkal inkább társasági szempontból nézek, semmint vallási szempontból. Az én szívemnek nincsen kedvesebb, mikor a számomra fontos emberek, a családom, a férjem, a barátaim együtt vannak és jól érezzük magunkat együtt. Mindenki beszélget, viccelődik, elmeséli az élményeit, és ez nekem bőven elég ahhoz, hogy ünnepi hangulatom legyen. Persze van, akinek fontos a vallásos felhang, de én az emberi kötelékekre és a szeretetre helyezem a hangsúlyt minden ünnep alkalmával. 

A problémáimat megtartom magamnak. Megszoktam, hogy nem nagyon beszélek arról, ami bánt, mert régen állandóan azt tapasztaltam, hogy az embereket csak a saját maguk baja érdekelte. Mindig mindenkit meghallgattam, de mikor én szerettem volna mesélni a gondjaimról, egyedül maradtam. Nagyon rossz érzés volt. Azt hittem, hogy az emberek, akik elmesélték nekem félelmeiket majd ugyanolyan megértőek és érdeklődőek lesznek az én életem felé is, de tévedtem. Így aztán, mivel engem senki nem hallgatott meg, szép lassan teljesen bezárkóztam mások előtt és nem mondom el senkinek a problémáim. Egyrészt mert az a tapasztalatom, hogy úgy sem érdekel senkit, másrészt mert utálok abba ütközni, hogy mikor feltárok egy rendkívül érzékeny lelki problémát valaki másnak, az illető csak megvonja a vállát, mert nem tud vele mit kezdeni. Pedig néha nem is tanácsra van szükségem, csak pár vigasztaló szóra, pár bátorító gondolatra. Azért persze van néhány ember, akivel szívesen megosztom a gondjaim, mert tudom, hogy ők igazán figyelnek rám és szeretnek, de egy kezemen meg tudom számolni őket. Régen meggondolatlanul bárkinek kitárulkoztam, azt hittem mindenki kedves és megértő, de mikor sokadjára is ott álltam egyedül, magamra hagyva a nehézségeimmel akkor döntöttem el, hogy legtöbbször inkább megoldom magam a problémáimat, és max. csak azoknak mesélek róluk, akikről tudom, hogy tényleg érdeklem őket. A többi úgy sem akar hallani róluk, hát minek terheljem őket? De meg kell valljam, sokkal könnyebb az életem úgy, hogy van néhány ember, akikre mindig, minden körülmények között számíthatok :)

Álmaimban más életem van. Ki ne szeretne elkalandozni a gondolataiban és elképzelni, hogy teljesen másmilyen életet él? Én gyakran fantáziálgatok olyan dolgokról, amik még nincsenek meg a jelenlegi életemben, de elképzelem milyen lesz, ha már jelen lesznek és ez nagyon jó érzés. Aztán persze néha elálmodozom arról is, hogy mi lenne, ha teljesen másként alakult volna az életem, vagy ha teljesen más ember lennék. Szeretem ezeket az érdekes, filozofikus gondolatmeneteket végig járatni az agyamban, de aztán mindig rájövök, hogy semmi baj nincs a valós jelenemmel, mert az is úgy jó, ahogy van :) Néha elábrándozom azon, hogy milyen lenne egy teljesen más életet élni egy teljesen más emberként, de aztán mindig rájövök, hogy nincs szükségem ilyen álomvilágra, hiszen én az álmomat élem.

Mindig a dolgok jó oldalát látom. Legalább is igyekszem így tenni. Sajnos hajlamos vagyok a depresszióra, régen ki is kellett rángatnom magam belőle, de azóta igyekszem mindig pozitívan hozzáállni a dolgokhoz és mindenben meglátni a jót és a szépet. Még ha valami kellemetlenség is történik velem, már rögtön azt nézem, hogy abból milyen jó dolgot tudnék kihozni, ugyanis az egyik életfilozófiám az, hogy mindennek van jó oldala, csak meg kell találni. Erre akkor kezdtem rájönni igazán, amikor annyi problémával sújtott az élet, s amiktől mai napig is szenvedek. Mert hiába van annyi nyűgöm-bajom, ezekből a szituációkból rengeteget tanultam, vagy általuk új barátságokra, ismeretségekre tehettem szert, vagy éppenséggel lényem egy olyan oldalát fedezhettem föl, amiről addig nem tudtam. Próbálok minden körülmények között pozitív maradni, még ha az alap természetem a melankólia felé is sodorna. Nem akarok szomorúságban, bánatban, fájdalomban élni, s ennek elkerülése végett meg is teszek mindent. 

Hamar estem szerelembe. Persze az emberek többsége többször is szerelmes lesz, de amiről most én mesélek az az igaz szerelem. Szerencsére nagyon hamar megtaláltam Viktort (bár hozzá kell tennem, hogy meg is tettem érte minden tőlem telhetőt), 17 éves voltam, mikor megismerkedtünk. Még jóformán kislány voltam, de a szerelem, ami akkor tört rám azóta is kitart. Jó érzés lesz majd később az unokáinknak azt mesélni, hogy milyen hamar egymásra találtunk, hiszen nagyon ritka, ha két ember ilyen hamar megtalálja élete párját. A legtöbben sok kapcsolatba bonyolódnak bele, keresve az igazit, de én tudtam magamról, hogy nem lennék képes megelégedni a tökéletesnél kevesebbel. Így aztán türelmesen vártam az igazimra, miközben körülöttem mindenki vígan pasizott, élvezte, hogy flörtölhet és próbálgathatta bimbózó nőiességét. Én voltam a különc, magának való furcsa lány, aki nem igazán élt társasági életet és aki nem vetette bele magát a féktelen bulizásba, meg pasizásba, de hát ez sosem volt az én stílusom. Érdekes, mert Viktor szülei is ennyi idősek lehettek, mikor megismerkedtek egymással, úgyhogy van egy kicsi deja vu érzésünk :)