Újra kálvária

Az életem valahogy nem akar szépen és jól alakulni. Ha egy kicsit is helyre sodródna rögtön jön valami, ami megint elszomorít. Sajnos úgy hozta az élet, hogy anyai nagymamámat ma reggel kórházba szállították. Hónapok, talán évek óta küzd a lábával, amit megtámadott vagy 3 féle húsevő baktérium és csúnyán üszkösödik neki. Néhol már csontig elhalt a lábáról a hús. Eddig megpróbáltuk otthon kúrálgatni neki, anyu járt hozzá kötözgetni, néha egy-egy ápoló is elnézett hozzá, de ez már olyan mértékű fertőzés, hogy csakis a kórházban vannak megfelelő eszközök a gyógyítására. Már régebben be kellett volna feküdnie, de akkor még elutasította ezt - nagymamám igazi stramm idős hölgy, aki utolsó leheletéig próbál erős maradni, de a betegség sajnos legyűrte. A kórházban egy speciális antibiotikum koktélt fog kapni intravénásan, ez remélhetőleg rendbe fogja hozni a lábát. Ha nem válik be akkor az amputáció is egy lehetséges megoldásként merült fel. Félelmetes, hiszen Viktor nagymamája is láb-problémák miatt került kórházba, levágták a lábát és rá pár hétre el is távozott közülünk. Ez a szívszorító deja vu érzés nagyon nem hiányzik most nekem. A nagymamám olyan számomra, mint valami szuper nagyi, aki nem halhat meg, mert egyszerűen el sem tudom nélküle képzelni ezt az életet. Ő csinálja a világ legfinomabb baracklekvárját, a legjobb málnaszörpöt és ő az egyetlen ember, aki el tudja készíteni nekem a gölődin levest. Aki ilyen világméretű csodákra képes az egyszerűen nem arra rendeltetett, hogy valaha is elmenjen. Persze nagyon bízunk benne, hogy a mama most is erős lesz, kitartó és bátor, mint ahogy eddig is és legyőzi a betegséget. Ennek ellenére nagyon féltem őt, hiszen nem fiatal már a maga 85 évével és sajnos ilyen idős korban elég nagy rizikói vannak az ilyen komoly betegségeknek. A gödöllői háziorvos konkrétan közölte is vele, hogy ennyi idősen már ne nagyon reméljen semmit és konkrétan magasról leszarta, hogy mi lesz vele, mondván fél lábbal már úgy is a sírban van. Nem értem a fiatalabb embereket - az idős ember már nem fontos? Őérte már nem kell küzdeni? Őrá nem vonatkozik az életet mentő eskü? Lehet, hogy hosszú életet megélt már és nehéz gyógyítani is, de van, akinek igenis fontos az ő egészsége és jelenléte. Nekünk például borzasztóan fontos ember a nagymama, nagyon szeretjük és ezt mintha az orvosok elfelejtenék. Pedig őket is várják otthon ugyanúgy, mint a fiatalabb embereket. Ők is a családhoz tartoznak és ameddig csak lehetséges szeretnénk, hogy köztünk legyenek. Nagyon remélem, hogy az orvosokban lesz egy kis lelkiismeret és becsülettel fognak foglalkozni a mamámmal, hogy aztán minél hamarabb felépüljön és jöhessen haza hozzánk. Nekünk szükségünk van rá.