Nagy világfájdalom

Ez most megint egy - valószínűleg - sokakat megosztó bejegyzés lesz, de mivel a hangulatom ilyen témákat ad, ezért nem fojtom el magamban és inkább írok róla. Szóval vannak ezek az önjelölt depressziósok és halálvágyók, nem kell őket senkinek bemutatni szerintem. Hogy az élet milyen szar, elhagyott a pasim/csajom, összevesztem anyámmal, akinek tetszem rám sem néz, ésatöbbi, sorolhatnám az indokaikat végtelenségig. És akkor visszaemlékszem az én életemre és kedvem lenne az összes nyavalygó picsát, meg kisfiút jól szájon vágni, hogy nekik ez életük legnagyobb problémája. Tudom, az "idősebb korosztálytól" már szinte természetes, ha szidják a fiatalabbakat, de én tényleg nem azért ragadtam most klaviatúrát, mert annyira meg akarom mondani a tutit, hanem mert felháborít az emberi gyengeség. Hogy elég egy apróság, és a legtöbb ember lelki egyensúlya teljesen kibillen. És akkor jön az, hogy magukba zárkóznak, depressziósak lesznek (vagy legalábbis nagyon akarják, mert így legalább mindenki őket sajnálja), rosszabb esetben megpróbálnak véget vetni az életüknek. Mindezt a fent említett okok egyike miatt. Lehet, hogy csak én csinálok ebből nagy ügyet, de szerintem attól még nem jött el a világvége, hogy túlestem egy szakításon, hogy anyám leordította a fejemet, vagy hogy a tanár bevágott egy karót nekem a naplóba. Nem fogok azzal jönni, hogy nekem mennyivel rosszabb, mert tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy minden nehézségem ellenére nem nekem van a legrosszabb sorsom ezen a földön, sőt, még összetehetem a két kis kezemet, amiért olyan sok szép dolog birtokában vagyok. Mégis bosszant a tudat, hogy a mai fiatalok, de akár idősebbek is ilyen bagatell hülyeségektől becsődölnek lelkileg. Én már tucatszor álltam közel az elmúláshoz, sőt, minden napom azzal telik, hogy rettegek, és volt idő - gyakran még most is -, hogy örültem, mikor reggel újra kinyithattam a szemem és rájöhessek arra, hogy egy újabb napot élhettem. Itt állok közel 25 évesen és több nyavalyám van, mint egy idős embernek. Gyógyszereken élek, közben rám-rám tör a depresszió, elfáradok és fel akarom adni, de MÉGSEM teszem, mert tudom, hogy az élet teli van nehézségekkel és hiába jön egy újabb csapás, nekem annak kell örülnöm, amim még meg van. És hiába van napról napra kevesebb örömöm, kevesebb boldogságom, amiért hálát adhatok, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak azt, hogy elhagyjam magam. Ha pedig mégis néha megteszem, próbálom csöndesen, egyedül tenni, hogy ne legyek senki terhére. Ez főleg azért van így, mert megszoktam, hogy a kutya sem foglalkozik velem, és lassan beletörődöm abba, hogy minél több problémám van, annál magányosabb vagyok. Az emberek nem szeretik a macerás társakat, mert azokkal sokat kell nyűglődni, és velem aztán az utóbbi években igen sokat kellett foglalkozni. De ezt akár feltételes módban is írhattam volna. Szóval az egésznek az a lényege, hogy egy idő után az ember megtanulja, hogy egyedül harcoljon, de a hangsúly akkor is azon van, hogy harcolunk, hogy kitartóak vagyunk. Én speciel eddig kétszer cáfoltam rá a dokik jóslatára, akik rég eltemettek volna, mert még mindig itt vagyok, és akkor még nem is beszéltem a gyerekkori problémák életveszélyes kimeneteleiről. Bármit megadnék azért, hogy egészséges ember legyek, mert tényleg ez az egyetlen, amit nem kaphatsz vissza - ha egyszer elvesztetted, vége, finito, nincs tovább. De az, hogy valaki olyasmik miatt hisztizzen, mint a fent említett dolgok egyszerűen felháborít. Arra gondolok, hogy én mennyi mindent végig szenvedtem, mennyi mindent kiálltam, elviseltem, eltűrtem, túléltem, és szinte feszít belülről a düh, amiért egyesek a bolhából is képesek elefántot csinálni. Kedvem lenne az arcukba ordítani, hogy jól van, tessék, csináld végig, amit én, és akkor meglátjuk, milyen lesz a hozzáállásod. És tényleg nem panaszkodni akarok, egy kicsit sem. Mint mondtam, nem én vagyok a legszerencsétlenebb ember ezen a földön. De azt is tudom, hogy nagyon nehéz életem van, ami sajnos a betegségeim miatt nem is lesz túl hosszú, és ezt a helyzetet érzem megcsúfolva azzal, ha néhány nyafogós kis akárki nekiáll panaszkodni semmiségekért. Én tényleg senkinek nem kívánom azt az életet, amit élek, még az ellenségeimnek sem, de akkor legalább tartsuk ezt tiszteletben és lássuk egy kicsit reálisabban a problémákat.