Ismét változások

Az utóbbi napokban volt időm ismét gondolkodni. Kissé szomorú témáról van szó, de valahogy annyiszor megtörtént már velem, hogy szinte csak egy lemondó sóhajtással veszek róla tudomást és fogadom el az elkerülhetetlent. Kezdjük ott, hogy sosem voltam társasági ember. Nem szeretem a tömeget, sem a sok ismerőst magam körül, mert jobb szeretek kevés emberre koncentrálni, de azokra legalább maximálisan. Mégis volt pár év az életemben, mikor egész sok társ vett körül, sokakkal beszélgettem, barátkoztam és végül is azokat az időket is szerettem. Sosem az ismerkedés és a barátkozás a nehéz, hanem az új ismeretségek megtartása és szinten tartása. Ez sajnos nálam nagyon sok esetben nem sikerült. Mostanában vettem észre, hogy habár rengeteg ember vesz körül, vagy legalábbis sokakat ismerek, mégis magányos ember vagyok. Vágyom arra, hogy szeressenek, de nem bármi áron, és nem is kell akárki szeretete. Azoké kell, akiknek én is fontos vagyok. A barátság nem egy verseny, hogy na vajon kinek van több, hanem egy őszinte, bensőséges, hűségre és megértésre épülő emberi kapcsolat. Véleményem szerint az egyik legszebb emberi kötelék a szerelem és az anyai szeretet után, de csak akkor van értelme erről beszélni, ha a fenti feltételek megvalósulnak. Nálam nem minden esetben volt/van így. Sajnos van egy bosszantóan rögeszmés tulajdonságom, mégpedig az, hogy akit megszeretek, attól nehezemre esik megválni. A szív nem úgy működik, hogy gondolok egyet aztán már nem szeretek többé. Ha a szeretet valódi, akkor az elpusztíthatatlan. Ha elmúlik, akkor sosem volt szeretet, csak valami ragaszkodás. Én nagyon sok embertől kényszerültem búcsút mondani eddigi életem során, és sosem volt könnyű, akár ragaszkodásról, akár valódi szeretetről volt is szó. Nem szeretek elveszíteni senkit sem. Ennek ellenére most ismét el kellett gondolkodnom, hogy néhány embertől végérvényesen meg kell válnom. Az ok sokféle lehet, de a legtöbb esetben a viszonzatlanság, a kölcsönösség hiánya az, ami erre a döntésre sarkallt. Elég őszinte embernek tartom magam, így akit a barátomnak mondok, azok többnyire ismerik az életem rezdüléseit, tudnak a fontosabb eseményekről, amiken átestem, így mindenki tisztában van azzal mennyire nehéz időket élek most át. Sok tragédia ütötte fel a fejét a családomban és sajnos az én egészségem sem makulátlan. Ezeknek a részleteiről sosem írtam itt a blogon és nem is fogok, mert nem tartozik bárkire. Akik tudják, azok tudják, akik meg nem, azok jobb, ha nem is tudják meg soha. A lényeg az, hogy eljutottam odáig, hogy tényleg csak azoknak tárjam ki a szívemet, akik ugyanazt a szeretetet érzik az irányomba, mint én feléjük. Ezekből - legnagyobb bánatomra - igen kevés van, de ahogy a mondás tartja, nem a mennyiség, a minőség a lényeg. Lehet, hogy kevés igaz barátom van, de ők egytől egyig mellettem álltak a legnehezebb óráimban, amikor totálisan elviselhetetlen, hisztis, önsajnáltatós, depressziós hülye liba voltam és nem hogy csöndre intettek volna, hanem beszédre sarkalltak. Többet akartak tudni rólam, hogy segíthessenek és én ezért végtelenül hálás vagyok nekik. Most nagyjából egy kezemen meg tudom számolni kik azok, akikre bármikor számíthatok. Ezeknek az embereknek a nagy többsége olyan, hogy nem tud egy csettintésre itt teremni előttem, mert messze lakik tőlem. Mégis a velük való kapcsolatom sok-sok évre nyúlik vissza, sok vihart átélt és még mindig kitart. Ők azok, akik utazhatnak velem tovább, a többiektől pedig búcsút kell vennem, mert kölcsönösség nélkül semmi keresnivalónk egymás életében. Én teljes mértékig elfogadom, ha az embereknek más a fontossági sorrendje. Van, aki a karrierjét, a munkáját részesíti előnyben, és minden mást háttérbe szorít. Van, aki a szerelmet tartja a legfontosabbnak és csak a kedvesével tud igazán őszinte kapcsolatot létesíteni. Van, aki a saját nehézségeivel van elfoglalva, és nem jut ereje másra. Ezeket mind, egytől egyig a legteljesebb mértékig elfogadom és megértem. Nem neheztelek már senkire. Azt hiszem ehhez is fel kellett nőnöm, meg kellett érnem hozzá - hogy ne dacos sértődöttséggel és szemrehányással fogadjam, ha valakinek nem férek bele az életébe, hanem el tudjam fogadni ezt és tovább lépjek. Most nagyon sok embertől kényszerültem lélekben megválni - némelyikük iránt elkopott a szeretetem (azaz soha nem is létezett igazán, így azt hiszem egyikünk számára sem nagy a veszteség), némelyikük iránt pedig valószínűleg életem végéig őszinte szeretetet fogok érezni, csak éppenséggel többet nem beszélünk egymással. Nehéz évek várnak rám és az utóbbi hónapjaim arról szóltak, hogy mindenkinek, aki valaha kapcsolatba került velem megadjam az esélyt az újrakezdésre. Ha úgy tetszik, tiszta lappal szerettem volna indítani mindenkit, aztán majd úgy is kiderül ki az, akinek tényleg fontos vagyok. Ki is derült. Jóval kevesebben kaptak az alkalmon, mint azt reméltem volna és ez persze elszomorított, de elfogadtam. Nem lehetek mindenkinek fontos. Akinek viszont az vagyok, annak nagyon megköszönöm a társaságát és bízom benne, hogy nagyon sokáig fog tartani - vagy legalábbis amíg az életem engedi. Igyekszem nem elszúrni mindenféle butasággal ezeket a szép emberi kapcsolatokat, de aki jön velem tovább az már amúgy is hozzászokott a változékony, nehéz természetemhez - ezért külön elismerést érdemelnek egyébként :) Úgyhogy sokan most elmennek, néhányan maradnak, de remélem mindenki jól jár ezzel. Én senkinek nem szeretnék a terhére lenni, nem szeretnék senki felé elvárásokat támasztani, amiknek nem tud és nem is akar megfelelni, úgyhogy inkább ez mellett döntöttem. Nem erőszak velem lenni, és nem is könnyű feladat. De akik vállalják, azoknak végtelenül hálás vagyok és köszönöm a szeretetüket. Azokét is köszönöm, akik már nem lehetnek velem. Én nem leszek senkivel modortalan, azokkal is szívesen váltok bármikor pár szót, akiknek most búcsút intettem, de a hozzájuk való állásom lényegesen megváltozott. Már nem várok tőlük semmit, így nem is eshet rosszul, ha nem kapok semmit. Elbeszélgetünk, aztán megy mindenki a maga útjára, és nincs kötelesség, nincs elvárás, nincs sértődés és aggodalom sem. Szóval most barátok és szerettek terén jócskán meg vagyok rövidülve, de ez az élet rendje. Nem tudom még mit hoz a jövő számomra, lehet kevesebb évet, mint gondolnám, de azt a keveset immáron tényleg azokkal tölthetem, akikkel kölcsönös, őszinte baráti kapcsolatot ápolok. Mert egy kapcsolatot bizony ápolni kell a hosszú évek alatt is és ez az, amit sokan elfelejtenek. Nem elég megszerezni, meg is kell tartani, pont úgy, mint egy párkapcsolatban, csak manapság a barátság olyan felszínes, olyan erejét vesztett fogalom lett. Én szerencsésnek mondhatom magam, hogy még van pár igaz barátom, akikre tényleg mindig számíthatok. Úgyhogy kedves búcsúzók, tőletek most elköszönök, a többiek pedig tartsanak még egy kicsit velem ezen az életnek csúfolt hullámvasúton :)