Beszélgetés

Ismét filozofálós napot tartottam és rá kellett jönnöm arra, hogy az emberek nem tudnak egymással beszélgetni. Apró felfedezés, de annál durvább problémát sejtet. Mert ugye nézzük csak meg a világunkat - elgépiesedett, személytelen, rideg. A legtöbb ember közelebbi viszonyt ápol a számítógépével, mint a családjával és a szeretteivel, márpedig ez probléma. Mert mikor oda jut két ember, hogy na jól van, akkor beszélgessünk, egyszerűen nem jönnek rá hogyan kell. Ülnek ott egymással szemben és nem tudják mit csináljanak. Mert nem azzal van a baj, hogy nincs miről mesélni, hanem elkezdeni a beszélgetést, na az a nehéz. Nem tudom, hogy ez pontosan mire vezethető vissza, de talán ott látom a hibát, hogy az emberek nem tudnak hogyan viszonyulni társaikhoz. Egyszerű, mindennapos dolgokról sem tudunk elcsevegni, mert magát a kommunikációt sem tudjuk elindítani, pedig mennyi gondolat van a fejünkben, mennyi mindenről szeretnénk beszélni! Mégis csöndben maradunk és várunk arra, hogy talán majd a másik rájön mit is kéne csinálni. A számítógép előtt ülni könnyű. Nekem is nagyon könnyű most ide, ebbe a blogba írnom erről, mert ez személytelen. Nem egy valakinek kell leírnom, hanem csak úgy írom. Így érzem könnyebbnek és ez a szomorú - hogy manapság inkább választják az emberek a passzív naplót, mint hogy keressenek egy jó beszélgető partnert. Mert az emberi kapcsolatok nehezek, mert ott oda kell figyelni a másikra, reagálni kell, empátiát, érzelmeket kell mutatni, hogy fel tudjuk venni a beszélgetés fonalát, és ez nehéz. Blogot írni meg könnyű, mert ott mindezzel nem kell törődni. Én elsősorban önmagamon tapasztalom meg ezt az egészet. Nem tudom, hogy ez most csak a jelenlegi nem túl rózsás állapotomnak köszönhető, vagy egy amúgy is lejátszódó folyamatról van szó nálam, de jó ideje úgy érzem, hogy ez a blog felvette a pszichológusoknál látható kanapé szerepét. Lehuppanok ide, írogatok és utána jobban érzem magam. Pedig van néhány kedves ember, akiknek elmondhatnám a gondolataimat, még sem teszem. Mert nem tudom elkezdeni. Ez az egész szituáció is afféle skizofrén megnyilvánulás, ahol a blog képvisel engem, és most is csak saját magammal beszélgetek. Önmagunk társasága jó dolog, de kissé magányossá teszi az embert. Az a furcsa, hogy vissza tudok emlékezni a régi énemre, aki naponta kisregény méretű leveleket tudott írni több embernek, imádott beszélgetni, eszmézni, filozofálni az élet kis és nagy dolgairól, most meg csak magamat fárasztom vele. Lehet, hogy én is elfelejtettem, hogyan kell beszélgetni, mert nem nagyon volt benne részem. És ha az ember rákényszerül, akkor inkább önmagával cseverészik, mert az is több a semminél. Persze itt megint bejön az a gondolat, hogy de hát van néhány kedves ember, aki beszélgetne velem, én még sem mesélek semmit. Ez szerintem már a megszokás hozadéka. Megszoktam, hogy csak úgy magamnak mondom el a gondokat és már nem tudok beszélgetést kezdeményezni, sem pedig folytatni.  Most úgy érzem bezártam magam a világ elől és inkább magamban keresem a megoldásokat és a békességet. Tudom, ennek az egésznek nincs sok értelme, de az ilyen gondolkodós napoknak nem is kell, hogy értelme legyen. Csak úgy megtörténnek :)