Nagyon magas elvárásaim vannak. Mivel én magam is egy nagyon szigorú erkölcsi nézet alapján élek, ezért ugyanezt várNÁM el másoktól is, mint egy általánosan elfogadott értékrend. A feltételes mód azért van kihangsúlyozva, mert igazából csak szeretném, hogy ezen elvárásoknak legalább pár ember megfeleljen, de a valóság sajnos kiábrándítóbb. Az emberek gyengék. Ösztöneik és kielégületlen vágyaik, kicsinyességük irányítja őket, az egójuk teljes elnyomás alatt tartja a valódi személyiségüket, így pedig elég nehéz olyan emberbe botlanom, aki meg tudná ütni azt a mércét, amit felállítottam magamban. Amíg az emberiség hagyja, hogy ezek a múlandó, sekélyes, én-központú dolgok irányítsák a tetteiket, addig én sajnos nagyon egyedül leszek az elvárásaimmal. Aztán persze a fejemhez vágják, hogy ne legyek már annyira sznob/konzervatív/szigorú/hajthatatlan/őskövület/erkölcscsősz/ naiv/szentimentális ésatöbbi, hanem fogadjam el, hogy ilyen világot élünk, ilyenek a mai emberek és ennyi. Nos, általában igyekszem szemet hunyni az apróbb-cseprőbb, társadalmilag elfogadott, ám számomra teljességgel összeférhetetlen dolgok felett, de a végtelenségig én sem tudom szótlanul nézni, ahogy az emberek ilyen értelmetlen életet élnek. Szeretném hinni, hogy a régi értékek még jelentenek valamit, ha nem is mindenkinek, de legalább egy szűk, ám annál becsületesebb rétegnek, és hogy ez a réteg még növekedhet, s a helyzetünk nem teljesen reménytelen. Annyival jobb lenne egy olyan világban élni, ahol mindenki nemes és szép elvek szerint élne, mint így, nyakig a mocsokban. Minden esetre akármennyire is vagyok egyedül a nézeteimmel, én kitartok amellett, hogy csak olyanokkal ismerkedem és barátkozom, akik ezt a szintet megütik. Lehet ezért mindenfélét gondolni rólam, biztos nagyon beképzeltnek tűnök tőle, de nem fogom meghazudtolni önmagam. Nem adok alább az elvárásaimból, mert az majdnem olyan lenne, mintha az elveimből vennék vissza, márpedig azok változatlanok és így is maradnak.
Hugrabugos vagyok. És büszke vagyok rá! Annyiszor megcsináltam már a Pottermore-os házba sorolást, hogy nem maradt kétség bennem, melyik házba tartoznék. Én a kedves, szelíd lelkű, becsületes és jóságos hugrabugosok között lelnék otthonra. Persze eleinte mindenki Griffendéles akar lenni, mert ők olyan menők, de aztán rájöttem én is, hogy nem kell nekem a legnépszerűbb házba tartoznom, kerüljek oda, ahová való vagyok. És ha mélyen a lelkembe nézek, akkor tényleg ízig-vérig Hugrabugosnak mondanám magam. Persze ennek ellenére a többi ház tulajdonságaiból is van bennem néhány, de többségében a Hugrabug ház tagjainak tulajdonságai jellemzőek rám. Volt, hogy bekerültem a Griffendélbe és a Mardekárba, de azt valahogy nem éreztem teljesen jogosnak. Bátor tudok lenni, ha kell, és nagy adag bizonyítási vágy él bennem, de ezektől én még megmaradok annak a visszafogott leányzónak, akinek mindenki ismer. És ilyen lélekkel csakis Hugrabugos lehetek :)
Imádom Tim Burton filmjeit. Legalábbis a régieket. Azok annyira jók voltak, annyira mások, furcsák, volt bennük valami szorongó ködösség, valami nyomasztó és mégis szerethető, csak sajnos a mostani alkotásaival nem vagyok maradéktalanul megelégedve. Az persze jó dolog, hogy egy bizonyos szereplő gárdához ragaszkodik, hiszen JP tökéletes választás minden szerepre, Helena Bonham Carter pedig szintén brilliáns, de mintha magából a rendezőből kifogyna lassan a szufla. Mintha már nem tudna eléggé kreatív lenni, pedig olyan jó kis beteg elképzelései voltak a mesékről és a szerelmi történetekről. Nagyon sajnálnám, ha véget érne a siker szériája, remélem legközelebb egy remek filmmel tér vissza. Javasolnám neki, hogy dolgozzon továbbra is stop motion technikával, mert az áll nagyon jól neki.
Csöndes vagyok, pedig sok mondani valóm lenne. Ez is csupán az évek megszokása. Mivel felőlem nem nagyon érdeklődött senki és nem voltak kíváncsiak az életemre, ezért mostanra odáig jutottam, hogy már nem tudok magamról mesélni. Amikor megkérdezik tőlem, hogy mi jár a fejemben, vagy mivel telt egy napom, mi van most a lelkemben, egyszerűen nem tudok belekezdeni a mesélésbe. Nem mintha ne történne velem sok érdekesség, csak egyszerűen annyira megszoktam, hogy nem számolok be senkinek mindarról, ami a szívemet nyomja, hogy már nem is nagyon tudok ráérezni az ízére. Persze ha valaki elég kitartó, akkor kihámozhat belőlem egyet s mást, sőt, ha nagyon expert az illető, akkor még akár hosszasan is tudok róla beszélni, de amint az érdeklődés hiányát észlelem, rögtön újra bezárkózom. Nem akarok senkit sem untatni, ezért általában egyedül küzdök meg a problémáimmal. Szerencsére az utóbbi időben akadt pár ember, akik nem hagyják magukat olyan könnyen lerázni, nekik szoktam néha elmesélni mi minden nyomja a lelkem. És azért tényleg jó érzés, ha az embert meghallgatják.
Imádok buborékokat fújni. Kislány koromban is szerettem nézegetni a szivárvány színeiben pompázó, áttetsző, csillogó kis gömböket, és ez felnőtt koromra sem változott. Valahogy megnyugtatja a lelkemet a látvány, mikor a szellő a kis gömbök alá kap és messzire röpíti őket - mintha velük együtt én is elszállnék. Néha hasznát is venném pár buboréknak, mert úgy használnám őket, mint Glinda, a jó északi boszorkány - utaznék ide-oda, közben kikapcsolódnék és a lelkem megkönnyebbülne a szelek szárnyán. Látnotok kéne, hogy mikor az én kis lánykám jutalomból fújhat párat, hogy ácsorgok ott mögötte tűkön ülve, hogy mikor jár már le az ideje, mert akkor végre én is fújhatok párat, aztán együtt próbáljuk elkapni őket ^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése